T

T mint titkok.

T mint a tetemek, amelyek számára deszkákból ácsoltak faládákat. A fenyődeszkákon elszórva sötét ággöcsök.

T mint trió. Három hulla a pincében, Marie Arentzé, Bjørn Bjørneboé és végül Dagfinn Frøylandé, az ellenállóé, akit még aznap este megöltek, mivel mindennek a tanúja volt. Rinnan az emeleten felveszi a telefont, azt, amely közvetlen összeköttetést jelent a Misszió Szállodájában működő központtal. Egy kicsit már megtanult németül, és ezt szívesen mutatja másoknak.

– Guten Tag – mondja a vonal túlsó oldalán ülő férfinak. – Drei Kisten, bitte, für Sonderabteilung Lola.

A felelet egy kérdés, hogy hová kell szállítani, mire Rinnan megadja a címet, és közlik vele, hogy a ládákat mielőbb küldik.

– Vielen Dank – válaszolja Rinnan elégedetten, és leteszi a kagylót, megint kortyol egyet a pohárból. Finom likőr, éppen eléggé édes és sűrű. A farkaskutya feláll, reménykedve pillant Rinnanra, ő pedig megsimogatja a fejét, egy kicsit megborzolja a szőrét, aztán átmegy a nappaliba, hallja, hogy Karl épp kezet mos a vécében, megvárja, amíg kijön.

A banda összes többi tagja elfoglalja magát valamivel. Feljegyzéseket olvasnak, cigarettáznak, beszélgetnek, vagy újabb támadásokat terveznek. Kár Mariéért, de csak magának köszönheti, gondolja Rinnan. Ez az ára, ha valaki szökni próbál, és elárulja az ügyet, így hát magára vessen, gondolja, Gunnlaugre pillant, aki szintén egyrészes ruhát visel, akárcsak Marie, és elképzeli, mit fog csinálni vele később, ha a hullákat elszállították a házból. Rámosolyog, és Gunnlaug próbál visszamosolyogni rá az ablak mellől. Mi az, tűnődik Rinnan, de ebben a pillanatban Karl kilép a vécéből, és Rinnan átkiált neki a szoba másik végéből. Azt akarja, hogy a többiek is hallják.

– Rendeltem három koporsót a lenti foglyainknak, Karl. Bármikor megérkezhetnek.

– Rendben, főnök – feleli Karl kurtán. Ő mindent elintéz, akármi is legyen az. Jól jön egy ilyen ember, aki kézként működik, míg ő a fej. Rinnan kimegy a konyhába. Odabent mindenütt kupacokban állnak a mosatlan tányérok. Minden maszatos a főzelékektől és szószoktól, de ez mindaddig nem számít, amíg van mit enni, gondolja Rinnan, belekukkant a lábosba, ránéz a maradékokra. A marhahúsos ragun ülő barna hártya megkeményedett és sötét lett, de elég néhányszor megkavarni a fakanállal, és szépen eloszlik benne. Rinnan eszik belőle egy keveset, egyenesen a lábosból, Gunnlaugre mosolyog, aki bejön a konyhába, őt is kínálgatja. A nő odalép hozzá, mindig elbűvöli, ha Rinnan közelében lehet, gondolja Henry, elvégre ő mindannyiuk főnöke, egyik karjával átfogja a nő derekát. Odakintről egy autó motorjának hangját hallja, sőt többet, ezek szerint jön valaki. A ruha anyaga alatt érzi Gunnlaug vékony testét, majd továbbcsúsztatja a kezét a hátán, és közben megkéri, hogy tátsa nagyra a száját, és egy darab húst tesz bele. Gunnlaug szeme csillog, Rinnan érzi, hogy a melle a testéhez simul, tenyere alatt érzi a háta görbületét, és bizsergés fogja el a lába között, amikor arra gondol, hogy később mit csinálnak majd ők ketten.

Ebben a pillanatban csengetnek. Ez aztán gyorsan ment, gondolja Rinnan, előrehajol, és megcsókolja Gunnlaugöt. Érzi az ajkán a szósz ízét, és elmosolyodik.

– Munkára… – mondja, és a lábost a nő kezébe nyomja. Kimegy az előszobába, ahol Karl már éppen siet ajtót nyitni.

– Nyilván a koporsókat hozták – közli Rinnan, és az ajtófélfának dől az előszobában, miközben Karl kinyitja az ajtót. Két fiatal német katona áll odakint. Sárga fenyődeszkákból ácsolt faládát tartanak a kezükben. Ez nem koporsó. Rinnan lemerevedik. Pislogva nézi. Igaz, hogy elég nagy faláda, talán egy méter is van, de koporsónak nem koporsó.

A két férfi mögött két másik láda is áll, azok is pontosan ugyanolyanok.

– Was ist das? – kérdezi Rinnan.

– Drei Kisten – feleli az egyik katona tétován, és a mögöttük lévő két ládára mutat. Rinnan érzi a tarkóján a csoport többi tagjának pillantását, megfordul, és észreveszi Gunnlaug bizonytalan félmosolyát. A nő látja rajta, hogy nem erre számított, és ezt persze a többiek is észlelik. Rinnan ismét a katonák felé fordul, már éppen megkérdezné, hogy ezek itt tényleg „Kisték”-e, de aztán mégsem teszi, mivel az imént mondták ki ezt a szót, azt, amelyet a telefonban mondott a németeknek, ezek szerint Rinnan maga követett el hibát. Tehát a Kiste a jelek szerint németül nem koporsót, hanem ládát jelent. Hát, jó, akkor ez lesz a koporsójuk. Muszáj lesz beérni ezzel, gondolja, mert egy lófaszt fogja bevallani nekik, hogy eltévesztette a szót. Abból a megaláztatásból nem kér, az kurvaélet, marad tehát az improvizálás, ezeket a ládákat kell használni, úgy tenni, mintha éppen három ilyenre gondolt volna. Akkor senki nem mer mondani semmit. Nem, ha tudják, mire képes.

– Gut, gut, drei Kisten – feleli Rinnan, és elégedetten mosolyog a két katonára. – Vielen Dank – mondja, és a banda többi tagja felé fordul.

– Jól van. Karl! Kérj meg valakit, hogy segítsen levinni a ládákat a pincébe, és rakjátok beléjük a hullákat – mondja Rinnan, és visszaindul a konyhába, hogy folytassa az evést, leginkább kettesben Cicussal, aki az előbb még ott állt mellette, de Gunnlaug most nincs ott. Rinnan észreveszi, hogy a nappaliban áll, és másfelé néz. Márciusban egy hetet töltöttek együtt, amikor Rinnan végre szabadságot vett ki. Akkor egyfolytában együtt volt ezzel a tiszta, fiatal nővel, aki nagyon bizonytalan volt, könnyen el lehetett csábítani.

Na igen. Bizonyára zavarja a hullák látványa, gondolja Rinnan. Talán az is eljutott a fülébe, hogy régen viszonya volt Mariével, aki most holtan fekszik odalent. Vélhetőleg tudomást szerzett róla, elvégre egy hétig itt voltak náluk a foglyok. Valamelyik bandatagnak biztos eljárt a szája, és Gunnlaug talán attól tart, hogy most őrá kerül a sor, pedig természetesen nem, gondolja Rinnan, és melegséget érez Cicus iránt, hiszen csodálatos nő. Nagyon fiatal, ártatlan és gyönyörű. Régen nem érzett már ilyesmit nő iránt, gondolja, és tovább falatozik a raguból, csak a húsdarabokat szedi ki belőle, majd körbepillant, akad-e valami desszert. Talál egy kis likőrt, és néhány szem cukorkát is. Bekap egyet, érzi, hogy ropog a foga alatt, aztán bemegy a szobába, ahol Gunnlaug áll tétován, két kezét ölbe téve, mintha nem tudná szegény, mihez kezdjen velük.

– Tessék, igyál egyet – mondja Rinnan, és odanyújt neki egy pohár kávélikőrt. – Mindjárt készen vagyok, aztán elmehetünk, és csinálhatunk valami jót, igaz? – kérdezi, megemelve a poharát. Megcsörren a telefon. Valaki felveszi. Az egyik ügynök elsuhan előtte, és Rinnan kortyol egyet, érzi, hogy az alkoholtól újra melegség árad szét a testében, és kisimítja az egyenetlenségeket.

Ebben a pillanatban Karl jön fel a pincéből, az erőlködéstől kipirult arccal. Gyöngyözik a homloka, tekintete kemény, gondterhelt. Ez nem rá vall, egyáltalán nem.

– Főnök, nem férnek bele a ládákba – közli ingerülten, halkan, hogy a többiek ne hallják, de igyekezete hiábavaló.

Rinnan Karl vállára teszi a kezét.

– Bocsáss meg egy pillanatra, Cicus – mondja Gunnlaugnek, és néhány lépést tesz az ablak felé. – Mit mondasz, Karl?

– A hullák… nem férnek bele a ládákba… mit csináljunk?

– Préseljétek bele valahogy, Karl. Akárhogy. Ezeket a ládákat kaptuk, szóval ezeket a ládákat kell használnunk. Világos?!

Rinnan érzi, hogy elfogja a düh, mire a mondat végére ér. Forr benne az indulat, mert mi a szarnak jön fel Karl? Ország-világ tudtára akarja adni, hogy a banda vezére még azt sem tudja, hogy mondják a koporsót németül? Hát nem fogja fel, mennyire kínos ezt felfedni?

– Igen, persze, főnök – feleli Karl, majd sarkon fordul és visszaindul. Futó pillantást vet Gunnlaugre, majd lemegy a pincébe.

Rinnan odalép Cicushoz, témát vált, arról beszél, hol lakhatnának majd, ha véget ér a háború, meg egy nyaralóhelyről, ahová kettesben elutazhatnának, és érzékeli, hogy lassan, de biztosan felenged a nő, ijedtsége fokozatosan elszáll, és újra közel engedi magához. Hagyja, hogy a férfi megfogja a derekát, és mosolyog. Nyilván megérti, mennyire megerőltető a munkája, sok nehéz döntést kell meghoznia, gondolja Rinnan. Nagy felelősség nehezedik rá, gondolja a fiatal lány hátát simogatva.

Aztán Karl megint feljön, megkocogtatja Rinnan vállát, tekintete ijedt.

– Elnézést a zavarásért, főnök – mondja, és hátrébb lép. Arra kéri Rinnant, hogy menjen vele, ami helyes, jól gondolta, hogy nem kellene a további problémákat Rinnan szeretője előtt részleteznie.

– Mi az? – kérdezi Rinnan.

– Sajnálom, de ezek a ládák túl rövidek… Úgy sem férnek be, ha hajlított térddel fektetjük be őket… Mit tegyünk?

Rinnan érzi, hogy türelmének utolsó szikrája is elszáll.

– Vagy belerakod a hullákat a ládákba, Karl, vagy én magam gyömöszöllek be téged az egyikbe. Megértetted? Leszarom, hogyan csinálod. Használd a képzelőerődet, basszameg – sziszegi.

– Jó, bocsánat, főnök – mentegetőzik Karl ismét, de nem úgy tűnik, hogy távozni készülne. Vélhetőleg azért, mert még nem találta meg a tökéletes megoldást.

– Tudod, hogy van egy fejszénk odakint, ugye? – jegyzi meg Rinnan halkan. Karl bólint. Azzal megfordul, és kimegy. Gunnlaug közben beszédbe elegyedett Ingeborggal. Beszélgetnek valamiről, és bár Ingeborg nevet, Gunnlaugön látszik, hogy nem figyel. Karl visszajön a házba, kezében fejszével, gyors pillantást vet Rinnanra, mintha azt remélné, hogy majd megállítja, hogy ne tegye, de Rinnan állja a tekintetét. Így hát Karl lemegy a pincébe.

Eltelik egy negyedóra. Talán húsz perc. Karl és a banda egy másik tagja feljön a pincéből, az első ládát cipelve.

– Remek, Karl! – kiáltja Rinnan a szoba túlfeléről. – Hordjátok ki a három ládát, és dobjátok be őket a fjordba – mondja.

Síri csend támad a nappaliban. Senki sem beszélget. Mindenki keres valamit, amire a tekintetét szegezheti, amivel látszólag elfoglalhatja magát, vagy éppen figyeli, hogy a ládákat átvonszolják a szobán. Az egyik aljából vér csöpög, és vasszag terjeng a nappaliban és az előszobában.

Mindenki hallgat.

– Mi bajotok van?! – kérdezi Henry. – Meg kell nyernünk a háborút. Folytassátok a munkát! – kiáltja. Rágyújt egy cigarettára, és megkéri Ingeborgot, hogy nyisson ablakot. A ládák nemsokára kikerülnek a házból.

Valakinek eszébe jut, hogy felmossa a padlót. Végre leszáll az éjszaka.

*

T mint tipródás, mint az Ellen Komissar fejében kavargó tervek, miközben fürge léptekkel, lesütött szemmel átvág Trondheim központján. Sűrűn megnyalja az ajkát, és tempósan szedi a lábát, igyekeznie kell, gondolja, miközben képek jelennek meg előtte Gersonról, Ellen már egészen biztos abban, hogy a férje titkol valamit. Attól a naptól kezdve, amikor felmondott a dán cselédlány, látta rajta, hogy a bizalom köztük még meglévő utolsó szálai is elszakadtak, Gerson tekintete hirtelen megkeményedett. Vacsoránál elfordult tőle, és elmélyülten az újságot tanulmányozta. Túlórázik, és alig tölt időt otthon. Nyilvánvaló, hogy titkol valamit, gondolja Ellen az utcákon lépdelve. Elképzeli, ahogy benyit az üzletbe, és ott találja Gersont valami nővel. Vagy, ami még rosszabb: Gerson állításával ellentétben nem is dolgozni ment, és csak Marie van az üzletben, aki először nem is érti, mit akar Ellen, mert Gerson őt is átejtette. Vagy talán ő is benne van, falaz a fiának, és valamilyen fedősztorival áll elő, olyasmivel, hogy Gerson éppen áruért ment valahová, miközben nyilván a szeretőjénél van, biztosan annál a fiatal dán lánynál. Az ágyban henteregnek. Az istenit, gondolja Ellen, és érzi, hogy a szíve hevesen kalapál a mellkasában. Egész testét elönti a düh, összeszorítja az állkapcsát, és mondatokat fogalmaz magában. Csiszolgatja őket, és jól helyre teszi Gersont. Lehordja, mire a férje meghunyászkodik, és bocsánatot kér tőle. Elmondja, hogy megérti az ingerültségét, és hogy visszaköltözhetnek Oslóba, gondolja Ellen, és elképzeli, hogy visszautaznak délre, és az egész család visszatelepül a gyermekkora színhelyére, de maga is érzi, mennyire valószerűtlen az elképzelt történet vége. Az eleje viszont annál hihetőbb, gondolja, és befordul a Nordregate sarkán, már szinte szalad, hogy minél előbb odaérjen, tiszta vizet öntsön a pohárba, és ekkor a nagy kirakatban megpillantja a fényeket. Gerson ott áll a pult mögött, egy idősebb nő pedig kalapot próbál éppen, és a férje felé fordul, választ várva, jól áll-e neki.

Nincs ott egy fiatal nő sem, és Gerson dolgozik. Ellen megtorpan, már éppen sarkon fordulna, hogy elsiessen, de Gerson ekkor észreveszi. Először meglepődik, felderül az arca, és úgy tűnik, mintha már emelné a kezét, hogy integessen Ellennek, de aztán meggondolja magát. A jelek szerint nem tudja mire vélni a vádat Ellen szemében, aki ezután azt figyeli, hogy Gerson leengedi a vállát, majd a kalapot próbáló idős hölgyhöz fordul, és próbál mosolyogni.

Ellen megáll. Azt fontolgatja, hogy átkel az úton, és bemegy az üzletbe beszélni Gersonnal, de mit mondana neki? Miért jött ide? Hogy meglátogassa? Akkor viszont nem kellett volna így leselkednie, mérgelődik magában. Hogy lehetek ilyen hülye, gondolja, majd megfordul, és kedveszegett léptekkel hazaindul.

Ellen megpróbálja csinosítgatni és barátságossá tenni a házat. Kísérletet tesz arra, hogy beszélgessen a gyerekeivel, de ők mással vannak elfoglalva, és nem értik, az anyjuk hirtelen miért akar a közelükben lenni. Nem értik, hirtelen miért próbálja megölelni őket, és elfordulnak, hogy folytassák a játékot.

Beesteledik. Gerson későn ér haza, kapatosan, és nem hajlandó elárulni, hol járt.

Egyenesen a fürdőszobába megy, aztán lefekszik aludni, pedig Ellen a kanapén ülve várja, feláll, és mosolyog, amint meglátja a férjét az ajtóban. Gerson viszont menekül előle, a szemében semmi sem maradt abból a csillogásból, amivel egykor Ellenre nézett.

Lefekszenek aludni. Ellen a sötétben kinyújtja a kezét és Gerson vállára teszi, mire ő azt motyogja, hogy fáradt, aludni szeretne, majd hátat fordít a feleségének.

Ellen összeszorítja a szemét. Hallgatja Gerson egyenletes, nyugodt szuszogását. Érzi a köztük lévő távolságot, és mintha minden finom porrá zúzódott volna.

Néhány nappal később Gerson korán tér haza, a gyerekek még nincsenek otthon, és kertelés nélkül közli. Hogy állásajánlatot kapott Oslóból. Hogy úgy érzi, nincs közös jövőjük. Hogy szerez neki egy lakást, ahol ellakhat a gyerekekkel, de el akar válni.

*

T mint támasz.

*

T mint továbblépni a megbocsátás által, és T mint a telefonbeszélgetés Rikkével. Miközben Trøndelag útjain vezettem, felhívott, hogy elmondja, más oka is volt annak, hogy a család elhallgatta a háború alatt történteket. Nem csak amiatt, mert kellemetlen, hanem az ellenkezője miatt is, vélte Rikke. Azért, mert szerettek volna megbocsátani és továbblépni. Azt mondani, hogy ami történt, megtörtént, és nem lehet megmásítani. Sem elbagatellizálni, sem elfojtani, sem elfelejteni nem akarták. De változtatni csak a jövőn lehet. Julius Paltiel munkájának is ez a lényege. Nem az elítélés, az üldözés és a vád, hanem a megbocsátás, az előretekintés.

– A verbális küzdelmek korában élünk. Buzdítson ez a regény inkább a jövőbe tekintésre. Adjon lehetőséget a megbékélésre, a megbocsátásra – írta Rikke később egy sms-ében.

Az elmúlt években Gretén is valami ilyesmit véltem felfedezni, amikor az anyjáról beszélgettünk. Felhagyott a vádak sorolásával, mire nem volt ereje az anyjának, mit nem tett meg, hogyan változott meg fokozatosan. Ennek a helyét valami más vette át. Lassú megbékélés, annak megértése, hogy a háború megtörte az anyját, és megsemmisített mindent, amivé válhatott volna. A sok beszélgetés, a sok töredék és foszlány fokozatosan elvezetett a megbékélésig. A háború sok ember lehetőségeit tette tönkre, sok fiatal álma foszlott szerte. Az én családom mégis ezekből a romokból jött létre.

*

T mint türelem.

*

T mint továbblépni a megbocsátás által. T mint továbblépni a megbocsátás által. T mint továbblépni a megbocsátás által.

*

T mint a telefon, amely 1945. május 7-ére virradó éjszaka megcsörren Rinnan íróasztalán. Az utóbbi időben Németország egyre több fronton szenvedett vereséget, és egyre kevesebb remény maradt, hogy az elmúlt fél évben tapasztalt hanyatlás visszafordul. A Misszió Szállodájának alkalmazottja közli, hogy itt a vége. Németország megadta magát. A háború befejeződött.

Úristen.

Vége. Mindennek vége.

– Mi az? – kérdezi Karl, mivel látja Rinnanon, hogy történt valami, de az nem bír felelni. Csak valamiféle zsibbadás, már-már bénultság árad szét a testében. Talán vessen véget az életének? Lője főbe magát a pincében? Nem, amint átfut az agyán a gondolat, rögtön elhessegeti, mert még nem kell feladnia. Nem kapták el őket. Lehet, hogy még továbbállhat, elmenekülhet, gondolja, és leteszi a kagylót. Aztán felpillant.

– Ébresszetek fel mindenkit, aki alszik! Németország, az a sok marha megadta magát.

Karl ránéz. A barátnője, Ingeborg is komor tekintettel figyel.

– Gyerünk! Gyorsan! Össze kell szednünk és el kell égetnünk minden papírt, és el kell húznunk innen a picsába. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – mondja, tenyerével a falat csapkodva.

Aztán előveszi a likőrösüveget. Tölt magának egy pohárral, és nekiáll átgondolni, mi a legfontosabb, mit kell mindenképpen megsemmisíteni, a banda többi tagja pedig kábultan jár helyiségről helyiségre, kezükbe vesznek dolgokat, majd lerakják őket. Bekopogtatnak a szobákba, ahol még alszik valaki. Rinnan újra megtölti a poharat, kiüríti a tartalmát, és elindul az irattár felé. Előveszi a bizalmas dokumentumok mappáit, és kiszórja a terveket és az ügynökökről, a nem hivatalos informátorokról, a megkínzott és megölt emberekről készített listákat. Nagy kupacba rakja az összeset, majd a kandallóhoz lép, és behajítja mindet. Néhány lap nagy ívben elrepül, a többi azonban a kandallóba hullik. A papírok felkavarják a hamut, amely felhőként száll a szobában, Rinnannak el kell fordítania az arcát, és egy pillanatra vissza kell fojtania a lélegzetét, majd elmegy gyufát keresni. Egy örökkévalóságig tart, mire ez mind elég, ezért Rinnan megkéri Karlt, hogy hozzon egy kanna paraffinolajat. Közben felkapkodja a lapokat a padlóról. Ingeborg segít neki. Aztán az olajba mártja a papírokat, érzi, hogy a szag szétárad a szobában, majd meggyújtja a gyufát. A paraffingáz nagy lobbanással kap lángra az orra előtt, meglepően hangosan. Rinnan felnevet, aztán azon tűnődik, mit vigyen magával. Össze kell csomagolnia egy hátizsákra való ennivalót és italt. Cigarettát. Ha sikerül eljutniuk a verdali hegyekbe, onnan átgyalogolhatnak a svéd határon. Ott elbújhatnak, szétválhatnak, eltűnhetnek.

Sikerülhet. Rinnan éveken át dolgozott e menekülési útvonalak feltérképezésén. Kitűnően ismeri azt a vidéket. Csak igyekezniük kell. Végiggondolja, hány kocsijuk van, mivel nincs idő újabbakat szerezni.

– Figyeljen ide mindenki!  Csomagoljatok be fegyvereket, lőszert és ennivalót. Átszökünk a svéd határon. Öt perc múlva indulunk! Világos?!

– Igen – feleli Karl. Ingeborg szintén. Szegény Cicus teljesen elveszetten áll a fal mellett, szemlátomást sokkot kapott, ami érthető is, gondolja Rinnan, és odalép hozzá, de Cicus elfordul, és közli, hogy csomagolnia kell. Jó, hát persze. Ennyit erről a nőről. A rohadt életbe. És Rinnan még azt hitte, hogy egymáséi lehetnek. Kétszínű kurva. Mindegy is.

Neki is pakolnia kell. Elővesz egy hátizsákot, megrakja cigarettával, töltényekkel, pénzzel. Visz magával egy géppisztolyt is.

Végigmegy az előszobán. Vissza sem néz.

Utoljára hagyja el a Bandakolostort, éjszaka, amikor sötétség borul a városra.

Simon Stranger: Fény és sötétség lexikona

Scolar, 2020