Kultúra ismeretlen budapest

Közel kétszázötven év után nyom nélkül eltűnt a főváros egyik legidősebb étterme

Hosszú időn át államfők, művészek és szomjas budaiak adták egymás kezébe a kilincset, a Pejerliként ismertté vált Margitkertet az utóbbi napokban azonban örökre kitörölték a városképből.

A török kiűzése után gyorsan növekvő Pest, Buda és Óbuda főbb útvonalai mentén sorra jelentek meg a patkolókovácsok, a fogadók, és persze a borkimérések, ahol legfőképp a környéken termett borokat szolgálták fel a szomjas kereskedőknek, kocsisoknak, vagy épp a betévedő városlakóknak. Ezeket a helyeket, valamint – a XIX. század utolsó negyedében pusztító filoxéravész miatt jórészt megsemmisült – szőlőültetvényeket elsöpörték a történelem viharai, a város gyors terjedése, illetve a bérházépítési láz, így rég nincs már velünk a cipő nélkül Pestre sétált, majd néhány év alatt a város egyik leggazdagabb emberévé vált Eggenhoffer Péter Mezítlábasa, vagy épp a mai Kiskörút mentén állt Vadember, kivételek azonban természetesen így is akadnak.

A mezítlábas béresgyerek felvásárolta fél Pestet
Eggenhoffer Péter csaposlegényből néhány év alatt dúsgazdaggá vált, cipőt azonban a legenda szerint sosem húzott a lábára.

A főváros rejtett szépségeit, történeteit és épületeit bemutató sorozatunk, az Ismeretlen Budapest egy korábbi epizódjában épp ezért foglalkoztunk a Déli pályaudvarból kifutó sínpárok közelében megbújó Márványmenyasszonnyal, amit egy szőlősgazda, Böhm József a környéken nagy számban létező borkimérések egyikeként nyitott meg 1793-ban, az azonban lassan étteremmé, sőt a budai oldal egyik legfontosabb találkozóhelyévé nőtte ki magát – olyannyira, hogy 1836-ban gróf Széchenyi István, kilenc évvel később pedig báró Wesselényi Miklós is itt tartotta a templomi esküvőjét követő lagzit, de Jókai Mór, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Blaha Lujza és Kosztolányi Dezső is örömmel töltött hosszú órákat az árnyékot adó gesztenyefák alatt.

Nemcsak a Márványmenyasszony élte azonban túl Budapest ostromát, az 1956-os forradalom napjait, illetve a jókora bérházakat hozó századfordulós építési lázat, de a rendszerváltás óta már alig-alig villantó, Pejerli néven legendává vált Margitkert is – egészen mostanáig, hiszen július utolsó napjaiban megkezdődött a Margit utca 15. számú telkén álló épület bontása, hogy a helyét jó eséllyel egy lakóház vegye át.

5 fotó megtekintése

Közel kétszázötven év után nyom nélkül eltűnt a főváros egyik legidősebb étterme

Közel kétszázötven év után nyom nélkül eltűnt a főváros egyik legidősebb étterme

Fotó megosztása:

A név legtöbbeknek ma talán már semmit sem mond, pedig a Pejerliként elhíresült hely a körülmények terén egymásnak némiképp ellentmondó, de a születés évtizedében megegyező legendák szerint már az 1770-es évek óta fogadta a vendégeket, asztalai körül eleinte csak a környékbeliek, a XX. században azonban már a magyarországi művészeti élet fontos alakjai, sőt világszerte jól ismert politikusok, illetve hírességek tűntek fel. A mai Margit körút felett emelkedő dombokon ekkor még tízezernyi szőlőfürt várta, hogy leszedjék, így nem meglepő, hogy a Herold Antal városbíró megrendelésére 1773-ban, az itt állt szőlőültetvény egy részének feláldozásával született épület is borkimérésként nyitotta meg a kapuit, ahová az emberek az otthonról hozott ételeikkel – leginkább némi hússal, hagymával és kenyérrel – tértek be, majd az ott kapható itallal öblítették azt le.

A hely felvirágoztatói azonban nem a Herold, hanem a feljegyzések szerint 1747-ben szőlőművelőként polgárjogot nyert Peyerl család tagjai (az egyik eredettörténet szerint Herold anyai ágon az ő rokonuk volt) voltak, így az ő családnevük torzulásával született meg a hely közel kétszáz éven át emlegetett neve, a

Pejerli,

ahol egy időben szokássá vált, hogy a tizenegy órakor lefekvő házigazda annyi bort tett ki az asztalra, amennyit a vendégek kértek, majd egyikük kezébe nyomta a kapukulcsot, kérve, hogy az utolsó vendég zárjon be, majd csúsztassa vissza a kulcsot az udvarra.

Ezen az 1896-ban született fotón jól látszanak a hegyre induló Margit utca mára eltűnt páros oldalának szorosan egymás mellé épített alacsony házai – ilyenek álltak az utca másik oldalán is, körülvéve az akkor még bőven Pejerli néven működő Margitkertet. A kép jobb szélén a lóvasúti pótlovas-állomás látszik. Fotó: Klösz György / Fortepan

Az italmérés Budapest 1873-as megszületése után, a főváros hirtelen világvárossá válása ellenére is megtartotta száz évvel korábbi képét, a tulajdonosoknak pedig esze ágában sem volt semmiféle vérfrissítést hozni, így egészen az államosításokig

köztudomású volt, hogy Pejerli bácsinál a hazulról hozott sonkára, kolbászra vagy csirkedarabra jóféle rizlinget vagy kadarkát lehetett öblíteni

– emlékezett vissza a Magyar Sajtó munkatársa 1993-ban, noha az asztalokon üvegbúra alatt égő gyertyák már a századforduló után eltűntek, de a sokáig kút híján a Dunáról puttonyban hozott, majd kavicson, illetve cseppkőszűrőn átfolyatva megtisztított víz helyett is megjelent a csapvíz.

A hangulat mágnesként vonzotta az embereket – köztük az iparosokat, mérnököket és művészeket – az udvarán egy vén ecetfával, illetve egy bőven termő szederfával is jókora árnyékot adó, falán az utolsó Herold-féle szőlőtőke kiásott, görcsös, vastag gyökerét rejtő épületbe. Ezért vált annak rabjává Márai Sándor, a ma Ópusztaszeren látható, Feszty-körképként elhíresült A magyarok bejövetelét festő Feszty Árpád (1856-1914), a modern magyar festészet zsenije, Aba-Novák Vilmos (1894-1941), Krúdy Gyula (1878-1933), az Európa legnagyobb színpadait megjárt, de mindig hazatérő táncművész, a koreográfusként és balettigazgatóként is jelentős Harangozó Gyula (1908-1974), a művészi értékű képregény műfajának egyik hazai megteremtője, a festőként, grafikusként és illusztrátorként is maradandót alkotó Zórád Ernő (1911-2004), akinek a leírása szerint a régi Pejerlit

megvalósult szesztestvéri közösségének nevezhettük, melyről a filozófusoknak gőze sem volt,

az árnyas udvarban pedig feltűntek

a spóregyletek, polgári lövészalakulatok, dalárdák, vadászok, műkedvelők és a focit abbahagyni nem tudó lelkes csontzenészek. De a csúcs a vadkanok híres asztaltársasága volt. Törzsasztaluk fölött óriási vadkanfej vicsorgott a kivételes kompániára, melynek fő szertartása a „persely” körül forgott. A vadkanok asztal menti viselkedésének igen szigorú irányelveit a „magaviseleti menükártya” szabályozta, mely mindennemű illetlenséget pénzbírsággal sújtott. A skála széles volt, a pohár feldöntésétől az igazolatlan távolmaradásig bezárólag, s felettébb fondorlatosán húzta ki a pénzt a derék vadkanok zsebeiből. Gyűltek, szaporodtak a piculák decemberig, amikor is a „számvizsgáló bizottság” irányításával megtörtént az ünnepélyes perselybontás. A tagok már jó előre fogadásokat kötöttek: mennyi lesz benne? Volt olyan év, amikor nyolcszáz pengő gyűlt össze, ami akkor, barátocskám pénz volt!

Berda József (1902-1966) költő és köre a kommunista hatalomátvétel után már egészen más világot látott – rájuk az újságíró Egri György (1922-2003) a rendszerváltás előtt két évvel így emlékezett vissza a Szabadság hasábjain:

Fiatal tehetséges legénykeként éppencsak hogy megtűrtek a nagyok között. De ez is elég volt, hogy fontosnak érezzem magam és főleg, hogy részt vegyek a Pejerli kocsma vendégeinek legfontosabb tevékenységében, a sírfelirat gyártásban. A tréfás sírfelirat készítés volt az elképzelhető legbátrabb politikai kiállás. Mert nemcsak az egyik főtréfamester, a költő Berda Jóska sírfeliratát készítettük el: itt nyugszik Berda József. Élt 52 évet. Tisztán. Szóda nélkül. Nemcsak a marxista kritikust, Keszi Imrét készítettük ki: Itt nyugszik Keszi, férget a féreg eszi, — hanem bizony sor került az ország gyűlölt és rettegett vezetőire is. Mert olyan viccekre még talán volt megbocsájtás, hogy: Itt nyugszik Szakasits Árpád, ki bagóért adja el pártját, de már a rövidségében könyörtelen: itt sem nyugszik Gerő Ernő, — néhány évi börtön kockázatát viselte magában.

Az első világháború után rövid időre egy papírüzem is a falak közé költözött. in. Gyógyszerészi Közlöny, 1924 július 6., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Az autentikus képet a Peyerlek egymást követő generációi igen komolyan vették. A nekrológja szerint élete utolsó hatvannégy évében Pesten sem járt Peyerl József 1943 karácsonyán bekövetkezett halála, valamint a Budapestet ért változások rányomták a bélyegüket a helyre, hiszen az épület állapota gyorsan romlott, így az azt néhány évvel később átvevő Észak-Budai Vendéglátó Vállalat a hatvanas évek derekán lassú felújítás helyett a lebontás, majd újjáépítés mellett döntött.

A kicsi, kedves, füstös, de évről évre egyre rosszabb állapotú, korhadt gerendákat rejtő, ekkor már közel kétszáz éves épület némi odafigyeléssel biztosan megmenekülhetett volna, 1966-ban azonban megérkeztek a bontást végző munkások, így az 1967 májusi újranyitás után visszatérő vendégeket már egy belső terét és udvarát tekintve egy kalocsai parasztház stílusában újjáépített, kétszintes, magyaros étterem fogadta.

A borozó. Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

A hetvenes években a hosszú karrierje során számos nagy nevű étterem szakácsaként, illetve konyhafőnökeként működött Gróf Nándor (1914-1983) vezette konyha vonzotta a hírességeket, akiknek a különböző méretű portréit a látogatás után természetesen akkurátus módon felfüggesztették a falra – így kapott helyet ott az évtizedek alatt Tony Curtis (1925-2010), Margit brit királyi hercegnő (1930-2002), a négyszeres Formula 1-világbajnok Alain Prost (1955-), a Sandokan szerepében a vasfüggöny mögött is rengeteg nő szívét meghódított Kabir Bedi (1946-), a Németország újraegyesítésén dolgozó kancellár, az Antall József által a helyen háromszor is vendégül látott Helmut Kohl (1930-2017), a később meggyilkolt svéd kancellár, Olof Palme (1927-1986), a Nobel-békedíjas német külügyminiszter Willy Brandt (1913-1992), a csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök és író Václav Havel (1936-2011), Habsburg Ottó, valamint a XX. század második felének meghatározó francia elnöke, François Mitterrand (1916-1996) arcképe is.

Kabir Bedi, nyakában virág- helyett paprikakoszorúval, a háttérben Boross Lajos prímás. in. Ország-Világ, 1984. június 13., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Utóbbi politikus igen mély nyomot hagyhatott a francia és magyar kíséretében, valamint az étterem személyzetében, hiszen – a Népszava hasábjain visszaemlékező Thomas Schreiber, a Külpolitikai Újságírók Szövetségének elnöke szerint – az akkor hatvanhat éves Mitterrand

a francia résztvevőket meglepő szakértelemmel kommentálta a Magyar Televízió által épp közvetített futballvébé elődöntőjét (a franciák tizenegyesekkel vesztettek a németek ellen), majd a Trianon által kiváltott magyar traumáról tett fel kérdéseket, melyekre Schreiber és kollégái jó fél órán keresztül igyekeztek válaszolni.

Francois Mitterrand a Margitkertben, 1982. Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

A cigányzene

A Margitkertben mindig cigányzene szólt, a csúcsot azonban a nyolcvanas és a kilencvenes évek jelentették, hiszen 1981-ben a négy évvel később nem csak a 100 Tagú Cigányzenekar első prímásává, de prímáskirállyá is választott Boross  Lajos (1925-2014) és zenekara vált az estek állandó fellépőjévé, aki 1998-as nyugdíjazásáig néhány napnál hosszabb időre sosem hagyta el a Margitkert termeit, noha a rendszerváltás után sokszor már Albert György Népi zenekara helyettesítette a lassan hetvenes évei felé közeledő zenészt és barátait.

A Margit utca, a kép bal szélén a Margitkerttel. Fotó: Fortepan, 1980

Prímáskirály

A csodagyerekként indult Boross tizenhét évesen, 1942-ben, a Zeneakadémia elvégzése után alapította meg az első saját zenekarát, a következő években pedig számos filmben szerepelt, illetve híres kávéházak és éttermek állandó zenésze volt. 1950-ben – alig huszonöt évesen – felkérték az éppen megalakult Állami Népi Együttes vezetőprímási posztjára, amit Kodály Zoltán is teljes szível támogatott. 1956 utolsó heteiben újra kávéházakban találkozhattak vele a zenekedvelők, a következő évben pedig Párizsban megszületett az első külföldi lemezfelvétele, ami nyilvánvalóan csak tovább növelte a népszerűségét.

A következő ötven évben a világ számos pontján játszott, Magyarországra azonban mindig visszatért. 1972-ben, a Halászbástya Étteremben egy esti fellépése során találkozott Yehudi Menuhinnal, akivel közösen is zenéltek, sőt a zsidó gyökerű amerikai hegedűművész egy könyvében is méltatta.

1954-ben A Népművészet Mestere díjjal, 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 2006-ban pedig Kossuth-díjjal ismerték el.

Boross Lajos (középen) és zenekara a Margitkertben. Fotó: Képes Ujság, 1983. január 7.

Lehullott a vasfüggöny

A Magyar Televízió egy időben rendszeresen közvetítette a sokak által még mindig Pejerliként emlegetett Margitkertben fellépő zenekarok koncertjét, a rendszerváltás után azonban végleg megváltozott a helyzet, hiszen a gombamód szaporodó, különböző ízlésvilágú embereket kiszolgáló éttermek közt egyre nehezebb volt életben maradniuk.

A helyzetet nem segítette az sem, hogy az éttermet közel két évtizeden át vezető Bökönyi Tibor 1993-ban nyom nélkül eltűnt. A legfelsőbb politikai körökkel, illetve az alvilággal is jó kapcsolatot fenntartott férfi a Népszabadság szerint (2000. április 1.) jókora adósságokat halmozott fel, de kiderült, hogy maga is csalás áldozata lett, halálának egyértelmű okára azonban nem derült fény: útlevelét 1996 tavaszán egy Rijeka melletti erdőben találták meg, néhány nappal később pedig a közelben a maradványaira is rábukkantak.

Egész oldalas hirdetés a Reform 1995. január 6-i számának hátsó borítóján. Az Arcanum Digitális Tudománytárból.

A Margit utcában ettől függetlenül persze nem állt meg az élet: az Észak-Budai Vendéglátóipari Vállalatból kinőtt Budagaszt Rt.-től végül két férfi vette át az üzletet, akik hamarosan felismerték, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. 1995 őszén, a Magyar Nemzetnek egyikük már nem egyszerűen csak szimpla mélyrepülésről, hanem túlélhetetlen dugóhúzóról beszélt, hiszen festés és felújítás időtlen idők óta nem történt, az „abszolút és abszurd elsőosztályúskodás” miatt megemelt árak pedig jóval távolabb helyezték az éttermet az átlagemberektől.

Az elsőosztályúskodás nem tartott sokáig, hiszen a falusi képet mutató étterem harmóniáját rövidesen

műanyag kerti székek és erősen kopott kockás abroszok

bontották meg – írta 1998-ban a Kurír két étteremtesztelője, akik az ételben azonban még nem találtak hibát.

A Népszava épp tíz évvel később betévedt kritikusa valószínűleg örült volna annak, ha ugyanezekkel a körülményekkel találkozik, ő azonban már apró adagokról, ízetlen csirkepaprikásról, valamint émelyítően édes desszertről számolt be. A mai gasztronómiai forradalmat elindító Molnár B. Tamás 2010-ben, az Alexandra Étteremkalauz lapjain ennél is tovább ment, az alföldi gulyáslevesről ugyanis kijelentette, hogy

ilyennek képzelnénk azt a levet, amibe több vegetát tettek, mint maggit.

A 2018-as állapot. Fotó: Globetrotter19

A megújulásra való vágy teljes hiánya, illetve az étteremkritikákat olvasva egyértelműnek látszó színvonalcsökkenés ezzel lassan beütötte az utolsó szögeket a nemrégiben 210 millió forintért eladásra kínált Margitkert koporsójába, ami 2020 tavaszán végleg be is zárta a kapuit, pontot téve egy kis híján két és fél évszázados történet végére.

Kiemelt kép: Fortepan /Bauer Sándor

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.