Azok után, hogy a Pixar stúdió animációs boszorkánymesterei legutóbb egy szemétből guberált, műanyag villa sorsát is képesek voltak könnyfakasztóan bemutatni, meg sem lepődünk rajta, hogy az új filmjük egyik legfontosabb szereplője egy nadrág. Egy nadrág, amelyhez nem tartozik felsőtest, csak úgy sétál bele a vakvilágba, és néha nekimegy dolgoknak, mert nem lát (hiszen egy nadrág). Jól látható testi fogyatékosságai ellenére kiegyensúlyozott nadrágról van szó, ennyire magabiztos ruhadarabot talán a Kedvenc marslakómban láttam utoljára 20 évvel ezelőtt, de ez a mostani szerencsére nem énekli el az I Feel Goodot a fürdőszobában.
A nadrág egy apához tartozik, aki nagyjából tizenhat éve halott. Akkor született meg az Előre főhőse, Ian, a kedves, ám szerencsétlen elfkamasz, aki most, tizenhatodik születésnapjára váratlan ajándékot kap a sorstól: ha elmormolja a megfelelő varázsigét, eltölthet 24 órát soha nem látott, de ismeretlenül is imádott édesapjával. Önmagában az alaphelyzet annyira szívszorító, hogy egy száz évvel ezelőtti D. W. Griffith-melodrámának is becsületére válna, a Pixar viszont ezúttal – legalábbis eleinte – nem kapcsolja turbófokozatúra a nézők megríkatását, és
tartózkodnak a Fel! nyitójelenetéhez hasonló, érzelmi atomcsapástól.
Inkább egy kis varázslással oldják a hangulatot. Az Előre világában ugyanis nem emberek laknak, hanem mindenféle mesei lények, az elfeken (Göncz Árpád híres fordítása szerint: a tündéken) kívül küklopszok, kentaurok és csípős humorú, skorpiófarkú vendéglősök lakják a vidéket. Valaha, a messzi múltban ezek a lények tudtak varázsolni, de aztán valaki feltalálta a villanykörtét, és onnantól kezdve a civilizáció feleslegessé tette a bűbájokat, a varázsbirodalom lakói pedig elkényelmesedtek.
Ez a háttér olyan nyilvánvalóan hasonlít arra a demagóg és leegyszerűsített világképre, amit a romantikus lelkületű filmkészítők gondolni szoktak varázstalan korunkról, hogy beletelik némi időbe, amíg meggyőzzük magunkat, hogy az Előre nem valami kínos tanulságot akar belénk verni a mindannyiunkban ott szunnyadó mágusról, hanem egy fokkal bonyolultabban képes láttatni az életünket. Éppen ezért a közönség és az alkotók is jobban járnak, mikor átkerül a hangsúly a történet személyes síkjára, és mélyebben megismerjük Iant, balhés bátyját, Barley-t, és kettejük súlyosan terhelt családi viszonyait.
Rég mutatott a Pixar ennyire nyilvánvalóan traumatizált gyerekeket.
Barley és Ian egyaránt képtelenek szabadulni apjuk árnyékától, miközben utálkozva figyelik, ahogy náluk sokkal életrevalóbb anyjuk próbálja újra megtalálni a boldogságot a rémes humorú, de legalább tisztességesnek látszó kentaur rendőrparancsnok oldalán. Ian világnagy lúzerként viselkedik az iskolában, Barley pedig a hangos lelkesedésnek és az irritáló bénaságnak azzal a különleges kombinációjával alibizi át a mindennapjait, amit leginkább Jack Black filmszerepeihez tudnánk hasonlítani. (Ami azt illeti, meggyőződésem, hogy Black volt Barley modellje, Iané pedig a fizimiskája alapján Andrew Garfield, bár a karakter eredeti hangját egy másik Pókember, Tom Holland adta végül.)
A két nyomi tesó az örökségként kapott bűbájt is elrontja, így az apjukkal való, vágyott találkozás helyett a nyakukon marad a már említett nadrág. Ahhoz, hogy az atyai felsőtestet is elővarázsolják, Barley tragacsával át kell szelniük a környéket, és mindenféle veszélyes kalandokat kell túlélniük. E kalandok az Indiana Jones-filmek legszebb emlékű jeleneteit idézik fel: ha rossz ösvényre tévednek, nyílvesszők lövellnek ki a falból, rájuk omlik a mennyezet, vagy lezuhannak a szakadékba. Szórakoztató nézni ezeket a régi vágású kalandfilmes, kincskeresős helyzeteket, de nem nagyon látszik, hogy az Előre alkotói, élükön a Szörny Egyetemmel vizsgázó Dan Scanlon rendezővel, kitaláltak volna bármi különlegeset ehhez az eredeti koncepció alapján készült, tehát nem valamelyik korábbi Pixar-sikert folytató filmhez.
Iannel és Barley-val ellentétben, akik végül elérik a céljukat – ha nem is úgy, ahogyan számítanánk rá –, mi, nézők tulajdonképpen a film végéig hiába várunk a csodára. A legtöbb, amit kapunk az Előrétől, a két fivér gondosan kifejtett és megnyugtatóan elrendezett kapcsolata. Látva a két apakomplexusos figurát, azt gondolnánk, hogy az apjukhoz fűződő viszony marad a legfontosabb a filmben, de a Pixar – logikusan folytatva utolsó remeklésük, a lenyűgöző Coco gondolatmenetét – végül ezúttal is az élőkre fordítja a valódi figyelmet, és a testvéri ellentétek kibékítésével rendezi el a hősök sorsát.
Mivel a Pixar stúdióról van szó, ennek az érzelmi szálnak a kifejtése pontos, szép és hatásos. Filmnézés közben könnyen feledtetni képes azt, hogy kevés az igazán izgalmas karakter, lapos a varázstalan varázsvilág ábrázolása, és tulajdonképpen az Előre minden egyes megoldását, motívumát láttuk már ötletesebben, gazdagabban kidolgozva a cég más filmjeiben. Ám kétségtelen, hogy mindennek ellenére az Előre szokásosan színvonalas, segítő szándékú családi animáció, amire érdemes egy csomag papír zsebkendővel beülni.
Apakomplexusos és testvéri konfliktusokat görgető nézők dupla adaggal készüljenek.
Előre (Onward), 2020, 102 perc, 24.hu értékelés: 7/10
