Egy halott Debrecenben – Tar Sándor 80 

Ha megérte volna a nyolcvanat, akkor Tar Sándor örömében és bánatában (egyremegy) berúgott volna, és most nagyon másnapos volna attól a fél liter vodkától, amit egyébként is magába döntött, minden ünneplési indoktól teljesen függetlenül. És kába volna a sok ideggyógyszertől, amit marokszámra szedett, mert hiszen egy nagy magyar író gyógyszerre iszik, persze, mi másra. A pia-gyógyszer kombó hatására gyorsabban beáll a közép-kelet-európai agyhalál,

ez a zsellér-, cseléd- és munkásgenerációk óta elérni vágyott, áldott állapot: ne tudj, ne érezz, ne emlékezz, akkor könnyebben megúszod.

A szóban forgó nagy magyar író a huszadik század második felének egyik legérdesebb és legsúlyosabb irodalmi életművét hagyta ránk, és irodalmi búcsúlevele, ha íródott volna, valahogy így szólna: a kocsmában majd meg kell mondani a haveroknak, hogy Koestlernek volt igaza!

És ha a kocsmában rákérdeznek, hogy ki a túró az a Koestler, akkor őszintén meg kell nekik mondani, hogy ő volt az, aki a nyomorult József Attilát a debreceni Csokonaihoz hasonlította, s megállapította, hogy magyarnak lenni kollektív neurózis. Ebből talán megérti a kocsma népe, hogy nincs más megoldás, mint kérni még egy kört.

Nem találom meglepőnek, hogy Tar Sándornak a helyi hatalom nem állított szobrot Debrecenben, pedig már tizenhat éve, hogy az író meghalt. A nyolcvanadik évforduló jó alkalom lett volna, de hát be kell látni, hogy izé… Egy alkoholista besúgónak állítson szobrot Debrecen városa?!

Így is lehet látni Tart, erkölcsi nullának, aki a saját jóakaróit súgta be – de egy fajsúlyos életmű megítélése kapcsán mindig az a legkönnyebb út, ha a bűnöket olvassák a szerző fejére, ahelyett, hogy a könyveit olvasnák. Meg lehet látni úgy is, hogy az ő egyéni tragédiájában egy romlott korszak pokla sűrűsödött össze kollektív magyar drámává, amelynek egyes szereplőiben mindannyian magunkra ismerhetünk.

A nyilas-szimpatizáns Wass Albertnek, aki Tarhoz képest íróként dilettáns senki volt, van szobra a debreceni Nagyerdőn, Erdélyből hozattak hozzá földet és követ, hogy megfelelően giccses legyen. De Tarnak nincsen, holott díszletet is csak a debreceni Medicor gyárból kellene hozzá keresni, ahol az író melózott. És nem sziklakövekre volna szükség, csak egy fémlemezből tákolt, olcsó öltözőszekrényre a melósok öltözőjéből – de hát hogyan is nézne ki egy egyszerű magyar melós lepukkant öltözőszekrénye a Nagyerdőn?

Ráadásul miről írt ez a Tar nevű melós? Gyerekszegénységről, munkanélküliségről, kettébe tört emberi életekről, kilátástalanságról, nyomorról, igazságtalanságról, a szegények, a prolik és senkik eltaposásáról. A műveiben sehol egy szép magyarságeszme! Sehol egy szép keresztény gondolat! Sehol egy előremutató és pozitív társadalompolitikai üzenet, amit az előremutató és pozitív hipokriták olyannyira szeretnek nálunk, a hazugságok, nagyotmondások és képmutatások országában.

Csak az igazságot nem szeretik itt, Tarnak pedig megvolt az az eleve idegesítő szokása, hogy írásban nem hazudott. Még a szégyenletes ügynöki jelentéseiben is megrendítő annak a magyar realista prózanyelvnek a jelenléte, ami novelláit oly brutálisan erőssé, nyerssé és valóságossá teszi. Ez a novellisztika olyan, mint egy felszámolás alatt álló, lassú elrozsdásodásra ítélt vasgyár – sokszor ez a kép jut eszembe a Tar-szövegvilág legjobb darabjairól.

És ezt hagyta ránk örökül, hogy kezdjünk vele valamit, ezt a durva és nyers vasgyárat, amit egy súlyos és jelentős irodalmi nyelv súlytalan és jelentéktelen alakjai tartanak egybe: a kollektív neurózis népe, mai magyarok.