Kultúra trianon100

Ungváry Krisztián: Horthy és a revízió kérdése

Ungváry Krisztián minap megjelent Horthy-kötetéből matinézunk.
Korábban a témában:

Magyarország háborúba sodródásával kapcsolatban nem kerülhető meg Horthy Miklós politikai felelőssége. Mindez természetesen szervesen összefügg a trianoni békeszerződés revíziójának kérdésével, hiszen Magyarország külpolitikai céljait Horthy kormányzósága alatt egyértelműen ez determinálta.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Horthy Miklós álláspontja a revízióval és az első világháborúval kapcsolatban a legcsekélyebb önkritikát is nélkülözte. Úgy vélte, a magyar kormányzatot nem terhelte semmilyen felelősség, mindenről a destrukció (a „zsidók”), a hűtlen, illetve rossz irányba befolyásolt nemzetiségek és a tájékozatlan nagyhatalmak tehettek. Ez az attitűdje 1919-től haláláig lényegében nem is változott, és mindez borítékolta azokat a konfliktusokat, amelyekkel politikai pályáján szembe kellett néznie.

A magyar revíziós gondolat kezdettől fogva kettős beszédet követett. Míg a nemzetközi kapcsolatok színterén Magyarország általában a történelmi érvekkel támogatott etnikai revízió mellett tette le a garast, addig belföldön a „mindent vissza” elv alapján az integer Magyarország visszaállításának eszméjét hirdették. Utóbbi politikai program azonban nyilvánvalóan megvalósíthatatlan volt: a történelmi Magyarország területén még az 1910-es népszámlálás adatai szerint is kétmillió szlovák, hárommillió román, egymillió szerb és rutén élt, az 1920-ban elszakított területeken pedig a magyarság aránya sehol sem haladta meg az 50 százalékot. Ugyanakkor az is igaz, hogy a többi népcsoporttal szemben 1910-ben 54 százalékkal minimális, de abszolút többséget alkotott.Ekkora létszámú népesség magyarosítása azonban így sem képezhetett reális politikai programot. Az a remény, hogy az érintett nemzetiségek önként kívánják majd a magyar uralom visszatértét, szintén illuzórikusnak nevezhető. Arról nem is beszélve, hogy az arányok 1910 után rohamosan romlottak a magyarság kárára, és ebben nemcsak a tendenciózus népszámlálási adatoknak volt szerepük, hanem annak is, hogy a magyarság asszimilációja felgyorsult, háborús vesztesége magasabb, népszaporulata pedig alacsonyabb volt, mint a román, szerb vagy szlovák etnikumé.

A magyar politikai elit ezekkel a körülményekkel tisztában volt. Nem véletlenül készítettek külföldi használatra tárgyalási alapnak etnikai revíziós javaslatokat. Belföldi fogyasztásra azonban kétséget sem hagytak afelől, hogy a megcélzott politikai program egyedül az ezeréves határok visszaszerzése lehet. Trianon sokkja után bizonyos mértékig érthető, hogy a közvélemény nem vonta le a szükséges konzekvenciákat. Az azonban már kevésbé, hogy miért nem vonták le a konzekvenciákat azok, akik az ország élén álltak. Azt az ellentmondást, ami a visszaszerzendő területek nem magyar lakossága és az önrendelkezés között feszült, az érintett magyar politikusok – köztük Horthy és Bethlen István is – azzal az egyébként teljesen alaptalan önbecsapással hidalták át, hogy a testvérnépek „titkon ma is ide visszavágynak”.

Mindez 1920-ban még nem tűnt problémának, a későbbiekben azonban félelmetesen beszűkítette a magyar politika mozgásterét, hogy a választópolgárok a „mindent vissza” illúziójában éltek. Erről Teleki Pál és Kállay Miklós is sokat panaszkodott, kooperatívabb nemzetiségi politikájuk rendre megbukott az állami apparátus és a hadsereg ellenállásán. Ezért a közhangulatért viszont az ország első számú vezetője, Horthy Miklós nagymértékben felelőssé tehető. Ha létezett olyan személy, aki kellő tekintéllyel rendelkezett ahhoz, hogy helyesebb irányba alakítsa a közhangulatot, akkor az Horthy volt. Ő azonban ezen a téren egyszer sem élt ezzel a lehetőséggel. Ellenkezőleg: rendre a nemzeti szupremácia jelszavait pufogtatta a nyilvánosság előtt, és saját maga tudatosan úgy építette fel belföldi kultuszát, hogy ő lesz az a hadvezér, aki majd visszaállítja az ezeréves határokat.

Horthy Miklós kormányzó és felesége a nagytribünön. Fotó: Fortepan /Bojár Sándor

Erre a szerepre senki sem kényszerítette őt. Nagy tekintélyének köszönhetően megtehette volna azt is, hogy kultuszát csak a magyar etnikum egyesítésére építi, még akkor is, ha ez a gondolat nem lett volna mindenki számára népszerű. Ebben ráadásul számíthatott volna például Teleki Pál támogatására is, politikailag tehát nem lett volna egyedül az ötlettel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Trianon etnikai alapú revíziójának elfogadtatása könnyű feladat lett volna, csupán annyit, hogy lehetett, sőt szükséges lett volna próbálkozni vele – és ennek elmaradása Horthy politikai felelősségét képezi.

Azt, hogy az elhibázott revíziós propaganda hová vezetett, leginkább Teleki 1940. szeptember 1-jén, a második bécsi döntés, azaz Észak-Erdély visszacsatolása után Horthynak címzett, kétségbeesett levele mutatja, amelyben éppen azért ajánlotta fel lemondását, mert nemzetiségi elveit nem tudta elfogadtatni. Ahogyan Teleki fogalmazott: „…az itteni magyarok egészen más ideológiában – a mind kiirtjuk, kikergetjük ideológiájában – élnek, mint amit Erdélyben helyes alkalmazni.” Horthynak kiemelkedő felelőssége volt abban, hogy ez az ideológia ennyire erőssé válhatott. Annál is inkább, mert időnként volt realitásérzéke. 1938 augusztusában, amikor a Csehszlovákia elleni német diplomáciai nyomás idején Hitler felajánlotta egész Szlovákiát Magyarországnak, Horthy az ajánlatot hosszas vívódás után visszautasította.

Amikor a revízióról volt szó, Horthyval többször előfordult, hogy elvesztette józan politikai ítélőképességét, sőt adott esetben semmibe vette saját közjogi korlátait. Az első példa erre 1937 novemberére datálható, amikor a Berlinbe látogató Darányi Kálmán miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter azt hallhatta Hitlertől, hogy a Kárpátokban közös német–magyar határt szeretne, és Csehszlovákia felosztását tervezi. Miután Horthy meghallotta a tárgyalásokról szóló beszámolót, anélkül, hogy tájékoztatta volna miniszterelnökét és külügyminiszterét, magához hívatta a Honvéd Vezérkar főnökét, majd az osztrák katonai attasét, és utóbbi előtt nyíltan felvetette egy közös magyar–osztrák–német akció lehetőségét. Államfőként azonban elvileg csak a felelős minisztérium útján lett volna joga külhatalmakkal tárgyalni, és intézkedései miniszterelnöki ellenjegyzést igényeltek. Így ez a lépése messze túlment azon, amire elvileg joga lett volna. Az osztrák fél Horthy javaslatát egyértelműen „őrültségnek” minősítette, és nem kívánt foglalkozni vele. Az ötlet a magyar Külügyminisztériumnak is kínos volt, különösen, amikor arra kényszerültek, hogy tájékoztassák az osztrák társszervet arról, hogy az ötlet nem egyezik a hivatalos magyar külpolitikával.

Mindez azért is nagyon érdekes, mert Horthy máskor sokkal higgadtabban tudott viselkedni, ráadásul eredendően egyáltalán nem volt elvakultan németbarát. Állítása szerint 1938-ban Kielben össze is veszett Hitlerrel, amikor arról próbálta meggyőzni a Führert, hogy egy új háborúban Anglia győzelme biztosra vehető. A kormányzó őszintén csodálta Nagy-Britanniát, és ekkor még próbált tenni annak érdekében, hogy területi követeléseihez a britek részéről valamiféle jóváhagyást kaphasson. Az 1938. szeptember 29-én kötött müncheni megállapodásból azonban a Magyarországot érdeklő kérdéseket kihagyták. Hitler annyira mérges volt a terveivel kapcsolatban hezitáló álláspontra helyezkedő magyar politikusokra, hogy közölte: soha többet magyar vezetőket nem fogad, és területi igényeiket sem hozza szóba. Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország így csak Csehország németek lakta területeinek átadásáról állapodott meg. Egyedül Olaszországnak volt köszönhető, hogy a magyar és lengyel területi igényeket legalább az egyezmény függelékében megemlítették azzal, hogy azokat az érintett feleknek három hónapon belül rendezniük kell, amennyiben pedig ez nem sikerül, akkor „egy újabb találkozón” fogja a négy nagyhatalom tárgyalni a területi követeléseket. Erre azonban nem került sor, mivel sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem akart foglalkozni saját kelet-európai csődtömegének további felszámolásával, és a magyar politikusok sem bírták kivárni a három hónapot. Horthy javára szól, hogy még 1938. október 8-án is tett arra kísérletet, hogy Chamberlain brit miniszterelnöktől revíziós céljaihoz támogatást kapjon (francia vonalon nem is próbálkozott). Chamberlain elismerte „Magyarország jogos követeléseit”, azonban kitért az érdemi válasz elől. Már az is sokatmondó, hogy a brit válaszra húsz napot kellett várni, miközben a szudétanémet ügyben a britek rendszeresen egy nap alatt reagáltak.

Miután 1938. október 13-ára a magyar–szlovák tárgyalások megfeneklettek, október 14-én a magyar kormány jegyzékben kívánt a müncheni egyezményt aláíró hatalmakhoz fordulni. Egy négyhatalmi konferencia összehívásában számíthattak Olaszország támogatására is. Hitler azonban ezt nem szerette volna, mivel tudta, hogy egy ilyen akció éppenséggel saját befolyási erejét csökkentené. Ennek érdekében komoly nyomást gyakorolt mind a csehszlovák, mind a magyar félre, azzal hitegetve őket külön-külön, hogy amennyiben a négyhatalmi döntésre bízzák magukat, akkor számukra kedvezőtlen eredmény születik.

Ezen a ponton érdemes felidézni a korabeli magyar politikai álláspontot. Kánya Kálmán külügyminiszter kifejezetten örült annak, hogy a bilaterális megoldás megfeneklett, mivel többre tartotta, ha az új határokat négyhatalmi támogatással rendezik, és abban bízott, hogy az érintettek nem fognak tudni kitérni az ügy tárgyalása elől. Nehéz megállapítani, mennyire volt erre esélye, hiszen ehhez sem Franciaországnak, sem Nagy-Britanniának nem fűlt a foga, de az is igaz, hogy mindkét hatalom elvileg kötelezettséget vállalt az ügy tárgyalására. Végül azonban az időhiány és a németekbe vetett egyoldalú bizalom döntött. Imrédy Béla miniszterelnök utasította Csáky István külügyi kabinetfőnököt, hogy vonja vissza a négyhatalmi döntőbíráskodás iránti magyar kérelmet. Ez a Minisztertanácson belül is komoly vitát okozott, Kánya súlyos hibának minősítette a lépést, mert tudta, hogy a nyugati hatalmak egyetértése nélküli területi rendezés semmit sem ér. Véleményével azonban kisebbségben maradt, és érdekes módon ekkorra már Horthy is feladta a ragaszkodását az ügy viszontbiztosításához.

Így a magyar kormány 1938. október végén német–olasz döntőbíráskodást kért. Sokatmondó, hogy a brit és a francia fél egyáltalán nem vette rossz néven, hogy a döntőbíráskodásból kihagyták őket: ellenkezőleg, mindkét kormányzat megkönnyebbülve vette tudomásul a lépést, így ugyanis nem kellett szembesülniük a döntés politikai következményeivel.

Az 1938. november 2-án német–olasz részről tető alá hozott első bécsi döntés Magyarországnak juttatta Szlovákia déli sávját, amelynek lakói 84 százalékban magyarok, 12 százalékban szlovákok és 4 százalékban egyéb nemzetiségűek voltak. Kevesek által ismert tény, hogy a bécsi döntést megelőző magyar–szlovák bilaterális tárgyalásokon a csehszlovák fél a magyarok által követelt minimális terület 50 százalékát (összesen 5405 km2-t, 349 ezer lakossal, akik közül csehszlovák adatok szerint is 342 ezer magyar volt) önként felajánlotta, ha a magyar fél lemond a további területi követelésekről. Ezt követően, de még a német–olasz döntőbíráskodás előtt, az utolsó csehszlovák ajánlat már 9606 km2 nagyságú és 728 ezer lakosságú terület átadását tartalmazta. Ez megfelelt a később döntőbíráskodással megszerzett terület 80 százalékának. Az, hogy a tárgyalások végül megrekedtek, annak is volt köszönhető, hogy a magyar fél túlzott követeléseket támasztott a csehszlovák kormánnyal szemben. Diplomáciai értelemben a német–olasz döntőbíráskodás elfogadásával a magyar politika tizenkilencre húzott lapot: minimális területi előnyökért mondott le arról, hogy a határrevízió konszenzuális legyen. És mindezt nem több mint 20 százalék vitatott területért tette. 1945-ben az új Csehszlovákia könnyűszerrel söpörte le az első bécsi döntés eredményeit az asztalról. Nehezebben tudta volna ezt megtenni akkor, ha a magyar politika képes lett volna német–olasz segítség nélkül megállapodni északi szomszédjával. Akkor is nehezebb dolga lett volna, ha a magyar külpolitika – mint ahogyan azt már említettük – ragaszkodott volna ahhoz, hogy az intézkedést négyhatalmi jóváhagyással biztosítsa. Mivel ekkor Franciaország és Nagy-Britannia még nem állt hadban Németországgal, ez nem lett volna teljesen lehetetlen feladat, bár egyszerűnek sem mutatkozott, hiszen a nyugati szövetségesek Kelet-Európát ekkor már egyre inkább feladták, és Horthy első, előbb említett erre irányuló kísérlete sikertelen is maradt. Így viszont kizárólag a német–olasz szövetség függvényévé tette az elért területi eredményeket, amiről viszont maga is tudta, hogy egy világháború esetén semmit sem ér, hiszen Anglia háborús győzelme ekkor még Horthy sziklaszilárd meggyőződése volt.

Érdemes felidézni, hogy a magyar–szlovák megegyezés alapvetően azon bukott meg, hogy a magyar fél ekkor még ragaszkodott Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács és Nyitra átengedéséhez. Ezekből a városokból azonban Pozsony és Nyitra egyértelműen szlovák többségű volt, Kassa esetében pedig a város körüli falvak rendelkeztek szlovák többséggel. Az biztos, hogy tartósabb határrendezést lehetett volna elérni akkor, ha a magyar delegáció önmérsékletet tanúsít, és nem ragaszkodik foggal-körömmel a nem magyar többségű városokhoz, hiszen ezáltal remény lett volna a négyhatalmi szentesítésre. Az önmérséklet hiányáért egyértelműen Horthy tehető felelőssé (néhány héttel a tárgyalások megfeneklése után Imrédy miniszterelnök Horthyval történt egyeztetés után már „elengedte” Pozsonyt és Nyitrát, és ezen városokra elfogadta volna egy népszavazás eredményét, ekkor azonban már késő volt).

Fontos leszögezni ugyanakkor, hogy az első bécsi döntés eredményeit Nyugat-Európa kedvezően fogadta. Halifax brit külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy az „megfelelt a müncheni egyezmény szellemének, az igazságnak, a méltányosságnak”. Ugyanígy gondolta Churchill is, és némileg kritikusabban, de a francia kormány is akceptálta a döntést. Mindez azért lényeges, mert mutatja, hogy amennyiben a döntéshozatalban aktívan részt vettek volna, akkor is hasonló határokat fogadtak volna el.

Az elbizakodottság csak fokozódott, amikor 1939 márciusában a magyar csapatok megszállták Kárpátalja maradékát. Ez a lépés ugyanis etnikailag semmivel sem volt igazolható, tovább fokozta viszont a közvélemény azon elvárását, hogy mindenütt előre kell menni az „ezeréves” határokig. Sőt, mivel Kárpátalja nyugati határa nem volt pontosan kijelölve, itt 1939 márciusában a honvédség kormányzói jóváhagyással még egy kisháborút is lefolytatott Szlovákiával szemben 1697 nem magyarok által lakott négyzetkilométer elfoglalásáért. Horthy ezzel a lépésével végleg és teljesen lemondott a viszontbiztosítás igényéről, ami ekkor még nem jelentett gondot, mivel angol–francia szempontból az sem lett volna jobb forgatókönyv, ha a terület az ekkor német bábállamnak tekintett Szlovákia kezén marad – a szlovák–magyar viszonyt viszont jelentősen mérgezte, aminek következményeivel Magyarország 1945-ben keserűen szembesült. Felelőtlenségnek nevezhető, hogy Horthy semmit sem tett azért, hogy a terület lakosai élni tudjanak politikai jogaikkal. Kárpátalja egyfajta mintavállalkozás lehetett volna annak demonstrálására, hogyan képzeli el a magyar politika a kisebbségi jogokat, hiszen ehhez itt voltak a legkedvezőbbek a feltételek. Kárpátalja viszonylag homogén etnikai viszonyokkal rendelkező térség volt, amelyben a magyarság nyelvi-politikai érdekeit a mindennapokban nem a helyi többség kárára lehetett volna megvalósítani; a lakosság ráadásul a magyar hatalommal szemben egyáltalán nem volt ellenséges, és nem létezett a helyi lakosságra támaszkodó irredenta politikát támogató hatalom sem, ezzel szemben a helyi ruszin elitben létezett egy magyarbarát csoport. Ehhez képest a beígért önkormányzatiságot és kétnyelvűséget a magyar politika elsikkasztotta. Ebben a kormányzónak személyes felelőssége is volt, annál is inkább, mert kárpátaljai kormánybiztosnak legközvetlenebb bizalmasát, Kozma Miklóst nevezte ki – volt tehát ráhatása a kérdésre. Az pedig, hogy az ügyben Horthy teljesen mást mondott a német, és mást a brit, illetve amerikai diplomatáknak, igazmondására sem vet különösebben jó fényt.

Horthy esetenként, ha késve is, tudott élni a rendelkezésére álló mozgástérrel. Ezt Imrédy Béla miniszterelnök elmozdítása is bizonyítja. Horthy legkésőbb 1938 őszén rájött arra, hogy korábbi favoritja túlságosan bízik a német orientációban. Egy darabig azt gondolta azonban, hogy ezt egyfajta „magándiplomáciával” kezelni tudja majd. A miniszterelnök leváltásában legalább ekkora szerepet játszott, hogy Gömböshöz hasonlóan Imrédy is át kívánta alakítani a hatalmi rendszert, ezt pedig Horthy olyan kísérleteként értékelte, mint ami hatalmát igyekszik csökkenteni. Különösen sérelmezte, hogy miniszterelnöke előzetesen nem beszélt meg vele bizonyos törvényjavaslatokat. Mégis több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rászánja magát Imrédy menesztésére, holott erre már 1938. november 23-án vagy december 15-én is lehetősége lett volna, mivel Imrédyt leszavazták a parlamentben, illetve be is nyújtotta lemondását. A kormányzó azonban újra kinevezte, holott tudhatta volna, hogy Imrédy a parlamentáris rendszer radikális átalakítására készül. 1939 elejére az Imrédy által okozott – a szélsőjobbra tolódásban tetten érhető – belpolitikai károk viszont már egyre nehezebben voltak menedzselhetők. Horthy valójában már késve cselekedett, amikor 1939. február 11-én azzal mondatta le Imrédyt, hogy egy olyan leszármazási okmányt prezentált neki, amely szerint egyik dédszülője zsidó származású.

Imrédy lemondatása azért is érdekes, mert Horthy később arra hivatkozott, hogy erre „zsidóellenessége” miatt volt szükség. Mindez természetesen csak ürügy volt: új választottja, Teleki Pál ugyanis – a viszonylag pragmatikus Imrédyvel szemben – meggyőződésből és rendkívül vehemensen volt antiszemita. Vele kapcsolatban Horthynak már nem okozott túl nagy problémát az újabban beterjesztett zsidótörvények elfogadása, azt ugyanis nyilván szükséges politikai árnak fogta fel azért, hogy olyan miniszterelnöke lehet, akitől a diktátori ambíciók távol állnak, és nem mérte fel igazán a döntés hosszú távú következményeit sem. Pedig ezek már néhány hónappal később jelentkeztek. Részben Horthy téves politikai döntései következtében az 1939-es választásokon – amelyeket a magyar történelemben gyakorlatilag először mindenütt titkosan kellett megtartani – a konzervatív liberális jobboldal és a szociáldemokrácia összeomlott, Bethlen és Károlyi Gyula is csak azért maradhatott a parlamentben, mert a kormányzó felsőházi tagnak nevezte ki őket. A kormánypárt kényelmesnek tűnő többséget szerzett ugyan, de maga a frakció antiszemitizmus és németbarátság tekintetében sokszor nem sokban különbözött a nyilasoktól.

1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta Lengyelországot. A magyar külpolitikát ekkor irányító Teleki Pál Horthy bizalmát bírva kinn kívánta tartani az országot a katonai konfliktusból, és ezért vállalta a német kívánságok visszautasítását is. Ekkor ezzel a kormányzó is teljesen egyetértett, sőt adott esetben a németekkel való komolyabb szembeszegülést is vállalta volna.

Horthy németekkel kapcsolatos attitűdje a Wehrmacht számára is meglepetésszerű lengyelországi győzelme hatására módosult. Ettől kezdve a németeket Európában megállíthatatlannak tartotta. Barcza György londoni magyar követnek 1939 végén kifejtette, hogy őrültség nem kihasználni a német sikerek által teremtett lehetőségeket. Nem fogadta el Teleki érveit azzal kapcsolatban, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulása nélkül megszerzett területeket a békekonferenciák egyszerűen elveszik majd, mert ahogy fogalmazott: kiváló hadserege gondoskodni fog arról, hogy ami egyszer visszatért Magyarországhoz, azt többé senki ne vehesse el. Az angol politikai szereplést azonban még nem írta le teljesen: ezért is támogatta az angol szövetségesnek számító Jugoszláviával történő kiegyezést – miközben bizalmasai előtt rendszeresen a Fiuméval kapcsolatos kikötői igényeiről beszélt. Utóbbi igényei egyébként már csak azért is teljesen abszurdak voltak, mert tudnia kellett, hogy Fiume kapcsán éppenséggel Olaszország – a magyar revíziós követelések legnagyobb támogatója – is rendkívül határozott igényeket formál – a város nagyobbik része 1923-tól egyébként is Olaszországhoz tartozott. Mussolini példaértékűnek és a marcia su Roma előképének tartotta Gabriele d’Annunzio 1919-es fiumei kalandját, és az olasz külpolitikát éppenséggel Fiume ügye állította diametrálisan szembe Jugoszláviával.

 

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós – a kormányzó és felelőssége 1920-1944

Jaffa Kiadó, 2020

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.