Elnézések
Az mindig nagy öröm a pancsereknek, hogyha egy valóban nagy sakkozót látnak olyat hibázni, amilyet ők szoktak a téren. És első ránézésre tényleg: mi a különbség?
A súlyos hibák és következményeik között nem nagyon van különbség. Csak annyi, hogy míg egy sakkozó, az jól, sőt, zseniálisan is tud játszani, a téren legföljebb tehetségek tűnnek föl; a bácsikák mindig ugyanazon a színvonalon nyűvik egymást.
A sakkozók elnézéseinek vannak szakmai okai is, de még inkább a feszültség, a tét nagysága, a velünk szemben való – olykor túlzott – várakozások miatt követnek el valójában a zseniális viadorok akár gyermeteg hibákat is. Barátainké a szó!
AA
– Fatális dolog történt velem a minap! Képzeld, elnéztem egy tisztet!
– Ez hogy eshetett meg? A te kombinációs látásoddal?
– Azzal. Ráadásul nem is kombinált az ellenfél. Egyszerűen csak nem vettem észre, hogy „lóg a figurám”. Hát nem leütötte?
– Sakkvakság.
– Ettől nem lettem okosabb! Világosíts fel, kérlek!
– Arról lehet szó, hogy az állás valamilyen lehetősége a figyelem vakfoltjára esik.
– Mi is az a vakfolt? Már halványulnak az iskolai tanulmányaim róla.
– A szemgolyó hátsó részének a belső felszínén helyezkedik el a retina, ami a szem fényt és színeket érzékelő ideghártyája. Az elemi idegszálak innen indulnak el az agy felé. Összeszedődnek egy idegrostokból álló kötegbe, és mint látóideg hagyják el a szemet. Ahol kilépnek a szemből, ott nincsenek látó receptorok, vagyis ingert felfogó idegvégződések.
– Úgy érted, hogy a retina közepén van egy nem látó rész?
– Nem pontosan a közepén van, hanem egy kicsit arrébb, de létezik.
– Miért nem hiányzik ott a képből egy darab?
– Hiányzik bizony, de nem vesszük észre, mert az agy a hiányzó részt mintegy kiegészíti.
– És azt nem vesszük észre?
– Általában nem. De meg lehet próbálni. Íme egy egyszerű kísérlet; egy fehér papírra egymáshoz kb. 5 cm távolságban rajzolsz egy keresztet és egy kört – ha elég ügyesen választod meg a papírnak a szemedtől való távolságát –, akkor a látótér közepe felé eső ábrát fixálva, a papír egy bizonyos helyzeténél a másik ábra eltűnik. Nem a kis ábra fog látszani a vakfoltnak megfelelő területen, hanem a körülötte levő papír.
– Ez kicsit bonyolultan hangzik, de egyszer mindenképpen kipróbálom.
– No, de kanyarodjunk vissza! Az állásnál tartottunk a kitérő előtt.
– Azt gondolod, hogy egy profi nem látja a tábla egy részét?
– Természetesen nem erre céloztam. Sőt, azt hiszem, hogy egy versenyző sem úgy nézi az állást, hogy keresgél a szemével a kockák között, hanem globálisan „érzi”, miközben gondolkodik.
– Ezt én is így tapasztaltam.
– Feltehetően ezért lehet „vakon” is sakkozni.
– Persze. Tulajdonképpen az egész partit vakon játsszuk, s a lépés a táblán ennek már csak a puszta megjelenítése.
– A vakon játszást úgy érted, hogy a sakkbeli gondolkodáshoz nincs szükség az állás egyidejű megtekintésére?
– Pontosan így van. Ha például vakon játszol, akkor zavaró is lehet az állás megpillantása.
– Nyilván megzavarja egymást a képzeletbeli és a valóságos álláskép egymásra vetülése.
– Ennek vajon mi az oka? Miért zavarja?
– Mert az egymáshoz hasonló dolgok megkülönböztetése az agyunk számára nehéz. Például nem tudunk egyidejűleg hasonló nyelveket tanulni. Hajlamosak vagyunk hasonló hangzású idegen szavakat összetéveszteni.
– Akkor emiatt lehet a varikat is összekeverni!
– Feltehetően. Amikor megtanulunk valamit, akkor azt automatikusan alkalmazzuk.
– De akkor mégis miért rontjuk el?
– Járni is úgy szoktunk, hogy nem gondoljuk végig, mit csinálunk a lábunkkal. Soha nem érnénk oda sehova, ha minden lépésünket meg kellene tervezni. Ebben segít az agyunk, ő magától vezérli a mozgást.
– Aha. De olykor mégis megbotlunk!
– Igaz, néha előfordul ez velünk. Ilyenkor a motoriumunk követi el az „elnézést”. Egyszerűen hibázik.
– Ez snellben látszik a legjobban. Ott az agyunk is botlik, meg a kezünk is!
– Teljesen így van. Villámpartiban nem is érünk rá gondolkodni. Ott teljesen a dinamikus sztereotipjeinkre kell hagyatkoznunk.
– Ismét újat mondtál. Mire?
– Így hívják a pszichés automatizmusokat. Ezek feltételes reflexsorozatok. Olyan reakciók, amiken nem kell gondolkodnunk. Ezzel pedig rengeteg energiát takarítunk meg. Sakkozás közben is minduntalan előjönnek régebbi sakkbeli emlékek, és nemcsak a megnyitásban, hanem ezek segítségével szervezzük a középjátékot is. Egy versenyző az általa többször is játszott állásokban általában tudni szokta, hogy mire kell játszani, és csak az állás konkrétumain kell gondolkodnia.
– Az se könnyű.
– Nem bizony. De próbáltál te már „reformsakkot” játszani?
– Előfordult már. Ugye ez az a játék, ahol mindenki tetszés szerint állítja fel a tisztjeit az alapsoron?
– Igen. Az az érv a játék mellett, hogy az így kialakuló állásokra elméletileg nem lehet otthon felkészülni, és a tábla mellett derül ki, hogy kinek milyen a játékereje. Én egyszer játszottam egy ilyen snell-versenyen, de nem tudtam megkedvelni.
– Miért nem? A reformsakkban tényleg nem érvényesül az elméleti tudás. Azt hinné az ember, hogy ezt pontosan a kevesebb elméletet ismerő játékosoknak találták ki!
– Én nem így voltam vele. Ahogy az előbb fejtegettem, nemcsak a varik vannak a versenyző tarsolyában, hanem egy sor készség is, ami nem is köthető megnyitási változatokhoz. Állásképek vannak a fejében. Márpedig a reformsakknak nincsenek állásképei. Egy szokásos partiban nem kell megnéznem, hogy melyik átlón megy a futóm, megvan annak a maga helye. Ha viszont esetlegesen kerülnek egy-egy kockára a figurák, akkor még azok az általános középjátékbeli kapaszkodók sincsenek meg, amikkel még az a gyakorlati játékos is rendelkezik, akinek a változatszerű ismeretei szerényebbek.
– Úgy tűnik, nem szerettél bele ebbe a fajta játékba!
– Nem bizony. De nem erről akartam beszélni, csak érvként hoztam fel a sakkbeli gondolkodás mellett. A reformsakkban kevesebb az általános sakkbeli jellemző, és több a különleges. Mint a feladványokban. Gondolkodás közben más történik.
– Mit értesz másság alatt?
– A reformsakkban úgy hibázok, hogy nem találom ki, mit kellene tennem, a hagyományosban pedig rosszul csinálom azt, amit egyébként tudnom kellene, elrontom.
– Mi a különbség?
– Az, hogy elrontani csak azt tudom, amit egyébként képes vagyok jól csinálni. És itt visszakanyarodnék ahhoz, amiről az elején beszéltünk. Az elnézéshez.
– Azért nézek el valamit, mert jól sakkozom?
– Feltétlenül. A fejlett készség valamilyen gyakorlati hiba miatt nem működik.
– Te, ez arra emlékeztet engem, amikor azt mondják, hogy csak az hibázik, aki dolgozik.
– Persze. Ez is benne van, habár figyeld meg, hogy gyakorta hangzik el az „emberek vagyunk” szókapcsolat olyankor is, amikor valaki éppenséggel nem ember módjára viselkedik. A lényeg a figyelemzavar.
– Éppen az a baj, hogy a legnagyobb figyelem mellett is képes vagyok elnézni valami egyszerű dolgot.
– Nos, a figyelemnek két jellemzője van, az éberség és a koncentrálni tudás. Ez a két dolog azonban úgy látszik, hogy egymás ellen dolgozik.
– Egyszerre nem sikerül mind a kettő?
– Többnyire nem. A túl éber figyelem felületességre vezet, a túl mély koncentrálás szórakozottságra.
– Mint a „szórakozott professzorok”?
– Lehet, hogy az ilyesmi vicces, de a hasonló megfigyelések általában igazak!
– Magam is áldozatául estem már a saját szórakozottságomnak. Ragyogó kombinációm úszott el azon, hogy az eltervezett lépéssorozat második lépését húztam meg elsőnek!
– Közismert hiba.
– Tudom, hogy közismert, de mit lehet ellene tenni?
– Nos, ezzel kapcsolatban sok okosat nem tudok mondani. Meg kell próbálni az elnézésre hajlamos játékosoknak tudatosan felkészülni a veszélyes helyzetekre.
– Ha előre tudom, hogy el fogok esni, akkor előbb leülök.
– Ezért nem lehet sok használható tanácsot adni. Valószínűleg az automatizmusok ellen kell harcolni elsősorban. A sakkból való kilépés, a leütött figura visszaütése, az ellenfél lépése céljának a kiderítése, a közbeiktatási lehetőségek, a saját türelmetlenség tudatos fékezése látszanak a legfontosabbaknak.
– Nem könnyű hasznosítani ezeket.
– Nem bizony. De mindenekelőtt gyakorolni kell. Sok-sok gyakorlati játszma az, ami során ezek a feltételes reflexek kiépülnek és becsiszolódnak. Az ember ritkán nézi el kétszer ugyanazt a dolgot. A tapasztalat segít.
– A tapasztalatról azt olvastam, hogy az egy olyan lámpa, ami csak hátrafelé világít!
NE
*
1980-ban Hamburgban részt vettem a ZDF és BBC által rendezett, a sakkmemóriát és a gondolkodás mechanizmusát fürkésző kísérleti filmjében. Ennek során Pfl eger nagymesternek és nekem egy tábláról valamiféle leplet fölemeltek 5 másodpercig, majd rekonstruálnunk kellett a látottakat. A tele táblás állásban én egy bástyát c1 helyett d1-re raktam, ennyit hibáztam.
Ezután jött a sokk! Ugyanazt a leplet egy ugyanolyan tele tábláról lebbentették fel. Csakhogy az egész úgy összevissza volt keverve, mintha egy kalapból borították volna oda. Teljesen elképedtem, és azonnal mondtam: „Reménytelen!” Végül valami 3-4 bábot tettem összesen (különben jó) helyre.
Szegény Helmut sem járt sokkal jobban! Azonban mi hős pionírok pironkodva is bebizonyítottunk valami nagyon fontosat: a sakkozó nem fotós! Azaz: nem a köveket jegyzi meg, hanem a táblán levő bábok egymáshoz való kölcsönhatása, hatóköre, szerkezete nyomán rögzít és emlékezik.
De hogy minket milyen bántón kinevettek…!
Ha már didaktikus célzattal ennyi szó esett az ún. reformsakkról, hadd mondjam el, hogy ennek magyar vonatkozásai is vannak.
Először is, 1920 táján egy honfitársunk javasolt hasonló variánst, amint arról Benkő Pál nagymester a Magyar Sakkéletben megemlékezett. Ő úgy gondolta, hogy a parasztokat sem a 2. soron helyezné el, hanem a 3., illetve 6.-on. Mögéjük pedig a két soron bárhová állhat föl a két tábor…
Ami engem nagyon megragadott, az volt, hogy, idézem: „nem kötelező valamennyi tisztet a táblára helyezni”!! Lehetséges, hogy emberünk már előnyadásos partikra is gondolt, máskülönben nehezen képzelhető el, hogy valaki eleve önszántából lemondjon akárcsak egy futóról.
Az idő múlt. Egyszer csak kiderült, hogy Benkő és maga Bobby Fischer modernizálták az elgondolást, amelyről Szvetozar Gligorić nagymester könyvet is írt Play the Fischerandom címmel 2004-ben (Batsford). Hogy milyen alapon, és kicsoda merte a „Fischerandom”-ot – amiből Bobbynak egy fillér haszna nem volt, sőt! – „Chess 960”-ra keresztelni, nem tudni.
A szám a lehetséges alapállásoké.
Magam is kipróbáltam még 1993-ban ezt a micsodát. Bocsánat, izét. Lehet így játszani, de hogy kell-e?
Lilienthal Andor bácsi, akinek a kora e sorok írása idején immár a 100 évhez közelít – ő a legidősebb nagymester a világon –, mesélte nekem, hogy Bobby, aki egy időben Magyarországon, főleg Pesten tartózkodott, gyakorta kereste fel, és folyton macerálta szegény Lili bácsit, hogy a tradicionális sakk kimerült, vége, stb. Míg csak egyszer a kisöreg kifakadt: „Most TE figyelj ide! Én majd’ 8 évtizede játszom a sakkot. Capablanca már a húszas években mint tényről beszélt a sakk haláláról! És én ennyi év után még mindig találok új örömet, feltáratlan mélységeket ebben a csodálatos játékban. Nem beszélgetnénk inkább másról?”
Csatlakozom!
Lékó Péter Kramnyikot 1998-ban az én cselemet játszva győzte le. Így ment: 1.d4 Hf6 2.c4 g6 3.f3 e5!!? (4.dxe5 Hh5) Elismerem, az ilyen korai újítás nagyon ritka, de még a „ronggyá elemzett” változatokban is sok kihasználatlan lehetőség van 10 lépés alatt.
Hát így néz ki a sakk halála!
AA
Adorján András, Nagy Ervin: Sakkban a lelkünk
Kossuth Kiadó, 2021
