A háttérbe szorított figurák végre az előtérbe lépnek, és az életüket úgy láthatja a közönség, ahogy eddig nem volt rá lehetőség. Szerintem az emberek készen állnak erre a megközelítésre. Meg akarják ismerni ezt a rejtett történelmet. Ha nem ismerjük a múltunkat, a jövőnket sem érthetjük meg
– mondta a brit rendező, Steve McQueen a 2014-es Oscar-gála után, amelyen a 12 év rabszolgasággal elhozta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Ez nemcsak számára jelentett nagy lépést a világhír felé – elősegítve, hogy a Steve McQueen névről ne kizárólag a „kúlkirály”, Hollywood rég halott sármőre jusson a filmrajongók eszébe –, de általában a fekete művészek elismertségében is mérföldkő volt. Ezzel ugyanis McQueen lett az első fekete rendező, akinek filmje megkapta a fődíjat az Oscar addigra már csaknem 90 éves történetében.
A Kis fejsze című antológiasorozat ezt a küldetést viszi tovább, csak az afroamerikai múlt helyett McQueen „hazatér”, és saját közege, a karibi térségből érkező londoni bevándorlók sorsán keresztül tárja fel a kisebbségi lét kihívásait és örömeit. A képzőművészből lett rendezőnek bő tíz éve jutott eszébe először, hogy kéne csinálni egy sorozatot a nyugat-indiai közösség múltjáról, amelyben felnőtt, de egyáltalán nem sajnálja, hogy mostanáig húzódott a dolog, mert úgy érzi, meg kellett érnie a feladatra. Ennek az érési folyamatnak elengedhetetlen része volt az eltávolodás is, aminek révén már jobban rálát a történetre, mélyebben megérti, így hatásosabban is tudja filmre vinni azokat. A finanszírozásban pedig nyilván sokat segített a felsorolhatatlan díjözön, amit az elmúlt évtizedben besöpört a filmjeivel, nem véletlen, hogy a gyártásba így olyan nagy presztízsű cégek szálltak be, mint a BBC és az Amazon.
A koncepció sokat formálódott, hiszen McQueen eredetileg egy folytatásos sorozatban gondolkodott, de idővel rájött, hogy erősebb, ha szétszedi az egyes epizódokat. A Kis fejsze így tulajdonképpen öt egész estés film foglalata, amelyek külön-külön is megállják a helyüket, ám együtt teljesebb képet rajzolnak ki az angol társadalom egyik meghatározó, mégis ritkán filmre vitt csoportjáról a 60-as, 70-es és 80-as években. Az egyes epizódok annyira önállóak, hogy többet vetítettek is fesztiválokon, kettőnek egyenesen Cannes-ban lett volna a premierje, csak a vírus miatt végül le kellett fújni a legrangosabb filmes mustrát. A sorozat nálunk az HBO GO-n látható, és az első három rész alapján egyértelműen jó döntésnek bizonyult az antológia jelleg, mert a történetek így megőrzik drámai egységüket, miközben mégis erősítik és árnyalják egymást.
A Mangrove című nyitóepizód egyből a leghosszabb is a maga 127 perces játékidejével, és összegzi a civilizált világ középpontjába, Londonba bevándorló karibi családok egyik ősélményét:
A sztori középpontjában egy megtörtént eset, a „mangrove-i kilencek” pere áll, amelyben egy rendőrökkel való összetűzésbe torkolló tüntetés szervezői ültek a vádlottak padján, és sokáig súlyos börtönbüntetés nézett ki nekik. Egyértelmű főhős nincs is, de a kulcskarakter Frank Crichlow, aki 1968-ban nyitotta meg London Notting Hill negyedében a karibi éttermét, a Mangrove-ot, amely hamar a nyugat-indiai közösség kedvelt törzshelyévé vált. Ezt azonban nem nézte túl jó szemmel a rasszizmusát titkolni sem nagyon akaró helyi rendőrség: Crichlow és a vendégek rendszeres zaklatásnak volt kitéve, másfél év alatt tizenkétszer razziáztak a karibi vendéglőben, ám egyetlen alkalommal sem találtak drogokat.
Így vált a Mangrove a polgárjogi küzdelem jelképévé: 1970 augusztusában 150 fekete tüntető vonult a Notting Hill-i rendőrség épülete elé, ahol 500 rendőrrel találták szemben magukat, akik nem sokat tettek a helyzetben kódolt incidensek megelőzéséért. A perben több vádlott is önmagát képviselte, ráadásul váratlan sikerrel. A „mangrove-i kilencek” ügye pedig a brit polgárjogi küzdelmek egyik mérföldkövévé vált, mert itt sikerült a feketéknek először kezükbe venni a saját sorsukat a nyilvánosság előtt, kilépve a büntetést érdemlő „elkövető” vagy az igazságtalanságot némán tűrő „áldozat” passzív szerepéből.
Ám az ügy így sem találta meg az útját igazán a nemzeti emlékezet és a popkultúra panteonjába. Az a tény már önmagában árulkodó, hogy ebből a minden ízében vászonra kívánkozó történetből az elmúlt ötven évben egyetlen komolyan vehető feldolgozás sem készült. McQueen most pótolja ezt a hiányosságot, ami érezhetően fontos gesztus a számára. Ám ennél sokkal fontosabb kérdés a feldolgozás színvonala: a hiánypótló jelleg ugyanis önmagában nem érne sokat, ha egy középszerű/felejthető/didaktikus történelmi filmben öltene testet. A Mangrove azonban nem ilyen: a lehető legtöbbet hozza ki a tárgyalótermi dráma műfajából, ráadásul a megszokotthoz képest egészen új rétegekkel is gazdagítja azt.
A film azonban annyira árnyaltan és részletgazdagon adja elő a klasszikus dramaturgiát, hogy a sablonok újra megtelnek élettel. McQueen már csontig hatoló első filmjében, az Éhségben, vagy a későbbi Szégyentelenben is bizonyította, hogy egy-egy apró részlet kiemelése időnként sokkal erősebb tud lenni, mintha mindent megmutat. A rendőri razzia felkavaró hatását így csak fokozza, mikor nem a Mangrove-ból elhurcolt embereket követi, inkább „rajta felejti” a kamerát az étterem padlójára levert tésztaszűrőn, amelynek baljós ingamozgása fölött fél percen át merenghetünk a kiürült térben.
Hasonlóan teszi egyedivé a nagy finálét. Az egy dolog, hogy véletlenül sincs érzelmes kísérőzene, az ítélethirdetés feszült csendben zajlik. De ahogy az esküdtek vádpontonként sorolják a döntéseket, sem őket, sem a bírót nem látjuk. Csakis egyetlen vádlott, Frank Crichlow arcára koncentrálunk, szabályosan belezuhanva a megtört és megkönnyebbült tekintetbe. Ezzel egyszerre válik drámaivá és végtelenül személyessé az általában klisésen megoldott jelenetet.
Elég összevetni Aaron Sorkin filmjével, a szintén ősszel bemutatott A chicagói hetek tárgyalásával. A netflixes tárgyalótermi dráma sok szempontból a Mangrove párja lehetne, csak épp ellentétes eszközöket használ: minden tanulságot hangosan kimond és jól érthetően megmutat, végül pedig imponáló profizmussal oldja fel a valódi feszültséget a standard hollywoodi giccsben. Az amúgy közös mindkét filmben, hogy nagyon belenyúltak a korszellembe, hiszen a rendőri brutalitás és a rendszer szintű rasszizmus felszámolása 2020 egyik legfontosabb társadalmi kérdésévé vált.
McQueen, aki a filmet George Floyd emlékének ajánlotta, tisztában van a párhuzamokkal és az elmúlt évtizedek pozitív változásaival is. A haladás szempontjából viszont elengedhetetlennek tartja a történelemmel való szembenézést:
Volt fejlődés, félreértés ne essék! Ám ez az öt történet számomra olyan, mint a sci-fi filmek. Bemutatják, honnan jövünk, hol tartunk most, és mekkora út áll még előttünk. Mert ez a lényeg.
– mondta egy interjúban a sorozatról, amelynek a címe egy karibi közmondásra utal, amit Bob Marley énekelt meg dalban: „If you are the big tree, we are the small axe”, magyarul „Ha ti vagytok a nagy fa, mi vagyunk a kis fejsze”. Ebben a szentenciában ott bujkál a remény és a magabiztosság, de az a belátás is, hogy a társadalmi változások sosem egyik napról a másikra, hanem kínkeserves lassúsággal mehetnek csak végbe. A Mangrove nem is mulasztja el feliratokban emlékeztetni a nézőt, hogy a történet egyáltalán nem ért véget a tárgyalótermi diadallal, utána még évtizedekig folytatódtak a hatósági zaklatások, mígnem Crichlow bezárta az éttermét.
A Red, White and Blue című epizód pedig már kifejezetten a haladás anomáliáira koncentrál, bemutatva, hogy milyen személyes árat kell fizetni azért, ha valaki a fejlődés motorja szeretne lenni. A Disney-féle Star Wars-garnitúrából ismert John Boyega alakítja a mindenben kiváló és tudósnak készülő Leroy Logant, aki úgy dönt egy ponton, hogy rendőrnek áll. Az akadémiát könnyűszerrel el is végzi, ám az igazi vizsga csak ezután következik. Az ország egyik első fekete járőrévé váló, idealista Logan ugyanis két tűz között találja magát, és nemcsak kollégái és a rendszer rasszizmusával kell megküzdenie, de a sajátjai is ellene fordulnak. Az utcai suhancok árulónak és Júdásnak szólítják, apja pedig csaknem kitagadja, mikor megtudja, hogy a főellenséghez csatlakozott. Mindeközben őt teszik meg egy reklámkampány arcává, amely a rendőrség rasszista imázsán próbál javítani.
A valóságban nincs csillogó kard, ami egy suhintással átvághatná a gordiuszi csomót, így a film szerencsére nem hazudik egy megnyugtató megoldást a nyomasztó élethelyzetre. Viszont nagyon finoman ábrázolja, hogyan mélyülhetnek el idővel a személyes kapcsolatok a nélkül, hogy minden vitát és ellentétet feloldanánk. Másrészt bizonyítja, hogy a Star Wars-filmek miatt gyakran lefitymált Boyegában mekkora színészi potenciál rejlik, ha valaki összetett szerepet oszt rá.
McQueen és színészei, sőt, a Kis fejsze összes alkotójának közös érdeme a rendkívüli hitelesség. Társadalmi üzenetek ide vagy oda, minden epizódban hétköznapi élethelyzeteket és hús-vér karaktereket látunk. A tévé világában talán csak David Simon, a Drót és Treme alkotója szokta ilyen antropológiai alapossággal bemutatni a nagyvárosi közösségeket. A Mangrove-ban is csaknem egy óra eltelik, míg eljutunk a tárgyalásig, és addig gyakran csak azt figyelhetjük, ahogy a szereplők élnek, beszélgetnek, buliznak, múlatják az időt. Mert nagyon fontos, hogy a Kis fejsze nemcsak a méltánytalanságra, a nehézségekre és a küzdelmekre, de az örömökre is koncentrál. A második epizódot például ezek ünneplésének szenteli.
A Lovers Rock 70 percének komótos cselekménye szinte egyetlen mondatban összefoglalható: karibi fiatalok táncolnak egy házibuliban, és hajnalra ketten egymásba szeretnek. Ezt a banális, hétköznapi sztorit azonban olyan hihetetlen érzékenységgel és érzékiséggel ábrázolja a film, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá, sőt, kiélesedő figyelmünkkel a legapróbb rezdüléseket is észrevesszük. McQueen egy pillanatra sem feledkezik meg róla, hogy a történelmi pillanatokat mindig hétköznapok veszik körül, a társadalmi ügyek pedig egy szempillantás alatt üres lózungokká válnak, ha elvesztik a kapcsolatot azzal, ami súlyt ad nekik: az élettel.
Kis fejsze, 2020, öt epizód, 24.hu értékelés: 10/10
