Az életrajzi film jó eséllyel a legambivalensebb filmes műfaj: mindegyikben benne rejlik a csoda lehetősége, és számtalan alkalommal sikerült is már Hollywoodnak is, az európai mozinak is létrehozni ezt a csodát, ugyanakkor szinte ugyanilyen esélye van annak is, hogy hamis, felfokozott heroizmusba fojtott, vagy éppenséggel minden élét elveszített, lapos, unalmas szemét lesz a végeredmény. Ez utóbbi oka alighanem abban keresendő, hogy életrajzi filmet leggyakrabban tiszteletadásként készítenek, ami érthető indok ugyan, de ha ez a tisztelet annyira túlszalad, hogy nem hagy helyet az őszinteségnek, az egyből okafogyottá teszi a film elkészítését: hiszen ha nem XY életét meséli el, hanem XY életének egy megszépített, elhazudott, feltuningolt verzióját, akkor az már nem az ő, hanem valaki más élete. Ha egy művésznek, aki tömegeknek adott hozzá az életéhez a művészetével, és aki generációkat inspirált személyiségével, épp az életének, az elkövetett hibáinak, az emberi gyarlóságainak, a nehézségeken való felülkerekedéseinek, vagy éppenséggel bukásainak a tanulságait hagyja ki egy ilyen alkotás, hogy helyette a PR-os verzióval kábítsa a nézőt, azzal épp a lényeg vész el: annak lehetősége, hogy valóban az illető művész emberi történetéből tanuljunk. Ennek a félresikerült életrajzi filmes iránynak a legújabb képviselője készült el az Aretha Franklin életéről – pontosabban, ugye, annak kivikszolt verziójáról – szóló Respecttel.
Hangos, zsúfolt, túlfűtött, politikus és erotikus közeg uralkodott a házban, ahol Aretha Franklin gyerekeskedett. Történetünk kezdetén tízéves, és rendszeres programja, hogy prédikátor apja (Forest Whitaker alakításában) hétvégi partijain felkeltik az ágyból, hogy még úgy, hálóingben elénekeljen valamit a házat megtöltő egybegyűlteknek, akik között csupa híresség visszajáró vendég: Ella Fitzgerald meg Martin Luther King egymásnak adja a kilincset, és vallás ide vagy oda, a bujaság, a zene és a fekete polgárjogi aktivizmus olyan mindenütt jelenvaló, mint az oxigén. A szégyellős, szótlan kislány Aretha, vagy ahogy szólítják, Ree csak akkor nyílik ki, amikor énekel: torkában arany van, ez teljesen egyértelmű már kislány korában is. Apja a partikon kívül is rendszeresen kihasználja a kislány tehetségét, a legnagyobb detroiti baptista gyülekezet vezetőjeként tartott prédikációin Ree énekli a gospelek szólóit, ő a templom sztárja. Ez a jövedelmezőnek ígérkező együttműködés dől csaknem dugába, amikor Ree, anyja hirtelen halála után nem hajlandó megszólalni vagy bármi más módon hangot kiadni. Apja egy ideig tűr neki, de aztán bekeményít, és a gyereknek énekelnie kell, akár akar, akár nem.
Amikor legközelebb látjuk, már idősebb – elvileg kamasz, de őszintén szólva meglett felnőtt nőnek látszik – és, mint kiderül, kétgyerekes leányanya, ám hogy kitől és hogyan fogantak a gyerekek, azt nem hajlandó elmondani még testvéreinek sem. A film azért ad egy felzaklató magyarázatot, de hogy ennek mennyi a valóságtartalma, az még az elérhető kevés hiteles forrás ismeretében is erősen kérdéses: Franklin maga egy iskolatársát nevezte meg már élete vége felé gyerekei apjaként, de arra is utalnak források, hogy valójában Aretha első gyerekét a még a filmben ábrázoltnál is jóval problémásabb apja nemzette. Akárhogy is, a gyerekek lepasszolva a dédihez, Aretha utazik, apja prédikációin énekel meg Martin Luther King rendezvényein, lemezszerződés jön, de a siker mérsékelt marad: Aretha apja és más férfiak árnyékában próbálja megtalálni útját, de elég sokáig tart, mire megtalálja a saját hangját. Közben magánélete is átrendeződik, szerelmes lesz, de az új házasságban sincs sokáig köszönet, csak újabb elnyomó, erőszakos férfi került fölé elnyomó, erőszakos apja helyett. Azért a karrier így is felszárnyal végre, de a film legalábbis sejteti, hogy a legnagyobb csodákat akkor hozta létre, amikor néha, ha pillanatokra is, de lerázta magáról ezeket a láncokat, és testvéreivel összekapaszkodva, a női teremtő erőt csúcsra járatva alkotott.
Ezek a girlpower-pillanatok a legjobb részei a Respectnek, ám sajnos kevés is jut belőlük, és nem is kapják meg azt a tökös kiállást, ami kellene ahhoz, hogy ez az üzenet egyértelműbb és erősebb legyen, a rendező csak célozgat bátortalanul. Ez a félszegség a film egészére jellemző, Liesl Tommy rendezőt alighanem keményen fogta a család és az elvárások is olyannyira gúzsba kötötték, olyan tiszteletteljes akart lenni, hogy maszatos és egyenetlen lett a végeredmény. Ebben, sajnos, minden jel szerint maga a film tárgya, Aretha Franklin az egyik ludas: tudható, hogy Miss Franklin egész életében kemény kézzel őrizte a róla kialakult képet, és a kedvezőtlen elemeket egyszerűen nem volt hajlandó megvitatni, mintha attól, hogy nem beszél róla, ezek meg nem történtté váltak volna, és nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy szigorúan meghatározta még életében, hogy milyen képet fessen róla a készülő film. (Pedig, ugye, mennyivel erősebb egy őszinte életrajzi mozi, lásd például a fenomenális Rayt, ami szinte ugyanez a közeg és kor). Ami viszont nem Aretha Franklin halála után is jelen levő PR-erejének a hibája, hanem konkrétan a rendezőé, hogy a film dinamikája újra és újra megbicsaklik, erős közepes részeket nagyon gyenge részek követnek, arány- és időérzék híján a film pusztítóan hosszúnak és unalmasnak érződik, az eleve sem rövid filmidőnél úgy kétszer hosszabbnak, ami, bizony, nem jó jel.
Ezt a teljes projekten végig vonuló maszatolást még a szenzációs Jennifer Hudson szenzációs alakítása és a csillagokat leszaggató éneklései sem tudják teljesen elhomályosítani. Időről időre majdnem sikerül neki néhány pillanatra működőképessé tenni azt a rozoga szerkezetet, ami ez a film, de csak rövid időszakokra, és hiába a tehetségének ezek a vakító felragyogásai, az összélmény így is ingatag marad. Így viszont, bár az, amit ő csinál, abszolút a helyén van, az az Oscar-díj, amit Franklin annak idején beharangozott Hudsonnak, kit ő maga választott ki az életéről szóló film főszerepére, aligha valós esély. Jobban jártunk volna, ha Hudson még ennél is sokkal több időt énekel, és még ennél is kevesebbet beszél akár ő, akár bárki más, mert minden pillanat, amikor nem énekel, mélységes mély szakadékot nyit az énekes pillanatok között.
Ráadásul az elhibázott időzítések, a jelenetek túl korai, oda nem illő folytatásai – mint amikor egy komikus nem hagyja „levegőzni” a vicceit, nem hagy időt, hogy a közönség felfogja a poént és nevessen rajta – nem egy esetben teljesen elgyengítik ezeket a csodálatos énekes performanszokat. Így történhet meg például, hogy gyakorlatilag egyetlen alkalommal sem hatódtam meg, pedig ez még a sok szempontból szintén elhamukázott Bohém rapszódiánál is számtalanszor megtörtént, a jó zene, az ihletett éneklés ugyanis – amire, hangsúlyozom, nem lehetett panasz – automatikusan ezt teszi az arra érzékeny nézővel: megpuhítja, és egy tocsogó könnyfolyammá olvasztja. Hiszen hogy lehet nem feloldódni a katarzisban egy akkora zenei orgazmus hallatán, ami Aretha Franklinnek gyakorlatilag a teljes munkássága volt? Hát, így.
A Respect augusztus 12-től nézhető a magyar mozikban, angol nyelven, magyar felirattal, 145 percben. 24.hu: 5/10
