A művészi eszközökkel történő múltfeldolgozás az egyik kedvenc témám – és ami ennél sokkal fontosabb: közszolgálat. Egy-egy hiánypótló alkotás évtizedes némaságokat képes feloldani, illetve beemelni a közbeszédbe olyan emlékeket, amelyek kitárgyalásával lassan-lassan elindulhat kisebb-nagyobb közösségek kisebb-nagyobb traumáinak feldolgozása. Az első fecskét sokszor fel sem lehet ismerni, mintha egy rejtélyes karmesterpálca intését követnék, úgy szoktak elkezdeni érkezni az egyazon témáról szóló múltfeldolgozó alkotások, egyre több, egyre gyorsabban, újabb és újabb rétegeit felfedve az addig csendbe fojtott múltnak, és az érintettek egyszerre felismerik egymást:
A folyamat aztán jó sokáig húzódhat, a fősodor lecsengése is eltart több évtizeden át, és azután még újra jön egy-egy elkésett hírnök, hogy azzal az egy darabkával, amit ő tud hozzátenni, teljesebbé tegye a képet.
Ezt a folyamatot valós időben végignézhettük a holokauszttal: az első sokk évei után évtizedeken át számolatlanul születtek a haláltáborok horrorjáról szóló művek, és talán meg is értettünk, fel is oldottunk az ott történtek traumáiból valamit, miközben máig előkerülnek új nézőpontok, épp azokat az éveket éljük, amikor az utolsó szemtanúk utolsó mondatait elcsíphetjük első kézből. De egy-két korai, ’90-es évekbeli hírnök után látványosan elindult néhány évvel ezelőtt a ’80-as évekbeli AIDS-járvány feldolgozása is, regények, filmek, sorozatok bontogatják a csend falait. A reklámszakemberként és rövidfilmesként ismert Fabricius Gábor első nagyjátékfilmes rendezése, az Eltörölni Frankot is múltfeldolgozó mű: a kádári legvidámabb barakk cseppet sem vidám arcáról mesél.
Bár a hazai ’80-as évekről leginkább a hétvégi telkek és balatoni SZOT-üdülők hangulatát felidézve szokás beszélni, a Fabricius filmjében látott 1983-as Budapest messze volt ettől az idilltől: szürke lepusztultság, érthetetlen, de a mindennapok részévé vált katonai jelenlét, bulizókat vegzáló hatóságok és bénult némaság adták meg a mindennapok alaphangját. Filmünk főhőse, Frank azonban nem az a kimondott mintapolgár: túlérzékeny, szókimondó, az igazságérzete is meglehetősen erős. Mondandója van, és ezt a mondandót zenekari frontemberként ordítja a mikrofonba a TTT „tűrt” kategóriájának peremén. Nem tiltották be épp, de azért a párt rendszeresen tesz érte, hogy ne legyen túl őszinte, túl felszabadult az az ordítás, és hogy érezze: jobb lenne csendben maradni. Koncertjein rosszarcú verőemberek zaklatják a közönséget és a zenészeket, de a zenén túli mindennapokban sincsen túl sok kilátás a dolgok jobbra fordulására.
Egyedül barátnője (Waskovics Andrea) ad némi örömet, tervezgetnek, házibulikban „világmegváltanak”, ám Frank meghunyászkodni képtelen személyisége hamarosan egyértelműen túlfolyik a rendszer által biztosított kereteken, így némi kétes értékű protekció révén helyet kap egy intézményben, ahol a hozzá hasonló mentális állapotú szenvedőknek „segítenek” – akár akarják, akár nem. Van koszt-kvártély, és gyógyszer is akad, ám a kezdetben viszonylag ártalmatlannak tűnő közeg egyre fojtogatóbb lesz, szűkül a kör, zárulnak a falak, és Frank ellenállása csak még erősebb szorítással találkozik.
Némi nyugtató, és a békétlenek csendben maradtak, vagy legalább csak az osztály lakói között motyogták el a magasságos Kádár-rendszer nagyszerűségét belátni képtelen véleményüket, már amíg a nekik kiutalt dózis mellett egyáltalán bírtak beszélni. A Frankhoz hasonlóan hallgatni képtelen művészek nem ritkán jutottak ilyen sorsra, de akár egyszerű átlagemberek is bekerülhettek olyan egyszerű okból, hogy, mondjuk, vállaltan vallásosak voltak. Kifelé pedig messze nem volt olyan nyílt az út, mint befelé.
Az esetenként évekig bezárva tartottakról és általában a rendszer működéséről Papp Bojána rendezői kreditjével, Túlzott igazságérzet – avagy hogyan törölték el Frankot címen egy dokumentumfilm-sorozat is készült az Eltörölni Frankot műhelyében, a film afféle testvérprojektjeként, ami bővebben is mesél majd a témáról – a doku címében jelölt Így viszont maga az Eltörölni Frankot nem megy bele mélyen a politikai pszichiátria módszereibe, inkább csak a történet atmoszféráját festi le. Ez jót is tesz a filmnek, amely így nem válik didaktikus oktatófilmmé vagy politikai vádirattá, hanem marad elemelt, kissé látomásos, gondolatébresztő alkotás, melyben valóság és képzelet határait a – jogos – paranoia mossa el. Mindez pedig meglehetősen kellemetlenül nyomasztja a nézőt: az Eltörölni Frankot egészen nehéz élmény, a kádári nosztalgia által felfestett, oly sokszor látott képek mintha egy másik bolygóról származnának.
Fabricius elég konkrét elképzelésekkel írta meg a forgatókönyvét, és még annál is pontosabban látta maga előtt a miliőt, amit fel akart idézni. Vízióját filozofikus hangvételben, felkavaró zörejekkel és vizualitással vitte vászonra, és nagyon erős hangulatot teremtett – ezzel az atmoszférával kissé el is tolta a filmet látomásos irányba, amelyre így nehéz a múlt egy tabusított szeletének megidézéseként tekinteni, és nem szimbolikus, szinte példabeszéd-szerű költeményként.
A Frankot alakító Fuchs Benjámin alakja csak ráerősít erre: karakteréből eleve árad a Messiás-szerű idegenség, megszállottság és magány. Körülötte feltűnnek ugyan ismert és kevésbé ismert szereplők, de a legfontosabb mellékszereplők is csak töredéknyi figyelmet kapnak Frank alakja mellett: ha nincsenek ott, akkor is ez az út várt volna rá. Szabadság, fogság, őrület és eleve elrendeltség kérdéseinek fejtegetése Kádár-kori Jézussal és olyan fojtogató hangulattal, ami napokig a nézővel marad: sejthetően nem a soron következő könnyed popcornmozi státuszára tör a film, sokkal inkább a filmszakok elemzéseire és a fesztiválkarrierre. És némi megkésett szembenézésre.
Az Eltörölni Frankot a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, a magyar nézők október 7-től láthatják a mozikban.
