Kultúra

Ötven év alatt nem sok minden változott Amerikában

A chicagói 7-ek tárgyalása annak ellenére lett az év egyik legaktuálisabb filmje, hogy egy hatvanas évek végén történt eseményről forgatták. Aaron Sorkin filmjében Sacha Baron Cohen, Eddie Redmayne és még sok más neves színész eleveníti fel azt a koncepciós pert, melyben a Nixon-kormányzat példát statuált a kor radikális ellenzékével szemben.

Aaron Sorkin vélhetően nem lett volna boldog, ha 2007-ben elárulják neki, a chicagói hetek tárgyalásából írott forgatókönyvéből csak tizenhárom évvel később lesz film. Pedig ennél jobb dolog nemigen történhetett volna ezzel a projekttel, amely most pont egy olyan közegbe érkezett, ahol riasztóan aktuálisnak tűnik. Sőt, mintha pont ezzel a szándékkal készült volna. A film ugyanis a hatvanas évek legvégének forrongó Amerikájában játszódik, a vietnámi háború elleni tüntetéssorozat és az ellenkulturális mozgalmak virágzása idején, miközben tapintható az intézményi rasszizmus és a rendőri brutalitás. Utóbbiak 2020-ban lettek igazán hívószavak újra, és a nézőknek nem is nagyon kell magyarázni a párhuzamot a két korszak között. Most ugyan nem egy távoli országgal, hanem egy mindenütt jelenlévő vírussal vívnak háborút Amerikában (is), de ez csak azt a párhuzamot erősíti, miszerint 1968–69 is történelmi időszak volt, és most is azt élünk.

A filmet eredetileg Steven Spielberg rendezte volna, ám a 2007–2008-as nagy forgatókönyvírói sztrájk közbeszólt, majd később egyre több gazdája lett a folyamatosan tologatott projektnek, végül 2018-ban Sorkin lett a rendező is. Ő ugyan az Elit játszma (Molly’s Game) című filmmel már sikerrel debütált rendezőként is, de alapjában véve egy forgatókönyvíró sztár, aki tárgyalótermi (Egy becsületbeli ügy), illetve politikai drámában (West Wing) ugyanolyan otthonosan mozog, mint a nagy egyéniségekről írt életrajzi filmben (Social Network), ebben a történetben pedig mindhárom szerencsésen találkozik, vagyis mintha pont Sorkinnak találták volna ki.

Az egész világ figyelt

De kik is voltak a chicagói hetek? Az ügy az Egyesült Államok egyik legnagyobb érdeklődés mellett lezajló bírósági tárgyalása lett, mely valójában politikai per volt, ahogy ezt a film egyik szereplője le is szögezi. Amiért az ellenkulturális megmozdulások hét radikális vezetőjét perbe fogták, annak közvetlen oka az 1968 augusztusában megtartott, chicagói demokrata párti elnökjelölő konvenció körüli tüntetéssorozat volt: tízezer, a vietnámi háború ellen tiltakozó fiatal gyűlt össze a városban, melynek polgármestere, Richard J. Daley azonban nem engedélyezte a megmozdulást, és több mint kétszer ennyi rendfenntartót vont össze a városban, köztük rendőröket és a Nemzeti Gárda tagjait. 1968 egyébként is Amerika legfeszültebb éve volt emberemlékezet óta: Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt is meggyilkolták, országszerte folyamatosak voltak a háborúellenes tüntetések, és King halála után Chicagóban már tavasszal napokig tartó zavargások törtek ki.

Ezúttal azonban hangsúlyozottan békés tüntetést hirdettek meg a szervezők, akik azért a demokratákat célozták meg, mert a háborúért felelős leköszönő elnök, Lyndon B. Johnson is demokrata volt. A tüntetők több különféle platformot képviseltek, a radikális anarchista hippiktől, azaz yippie-ktől kezdve a háborúellenes aktivistákig, de a város ellenállása miatt a több százezer tervezett tüntető helyett végül csak tízezren gyűltek össze, gyakorlatilag egy hippifesztivál keretében.

A vége mégis az lett, hogy összecsapásokról, sebesültekről szóló felvételek járták be a világot, és itt lett ikonikussá a „The Whole World Is Watching” azaz „Az egész világ figyel” rigmus, amit a Conrad Hilton Hotel előtt gyülekező tüntetők kiabáltak, miközben kamerák előtt verték őket agyba-főbe a rendőrök. Akkor az utcai zavargásoktól tartó amerikai közvélemény többségében helyeselte a rendfenntartók kemény fellépését ugyan, de az ügyben tartott vizsgálat végül a rendőrség felelősségét állapította meg abban, hogy több száz sérülttel járó utcai csatává fajult a békésnek induló demonstráció.

Novemberben aztán minden idők egyik legszorosabb elnökválasztását a republikánus Richard Nixon nyerte, többek között azzal, hogy rendet ígért, szemben a demokrata konvención látott káosszal. A Nixon-kormányzat gyorsan neki is látott a rendcsinálásnak, és ebben kiemelt szerep jutott az új főügyésznek, John N. Mitchellnek, aki aztán évekkel később a Watergate-botrány egyik kulcsfigurájaként börtönbe is került. Így került sor a chicagói hetek perére, melyben gyakorlatilag egy kirakatper segítségével akartak példát statuálni a zavargásokért felelősnek ítélt szervezőkön. Eredetileg nyolcan voltak, de a fekete radikális polgárjogi mozgalom, a Fekete Párducok vezetője, Bobby Seale ellen menet közben megszüntették az eljárást, így maradtak heten.

Részlet a filmből. NICO TAVERNISE/NETFLIX © 2020.

És ha még ez nem lett volna elég,

az egész tárgyalás az amerikai igazságszolgáltatás szégyene volt, egy, a vádlottak iránti ellenszenvét egy pillanatig sem titkoló bíróval, aki eljárásjogi szabályokat is sértve irányította a tárgyalást. Az 1969. március 20-án kezdődő, öt és fél hónapig tartó per többször káoszba fulladt, a mélypontot pedig akkor érte el, amikor Julius Hoffman bíró utasítására az egyedüli fekete vádlottat, Seale-t hozzáláncolták a székéhez és betömték a száját.

A vádlottak padján ráadásul a korszak ismert emberei is helyet foglaltak, így a yippie-k egyik vezéralakja, az egész hippimozgalomban fontos szerepet játszó Abbie Hoffman, aki csak névrokona volt a bírónak, de ez az egyezés többször is előkerült a tárgyaláson. De vádlott volt egy másik yippie vezető, Jerry Rubin is, akárcsak az országosan ismert politikai aktivista Tom Hayden és Rennie Davis, továbbá a többieknél idősebb, radikális pacifista Dave Dellinger. Rajtuk kívül még két kutatót is perbe fogtak, akik még csak vezetők sem voltak, és valójában senki nem értette, miért. A hét, óvadék ellenében szabadlábon védekező férfit konspirációval és a zavargások kirobbantásával vádolták, és a biztonság kedvéért az FBI lehallgatta még az ügyvédeik beszélgetését is. (Hogy miként zárult a tárgyalás, azt most nem írom le, hiszen nem mindenki ismeri a sztorit.)

Sok beszédnek mégsem sok az alja?

A tárgyalásról több film is készült azóta, de ennyire komoly produkció eddig még nem: Sorkin filmjében egymást követik a nagy nevek, és még a mellékszereplők között is felbukkan Joseph Gordon-Levitt vagy a tényleg rövidke szerepet alakító Michael Keaton. Az, hogy Abbie Hoffmant Sacha Baron Cohen játssza, csak annak lehet meglepetés, aki nem látta a komikust tavaly A kém című izraeli sorozatban, ahol szintén drámai szerepet alakított (egyébként Cohent már az első körben, tizenhárom éve felkérték Hoffman szerepére). Rubin szerepében az Utódlásban befutott Jeremy Strongot láthatjuk, míg Haydent Eddie Redmayne játssza. A szereposztás tehát tökéletes, és a filmben Sorkin kiélhette a frappáns, géppuskaszerű párbeszédek iránti leküzdhetetlen vonzalmát is, a történelmi tényekkel pedig kicsit szabadon bánt ugyan, de a lényeg azért megmaradt. A film az időkezelésnek köszönhetően nem válik unalmassá, nem egy szokásos tárgyalótermi drámát látunk, a történet ugyanis visszaemlékezésekből, vallomásokból vagy éppen Abbie Hoffman standup monológjából áll össze.

[sc_cts_position slug="article" clear="1" auto="1"] Részlet a filmből. NIKO TAVERNISE/NETFLIX © 2020

Sorkint leginkább azért bírálták, mert a liberális establishment szószólójaként most sem bírta eltitkolni az amerikai demokráciába vetett feltétlen hitét – a kritikusai szerint ugyanis ez a sztori (és a mai helyzet) egyáltalán nem indokolja ezt, sem pedig azt, hogy a Demokrata Pártot állítsa be szimpatikusként, miközben a chicagói hetek pont az általuk kirobbantott háború ellen tiltakoztak. Azt is a szemére hányták például, hogy a Gordon-Levitt alakította ügyészből, David Schultzból is egy amerikai liberálist csinált, aki még szimpatizál is valahol a vádlottakkal, miközben a valóságban egyáltalán nem ez volt a helyzet, míg a sztorit Abbie Hoffman és Hayden személyes konfliktusára hegyezte ki, melyben bírálói szerint érezhetően az utóbbi mellé áll.

Lehet, hogy így van, de az amerikai belpolitikában kevésbé járatos nézőknek a film egyfelől tényleg bemutatja, mennyire mocskos is tudott lenni a sokaknak példaként szolgáló amerikai demokrácia, másfelől viszont mégis csempész némi optimizmust ebbe a tényleg nem túl vidám évbe.

Valójában több érv szól a mellett, hogy ezt a filmet igenis Aaron Sorkinnak kellett megcsinálnia, nemcsak a sztori érintette műfajok iránti érzékenysége okán, hanem mert nemigen akad más amerikai rendező ma, aki ennyire érti a sokat beszélős filmek nyelvét.

Márpedig itt nem úszható meg a sok beszéd. A chicagói 7-ek tárgyalása helyenként vicces is tud lenni (elsősorban Hoffman és Rubin akciói miatt), a befejezéskor pedig kimondottan patetikus, de egy ilyen filmbe még ez is belefér. Vannak, akik a történelmi hűséget kérik számon – így a még élő Rennie Davis, aki kifogásolta, miért csináltak begyulladt nerd figurát a karakteréből (Alex Sharp játssza) –, de az igazán fontos tényekkel Sorkin nem trükközött, a legfelháborítóbb dolgok tényleg megtörténtek. Legyen szó a bekötött szájú Bobby Seale-ről, vagy az esküdtszék összetételének manipulálásáról, a nézőt akkor is elragadja az indulat, ha alapból egy rakás hülye hippinek gondolná a vádlottakat (van is köztük, aki rájátszik erre). A chicagói 7-ek tárgyalása tehát véletlenszerűen lett 2020 egyik legfontosabb amerikai filmdrámája, de egyáltalán nem érdemtelenül. Lehet, hogy Sorkin ideológiája támadható, de a film működik.

A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7), 2020, 129 perc, Netflix. 24.hu: 8/10

Kiemelt kép: NIKO TAVERNISE/NETFLIX © 2020

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.