Szinte képtelenség volt inni a velenceiek borospoharából

Ha azonban mégis sikerült, azt a nemesség egyértelmű bizonyítékának tekintették.

A mai borospoharak rémesen egyszerűek, hiszen a fehérbort a legtöbben – helyesen – kisebb kelyhű, keskenyebb, a vörösbort pedig nagyobb, öblösebb, tulipán alakú pohárból isszák, a ruháink leöntése pedig nem túl egyszerű.

Nem volt azonban ez mindig így, bár olyan messzire azonban csak kevesen merészkedtek, mint a XVI. századi Velence leggazdagabbjai, akik a képen látható, leginkább tortaállványnak, vagy kínálónak tűnő megoldással vették ki a részüket az európai borfogyasztásból:

Fotó: Art Institute Chicago

A tazzáknak nevezett üvegtárgyak leginkább a felső tízezer eseményein tűntek fel, ahol természetesen vörösborral színültig töltve kerültek a vendégek kezébe, akiknek az erőlködés legkisebb jele nélkül kellett azt három ujjal felemelniük, majd lassan elkortyolni.

Mindebből talán úgy tűnhet, mintha a főurak szándékosan szerettek volna kiszúrni a másikkal, ez pedig egyáltalán nem állt messze a valóságtól, hiszen épp a nehézség adta a dolog lényegét, és újabb bizonyítékot adott arra, hogy a kezében pohárral álldogáló úr, vagy hölgy bizonyítékát adja a sprezzaturának, azaz az elegancia, a finomság és a könnyedség keverékének.

Az Itáliába utazók persze nem győztek értetlenkedni efelett – az angol nemesség egyik paptanítója, Richard Lassels (1603?-1668) például így írt minderről:

Az itáliaiak szeretnek komótosan inni, akkora, és olyan lapos üvegpoharakból, mint egy ezüsttányér. Ez majdnem lehetetlen.

A hasonló eszközök megjelenése a XVI. századnak köszönhető, mikor az Európa-szerte jellemző egy tálból és kupából, kézzel evés helyett az olasz hercegek és nemesek úgy gondolták, ideje lesz mindenkinek saját evőeszközöket, tányért és poharat a kezébe adni, gyökeresen megváltoztatva az asztali etikettet.

Paolo Veronese közel tíz méter széles óriásfestménye, a Kánai mennyegző (1562-1563) részlete, két hasonló pohár képével. Fotó: Louvre / Wikimedia Commons

A pincérek szerepét ekkortól legtöbbször szintén nemesek töltötték be, de persze a fiatalabb korosztályból, de távolról sem ők láttak el minden, a felszolgálás részét képező feladatot, hiszen a húsok felszeletelésére (trinciante), illetve a bor vízzel való keverésére, majd azt a világ első valóban áttetsző, velencei kristálypoharaiba töltésére is külön ember állt rendelkezésre, hiszen mindez még tovább csökkentette az egyetlen kiszemelt ember ellen irányuló mérgezések lehetőségét.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy az efféle lakomákon lehetetlen volt végezni valakivel, hiszen a modern vizsgálatok során számos reneszánsz vezető csontmaradványaiban fedeztek fel meglepően magas arzénmennyiséget – írja a témával behatóan foglalkozó Atlas Obscura.

Távolról sem ez volt persze az egyetlen őrület, ami Velencében hosszú időn át tombolt, hiszen a nők ugyanebben a korban lehetetlenül magas talpú papucsokat és cipőket viseltek, hogy ne legyen vizes, vagy épp sáros a lábuk, miközben átkelnek a város egy-egy utcáján vagy terén.

Évtizedeken át gólyalábakra szúrt papucsban jártak a velencei nők
Az elárasztott utcákon ez biztosan jól jött, egy könnyed séta, vagy estély esetén azonban nem tűnik túl hasznos kiegészítőnek.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.