A dél-koreai Sang-ho Yeon elsősorban olyan filmekkel alapozta meg karrierjét, amelyben az emberiséget rettentő veszélyek közé löki, lehetőség szerint zombikkal fűszerezve. Robbantott már ki zombijárványt Szöulban (Szöul végállomás), vagy épp vonattal menekített embereket az élőhalottak elől (Vonat Busanba – Zombi Expressz) – ez utóbbival világszinten is nevet szerzett magának, ami egyrészt azt eredményezte, hogy zöld utat kapott a zombiszigetes, és végül sokkal halványabbra sikerült Peninsula: Holtak szigete, másrészt felkerült a Netflix térképére, mint felkapott dél-koreai rendező.
A Squid Game sikere óta tudjuk, hogy az utóbbi aranyat ér, a streamingszolgáltató pedig már korábban is látta, melyik lóra érdemes tenni. Yeon 2002-ben írt webtoonjára – így nevezik a Dél-Koreából eredő digitális képregényt – 2020 áprilisában vetettek szemet, és Yeont rendezőként be is vonták a projektbe. Az első három rész az idei Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, ezzel a Hellbound lett az első dél-koreai sorozat, amely a fesztiválon debütált – másfél héttel azelőtt, hogy a Squid Game a Netflix műsorára került volna.
Szeptember elején viszont egy dél-koreai sorozat még világviszonylatban nem izgatott túl sok embert. Aztán eltelt másfél hét, és a gyerekjátékos-öldöklős sorozat úgy robbant be a piacra, hogy az emberek azóta se győzik találgatni az okokat.
Így debütálnak a szolgáltatók kínálatában kiemelt helyen az utóbbi hónapokban a paráztatós dél-koreai tartalmak: alig egy hónappal a Squid Game után az Apple TV+ is bedobta a saját dél-koreai versenyzőjét, a Dr. Braint, ám az agyhekkelős sorozat egyelőre megcáfolta a dél-koreai sikerrecept elméletét. A cáfolat cáfolatára csak néhány hetet kellett várni, és ismét a Netflix bizonyította be, hogy akár 24 óra alatt is le tudja igázni a piacot egy újabb sorozat pusztán azzal a ténnyel, hogy dél-koreai.
Az ügyeletes dél-koreai csoda egy horrorsorozat lett, a Hellbound egyetlen nap alatt lett több mint 80 országban listavezető a Netflixen.
A Hellbound (magyar címe: Út a pokolba, de a Squid Game-hez hasonlóan ezt is inkább angolul emlegetik) pillanatok alatt löki a nézőt a félelmetes alaphelyzet kellős közepébe egy bivalyerős nyitánnyal: egy láthatóan halálra rémült férfi nézegeti az órát egy kávézóban ülve, és hamar kiderül, nem élete legfontosabb randijára vár. Illetve arra, már ha démonok általi elkárhozást annak lehet nevezni, a megadott időpontban ugyanis három pokolbéli rémgorillára hajazó démon jön érte, hogy rettentő látványosan verjék péppé szerencsétlent, majd égessék el az örök szenvedés tüzében. Kiderül, hogy egy ideje az ún. bűnösöknek egy borzasztóan béna CGI-jelenés adja tudtukra sorsuk megpecsételődésének tényét a kínhalál pontos időpontjával együtt, amely alól az égvilágon semmivel nem lehet kibújni. Ez utóbbit rendkívül bölcs döntésként a sorozat evidenciaként kezeli, így szerencsére nem arról szól a Hellbound, hogyan próbálják megakadályozni vesztüket az emberek, hanem hogy az elkerülhetetlen vég ígérete miként készteti önanalízisre az egyéneket, hogyan változtatja meg a társadalmat és emeli fel a vallási fanatikusokat.
A mindenféle magyarázat nélküli jelenéseknek persze lesz egy szószólója, aki modern kori prófétaként annak rendje és módja szerint videóban téríti az embereket, és saját értelmezését teszi alapértelmezetté: mindez Isten büntetése a bűneinkért, csak akkor kerülhetjük ki a pokol küldötteit, ha igaz és bűntelen életet élünk. Az Új Igazság nevű vallási szekta szerint az ember nem azért bűnös, mert a gyerekkoruk, a környezetük, mentális állapotuk, azaz valamilyen tőlük független körülmény azzá tette őket, hanem mert nemes egyszerűséggel a bűnt választják. A Hellbound nagyrészt a bűn lélektanát boncolgatja, de azt is bemutatja, hogyan szerveződnek villámgyorsan vallási közösségé azok az emberek, akik számára ehhez elég néhány megmagyarázhatatlan eset, egy jól hangzó alapigazság és egy karizmatikus fiatal vezető. Egyúttal azt is, hogyan alakulhat ki szinte azonnal ugyanazon irányzat radikális szárnya, amely aztán anarchiába dönti a társadalmat. A szélsőségesek pont ugyanúgy fordítják ki saját értelmezés alapján az új „vallás” alapjait, hogy abba beleférjen az önbíráskodás és az ebből fakadó erőszak.
Szintén jó döntés volt, hogy a cselekmény több évet ölel fel, így nemcsak a jelenség kialakulása, de az is látható, miként épülnek be az elsőre csak egy bizarr, de ártalmatlan szektának tűnő vallási csoport dogmái a társadalmi rend alapkövei közé, és egy más típusú vallási vezető által hogyan tud teljesen elkorcsosulni egy eszme. Ennek köszönhetően a sorozat két etapra bontható, szokatlan, de bátor módon a második felére még főszereplőt is vált, ráadásul az élőkkel sem bánik éppen kesztyűs kézzel. A Hellbound emiatt is jó lehetne, hiszen bár gyakran kiszámítható, a szereplők folyamatos változása miatt nehéz megjósolni a sorsokat.
Az erőszakkal és a vérrel sem bánnak szűkmarkúan, a brutalitás azonban nagyjából a második epizódban öncélúvá válik, hisz kétféle jelenettípus váltakozik a kelleténél többször: vagy a pokolbéli szörnyek csapkodják falnak a bűnösöket, vagy a megvadult fanatikusok verik agyon vascsővel embertársaikat.
Bár egyelőre nem lehet tényként kezelni, hogy ami Dél-Koreából jön, az bombabiztos kasszasiker lesz, a Hellbound már az utolsó másodperceivel is egyértelműen azt mutatja, hogy a folytatásra készül, a nézői számok alapján pedig ezzel nem is lesz gond. A probléma inkább csak azzal van, hogy bár ígéretesen indul a történet, és valóban elgondolkodtat, megmarad a középszerű megvalósításnál, a több sebből vérző forgatókönyvek szintjén, könnyen felejthető karakterekkel felmondatva a történetet. Mégcsak nem is nézeti magát annyira aljasul, mint a Squid Game, ráadásul néha már a trash felé hajlik, csak éppen nem a jobbik fajtából. Az új dél-koreai sorozatőrület hajnalán nem a legígéretesebb kezdés.
Út a pokol felé (Hellbound), 2021, 6 epizód, elérhető a Netflix kínálatában. 24.hu: 4/10
