A búzából készülő Triscuit immár közel százhúsz éve az amerikaiak mindennapjainak része, a Shredded Wheat Company 1901-ban, a Niagara-vízesés amerikai oldalán megnyitott gyára pedig egy csapásra az újdonságokra – és persze kekszre – éhes emberek kedvencévé vált, hiszen a gyártó azt állította, hogy
A nyilvánvalóan a biscuit (keksz) szó torzításával létrejött márkanév első három betűje is ezt akarta az emberek fejébe betonozni, hiszen az az electricity (= elektromosság) szó közepét vette át, még inkább sugallva azt, amire a gyártás megkezdése után röviddel több amerikai lapban megszületett reklámok is igyekeztek rámutatni. Más kérdés persze, hogy ez az áthallás sokaknak valószínűleg egyáltalán nem volt nyilvánvaló.
Sebaj, hiszen a hántolatlan gabonából készülő Triscuit gyártásának megkezdése után röviddel számos amerikai lapban megjelent képes reklám sokkal egyszerűbben megtette ugyanezt:
A képet látva mindez talán egyszerű marketingfogásnak tűnik, pedig erről szó sem volt: az 1900-ban a kalandos életutat bejárt – ügyvédként, az acél vonatkocsik feltalálójaként, a Denver Central Railroad vasútvonal építőjeként, illetve a nebraskai szenátus képviselőjeként is ismert – gyáralapító, Henry Drushel Perky által szabadalmaztatott metódussal készülő, minden étkezéshez (magában, tejjel, tojással, tejszínnel, vagy különféle gyümölcsökkel) ajánlott kekszek óriási elektromos sütőkben születtek, az első évben máris óránként 17500 téglalap alakú darabot készítő, a Fény Palotájaként emlegetett gyár pedig kora legfejlettebbje volt.
Az Earl & Fisher építésziroda által tervezett ötszintes, vasbetonvázas épület nyolcszáznegyvennégy ablaka mögött a leírások szerint ideális viszonyok uralkodtak, hiszen az alapító számára nem csak a profit volt fontos, de az is, hogy az ötszáz dolgozója, illetve a városka lakói is jól érezzék magukat.
A kétszáz tonna márványt, és harmincezer üvegpanelt rejtő főépület körüli két hektáros területen nem csak egy jókora pihenőparknak, de játszótérnek, teniszpályának, de számos, ingyenesen használható fürdőszobának, könyvtárnak, előadótermeknek, illetve a dolgozók saját konyhakertjeinek is jutott hely.
A Western Electrician című lap egy 1904-es cikke szerint a befektetett jókora összeg hamar meg is térült, hiszen a meglepően kevés emberi segítséget igénylő folyamat, a Niagara folyó által termelt áram költsége, illetve a dolgozók bére együttesen is alacsonyabb volt annál az összegnél, mint amit egy széntüzelésű gyártósor életben tartása követelt volna.
Az épületben 1946-ig a hét hat napján tartottak túrákat, melyek a vízeséshez érkező friss házasok programjának fontos állomásává váltak. A csúcson akár évi százezer látogatót is fogadó épületben sétálók ilyenkor ingyen ebédet is kaptak, aminek során bemutatták a termék különböző felhasználási módjait, sőt, a résztvevők a tetőkertben, illetve az előadóteremben a helyes étrendről, a főzésről, és a helyes életvitelről is hallgathattak előadásokat.
Az 1935 óta sózott, valamint a csomagolás előtt vékony olajréteget kapó rágcsálnivaló 1984 óta több ízben is kapható, most azonban nyilván már nem kell egy ötvenegy méter magas vízesés ahhoz, hogy megszülessenek, hiszen a gyár a következő két évtizedben számos üzemmel bővült, 1928-ba pedig a Nabisco nevű élelmiszeróriás vásárolta meg, ami máig gyártja a terméket. A régi gyárépületet végül a hatvanas évek hajnalán bontották le.
Az elektromosság varázsa
A századfordulón hirtelen a legfurcsább eszközök és tárgyak nevében is megjelent az elektromos jelző, hiszen a gyárak és a gyors meggazdagodásra vágyó vállalkozók jól tudták, hogy forradalmi újdonságként hirdetve bármiből hirtelen rengeteget lehet majd eladni, mielőtt valaki rájönne, hogy az teljesen haszontalan.
Szuper példa erre a Magyarországon is hosszú időn át árult elektromágneses medál, illetve a villamos öv, ami az újsághírek szerint számtalan betegség gyógyítására volt alkalmazható.
