A Rákóczi úton, rövid sétára az Astoriától volt megtalálható a Londonport, korábban Martens shop: egyszerre üzlethelyiség, találkozópont, kultikus ruhadarabok lelőhelye, egy szubkultúra szentélye. A rajongók több mint hatezer fős Facebook-oldaláról szemezgetünk:
„Egy Martens gazdájának lenni olyan, mintha az ember egy nagy család tagja lenne, tele ismeretlen rokonokkal. Ha meglátsz valakin egy ilyen bakancsot – persze a fanatikusok azonnal kiszúrják messziről is –, arra gondolsz, hogy te is? Én is!”
„Önkifejezés, és habár mára sajnos kicsit divatcipővé is vált, a dokit leginkább szerintem mindig azok hordták, akik nem foglalkoznak azzal, mit gondolnak róluk mások.”
„… vallás… mánia…szenvedély, életérzés. (…) A Londonportban ez kézzelfogható volt.”
„Első Martensemet a Londonportból kaptam 14. szülinapomra a nagyimtól, egy 14 soros bakit. Életem legszenvedősebb betörése volt, de sokáig szolgált, míg le nem strapáltam és oda nem adtam egy punk haveromnak. Nálam ez a szerelem a Londonportból indult.”
„Nagyon nagy szívfájdalom, hogy egy ekkora hatással lévő boltnak be kellett zárni! Remélem, egyszer valami csoda folytán újra tudnák nyitni Orsiék a boltot. Mert hiányzik!”
„Évtizedek óta ott vettem a bakikat, cipőket, még akkor is, mikor Angliában laktam. Egy korszak ért véget vele, nagyon sajnálom, mert az az érzés, amikor bemész és nézelődsz, próbálsz, nem adható vissza.”
„ Jobbra az Astoria felé, az első kapualjban volt az üzlet, beléptél és egy üveg alatt csontváz volt a dekó, vagy nem?”
– De – mondja erre Orsi.
– Hiányzik?
– Kábé 2000 óta szinte minden napomat ott töltöttem. Szerinted?
A boltot a kilencvenes évek elején Péter Ákos indította be egy barátjával; olyan társaságba járt, ahol mindenki szeretett volna igazi Martens cipőt, de nemigen lehetett kapni itthon, így jött az első üzlet ötlete. A húga, Péter Orsolya később csatlakozott, és ott is maradt a boltban. Az első üzlet egy Rákóczi úti bérház udvarán, a lépcső alatt nyílt a maga nyolc négyzetméterével, épp csak meg lehetett fordulni benne. Később kijjebb költözött, de még mindig maradt az udvarban, és helyett kapott benne a padlóba vájt sír: vastag üveglap mögött a csontváz, lábán egy pár klasszikus bakancs.
Most meg egy káposztásmegyeri lakótelepi ház aljában, apró secondhand-boltban ülünk, az alsó polcon körben bakancsok, cipők, a Londonportból maradt kultikus emléktárgyak.
Pedig október táján még várták a szokásos csodát: ahogy beköszön az esős idő, az emberek nézegetni kezdik a bakancsokat, s az első hűvösebb hét felduzzasztja a forgalmat. Ám pont akkor jelentették be a kijárási tilalmat, hivatalosan is kezdetét vette a járvány második hulláma. A kézzel, noteszlapokra írott összesítések – kezdetektől így adminisztrálták a forgalmat – még december elején is nyolcvan százalékkal kisebb bevételt mutattak, mint egy évvel korábban.
Az első nagyobb pofont persze az jelentette, mikor a járvány betört 2020 márciusában, és hozta magával a kijárási korlátozást. Délután háromkor zárniuk kellett, miközben dübörgött a maradjotthon-kampány. Hónapokig nem lépett a Rákóczi úti helyiségbe szinte senki, ügyeleti jelleggel maradtak nyitva, hogy ne kelljen elbocsátani az egyetlen alkalmazottat. A testvérek autóval hordták házhoz a cipőt; volt maszk, fertőtlenítés, fel lehetett próbálni bakancsot lakásban, kertben vagy kapualjban. Ákosra még borravalót is akart tukmálni az egyik vevő, mert futárnak nézte.
Így átmenetileg megmenthették a boltot, abban bízva, hogy az őrületnek vége lesz, és jön a nyitás. A nyitás jött is, csak épp a külföldiek nem jöttek vele. Márpedig a vevőkört tavasztól őszig jó hetven százalékban turisták tették ki: Párizsból, New Yorkból, Hongkongból, sőt Londonból is érkeztek törzsvevők, akik azt mondták, a pesti boltban a kínálat és a hangulat megéri a cipekedést, meg a hercehurcát a repülőn.
„Azzal szoktunk hülyéskedni, hogy a zsinagóga zebrája vagyunk; aki a zsinagógát meg akarja nézni, és ki ne akarná, szinte biztosan elmegy előttünk” – mondja Orsi, és meséli a sztorikat a lépcső alatti boltról, ahol szinte egymáshoz szorulva nézték az olimpiát a vevőkkel egy kisképernyős tévén; mesél a későbbi, csontvázas helyiségben a számtalan kedves törzsvevőről, meg persze a néhány obligát gyökérről is, aki azt hitte, nincs különbség a punk meg a bunkóság közt. És mesél a srácról, aki kissé zavartan, de udvariasan viselkedett a Londonportban, fölment a galériára, nézett egy Alpha dzsekit, majd a földszinten vett egy pár bakancsot, és egy sparos szatyorból kotorta elő a pénzt.
Később a híradóban látták Orsiék a szatyrot, s a rendőrök két kapualjjal odébb megtalálták a srác tornacsukáját, ott cserélte le a bakancsra.
Mint megtudtuk, kirabolt az Oktogonon egy bankot, onnan egyenesen hozzánk jött, és vett egy bakit.
A kereskedő szerint nem csupán a járvány nyírta ki a boltot, hanem – sokkal inkább – az, hogy változott a divatkultúra, a vásárlási és a viselkedési kultúrával együtt. Az emberek ingerültebbek, kapkodnak, kevesebb az idejük. Egyre gyakoribb, hogy a vásárló azt hiszi, mert nála van a pénz, ő az isten a boltban. Volt olyan szitu, hogy bejött a kissrác a nagypapával, aki tanácsot akart neki adni, mire a gyerek rászólt, hogy ne ugasson, csak fizessen. Az eladó meg azt mondta erre: egy, bocsánatot kérsz a nagyapádtól; kettő, itt nem fogsz venni semmit, a lábad sem teheted be többet.
Szóval Orsi nem az a kereskedő, aki minden áron üzletet akar kötni. Ha bejött egy ügyfél, hagyták nézelődni, és észrevették a mozdulataiból, a szeme járásából, mikor kell odalépni hozzá. Kismilliószor előfordult, hogy az illető végül nem azt vette, amiért jött, mert azt mondták neki, „figyelj, az a szín nem állna jól, mit szólsz inkább ehhez?”, vagy: „értem, hogy tetszik, de az a fazon a lábformádhoz jobban passzol”. Sokan hálásak voltak emiatt.
Orsi azt állítja, nemcsak eladni kell tudni valamit, de nem-eladni is, és az a nehezebb. Előfordult több alkalommal, hogy lebeszélt egy-egy érdeklődőt: „ez nem a te világod”; „bocs, de szarul áll”; sőt: „figyelj, szerintem neked nem is kell Martens.”
A bakancs mellé viszont tanácsadás is járt, például azért, mert a Martens trükkös viselet: alul-felül kemény bőr. Az első sétakör viszonylag könnyű benne, aztán jönnek a vízhólyagok és egyéb harci sérülések; sokan, főleg a kezdők, megijednek emiatt. Orsi azt mondja, érdemes leheletnyivel nagyobbat venni, és inkább talpbetéttel emelni a lábat, esetleg puhítani a bőrt kívül-belül. Persze minden praktika ellenére szinte biztos, hogy lesz betörési időszak, amikor a puha zokni meg a sebtapasz ellenére az ember sziszegve jár.
„Próbáltam kicsit nevelni is a népet. Mert milyen a magyar, ugye, ha jön a szar idő, feketét veszünk fel. Én pedig meg azt mondtam: gyerekek, gyönyörű színes, sőt mintás szériák vannak. Vállaltuk a kockázatot is ezzel, mert hiába vagy hivatalos márkakereskedő, nem úgy működik a dolog, hogy kirakod a cég logóját, és onnantól azt csinálsz, amit akarsz. Ha megtetszett egy jó fazon vagy szín, minimum 144 párat kellett rendelnem belőle, és ha nem tudtam eladni, hát úgy jártam.”
A Martenset eleinte a különféle alternatív irányzatok hívei hordták, tehát kapcsolódott hozzá valamilyen szubkulturális zenei ízlés. Orsi szerint addig nem volt gond, míg e réteg igényei alakították a kínálatot. De mára széles körben népszerű lett, ami felhígulással is járt, ugyanis a gyártó elkezdte figyelni a divattrendeket és alkalmazkodni hozzájuk.
Ezzel párhuzamosan a külföldi székhelyű nagy webáruházak kínálatában is megjelent a márka, olyan nagykereskedőknél, akiknek messze nincs annyi költségük, mint egy pesti családi vállalkozásnak. A Péter testvérek nem tudták tartani az árelőnyt; a plusz szolgáltatásuk a vásárlás személyes élménye maradt, de ezzel is vissza lehetett élni.
Bejön az ember a boltba, válogat, próbálgat, meg is találja a megfelelő darabot. Örül, szelfizget vele, küldi anyukájának meg a barátnőjének a képet. Megkérdezem, hogy csomagolhatom? Erre visszateszi a polcra, és a szemem láttára megrendeli a mobilján egy webshopból. Hát kösz. Rengeteg ilyen volt.
December 23-án a testvérek kiírták a bolt Facebook-oldalára, hogy a webáruház kinyiffant, és az utolsó héten iszonyatosan leáraznak mindent. Orsi ki sem merte rakni az új árlistát; azt mondja, elsősorban nem a pénz miatt fájt akció, bár anyagilag is nagy érvágás volt. De amikor egy klasszik, eredeti 1460-at negyedéért ad az ember, abban szerinte van valami végtelenül szomorú, hiszen nemcsak leárazza, hanem – szó szerint – le is értékeli a terméket.
„December 23-án este hirdettük meg, és 24-én, karácsony napján tíztől egyig voltunk nyitva. Ugyebár ez az a nap, amikor főzöl, csomagolsz, fát díszítesz. Nyitás előtt már állt a sor, a három óra alatt pedig tumultus alakult ki. És ami leginkább torokszorító volt, jó páran ajándékot is hoztak, bonbont, csokit, egy üveg italt, ilyesmit, és érkeztek sorban a törzsvendégek, megköszönni mindent.”
Aztán az utolsó napokban bejött egy férfi, aki nem vett semmit, csak nézelődött meglágyult arcvonásokkal. Majd elővett és széthajtott egy szórólapot 1992-ből. Hát ő volt a legelső vásárló; mikor hírét vette, hogy zárnak, még egyszer benézett.
„Hevesen élek, Heves megyében” – mondja Tari László a telefonban. „Úgy jártunk fel Pestre fiatalkorunkban vásárolni, hogy megvolt az útvonal: elindultál a Keletitől, aztán végig a Rákóczin, majd jött a körút néhány boltja, és megkaptad, ami kellett, pólókat, lemezeket, kazettákat. Óriási izgalomba jöttem, mikor megtudtam, hogy Martens bolt nyílik, ott topogtam már nyitás előtt. A húgommal mentünk, és aztán így lett egy tíz soros acélbetétes Martensem, ő kapott egy lila bakit, meg vettem egy Alpha MA-1 kabátot is, az volt akkoriban a legmenőbb bomber. Később is visszajártam, még anyukámnak is ott vettünk cipőt. A vásárlás igazi rituálé volt, érezted, hogy odafigyelnek rád. Mikor legutóbb ott voltam, kerülő úton mentem haza, muszáj volt kicsit meditálni. Olyan volt, mint amikor meghal egy kedves barát, vagy közeli hozzátartozó. Szólt a zene, és eszembe jutott, hogy jártunk a haverokkal még a lépcső alá, meg az akkori nagy szerelmemmel. Előjöttek az emlékek, nekem meg kicsordult a könnyem.”
Volt az a mondás régen, hogy cipőt a cipőboltból.
Hát ennek lassan vége, mint egy csomó mindennek – mondja Orsi. – Tudod, más dolog eladni valamit, mint kiszolgálni egy vevőt. Ahogy más egy cipőt viselni, mint hordani.
Mi a különbség?
Szerinted?
Érzek valamit, de így hirtelen nem tudom megfogalmazni.
Hát ez az. Ha érzed, akkor viseled. Valahogy a részeddé válik, rólad szól. Van, aki csak hordja, nem is áll neki sehogy. És az eladás, ugye; hát eladni szinte mindenki tud, nincs szükség hozzá személyességhez. Tudod, ha csak a pénz érdekelt volna, nem lett volna ez az egész az életünk és a szenvedélyünk, biztos nem csináljuk. És szerintem pont akkor hagytuk abba, amikor kellett.
És most mi lesz?
Nem tudom. De azt látom, hogy kurvul a világ, és ami volt, nem jön vissza. Mi a tesómmal nyilván mindig csinálni fogunk valamit. Egyébként most azon röhögök, hogy eszembe jutott a csontváz az udvari bolt padlójában. Tudod, hogy nézett ki? Az egyik keze aranyrögöt markolt, a másiknak meg a középső ujja ki volt nyújtva, valahogy így.
