Azt gondolná az ember, hogy önt még mindig rádiók vagy tévék ostromolják, mégis egy podcasttal fog visszatérni. Miért alakult így?
Egyrészt azért, mert egyáltalán nem ostromolnak a rádiók és a tévék. Eljárt az idő fölöttem, magyarul: megöregedtem, és teljesen más világ van már. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ma a rádiók vevők volnának arra a típusú stílusra, amit én képviseltem. De ezt a podcast felkérést nagyon szívesen vettem, mert végül is ez rádiózás, és azt hiszem, egy elég jó dolgot sikerült kitalálni. Az lesz a műsor címe, hogy Szerintem, adásonként egy vendég lesz, aki közismert vagy elismert ember, de nem celeb, és olyan témákat dobok be, ami a közvéleményt foglalkoztatja, kivéve a politikai kérdéseket, mert azzal nem akarok foglalkozni. Az első vendégem Moldova György lesz, akivel a világban tapasztalható erőszak lesz majd a kiindulópont, és fokozatosan jutunk el a személyesebb témák felé.
Hogyan lehet meghúzni a határt a politika és a nem politika között? A konkrét példa alapján könnyen elmehet a beszélgetés az iskolai szegregáció problémái felé is, és máris a politikánál vagyunk.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy tegyük fel, a Lánchíd a téma. Vajon Budapest közlekedési problémájának fogja-e fel a vendég, esetleg gyalogos hidat szeretne belőle, és aztán jönnek a közlekedési szokásai, hogy autóval jár-e és így tovább. A Lánchídnak persze van politikai oldala is, de én nem arra kérdezek rá, hogy a kormány miért nem ad pénzt rá, hanem arra, hogy gyalogos híd legyen-e vagy sem. A napi politikát mindenképpen ki akarom kerülni, ebből már mindenkinek elege van.
Említette, hogy celebeket nem hív, de honnantól celeb valaki? Ha szerepel egy népszerű tévéműsorban?
Valóságshow-szereplők nem érdekelnek, vagy az sem, akiről csak azt tudni, hogy kinek a felesége.
Szokott is hallgatni podcastokat?
Bevallom, eddig nem, de most elkezdek majd hallgatni. Rádiót is egyébként csak vezetés közben hallgatok, otthon csak zenét szoktam. Tévében esténként nézek még híradót, de műsorokat nem, inkább csak filmeket vagy pláne dokumentumfilmeket.
Viszont sokat internetezik, ugye?
Igen, sajnos túl sokat is. Híreket ott olvasok, aztán mondjuk az egyikben látok egy szót, amit nem ismerek, akkor rákeresek és így tovább, rengeteg idő el tud menni ezzel. Meg is rémültem, amikor az iPad-emen beállítottam, hogy mérje a képernyőn töltött időt, és napi öt és fél óra jött ki. Ezt próbálom most lefaragni egy órára. De sajnos tényleg nagyon hasznos, én el is ajándékoztam a kézikönyveimet meg a lexikonjaimat, hiszen ott a Google.
Az ön korosztályában azért kisebbségben van ezzel, nem?
Én is úgy érzem, hogy felfelé lógok ki a sorból, de mondom, le is akarok szokni a netezésről, mert ilyen mennyiségben semmi értelme.
A Szerintemmel milyen hosszú adásokat tervez?
Ezek egyszerű interjúk lesznek, 25 percet veszek fel, nem lesz vágás, kvázi élőnek hívtuk ezt régen. Ez az elképzelésem, és remélem, bejön, ha meg nem, akkor változtatok rajta.
Az ön legismertebb rádióműsora a betelefonálókkal folytatott beszélgetésekre épülő Halló, itt vagyok! volt. Egy ilyen műsorra ma nem lenne már kereslet?
Rengeteg ilyen műsor van ma, mint tudjuk, csak oda hülyeségekkel telefonálnak be és hülyeségeket válaszolnak nekik. A Halló, itt vagyok! műsorba annak idején olyasmikkel telefonáltak be emberek, hogy elhagyta a babájuk, megdöglött a macskájuk, haldoklik az anyjuk stb. Tehát magántermészetű problémákkal hívtak, ami ma már elképzelhetetlen lenne, helyette olyanokkal hívnának, hogy dögöljön meg X vagy Y, meg hogy mit szólok a tüntetéshez, úgyhogy szóba sem kerülhetne.
Tímár Péter egy interjúban azt mondta, annak idején a Halló, itt vagyok! egyik betelefonálója ihlette a Mielőtt befejezi a röptét a denevér című filmjét: egy kamaszfiút megkörnyékezett az anyja új élettársa, az anyja pedig könyörgött a fiúnak, hogy teljesítse a férfi kívánságát, nehogy elhagyja őket. Sok ilyen kemény sztori hangzott el a műsorban?
Voltak úgymond kemény sztorik, igen. Eleinte nem is értettem, miért volt olyan hisztérikus sikere ennek a műsornak, aztán rájöttem, hogy ebben a műsorban tényleg azt mondtam, amit gondolok, és nem azt, amit illik. Nem volt ilyen ugyan, de ha lett volna valaki, aki azt mondja, kint áll a nyolcadik emeleten az erkélyen, akkor nem azt mondtam volna, hogy jaj, menjen vissza azonnal a szobába, hanem meghallgatom, hogy teljesen összeomlott az élete, és talán azt mondom, hogy ugorjon. És az emberek nagyon csípték, hogy nem azt mondom, amit elvárnak. Volt, hogy betelefonált egy asszony zokogva, hogy meghalt a férje, és egy idő után azt mondtam neki, hogy asszonyom, ha végig bőg, akkor egy rohadt szót nem fogok érteni, és azonnal abba is hagyta a sírást.
Miért lett akkor vége egy ilyen sikeres műsornak?
1980 januárjától 1989 decemberéig ment, pont tíz évig, és azért hagytam abba, mert már kezdett betüremkedni a politika, egyre kevésbé a saját problémáikkal hívtak a hallgatók, hanem azzal, hogy dögöljön meg a mittudomén, Horn. És akkor mondtam, hogy ezt én így nem csinálom tovább.
Volt önnel nemrég egy interjú a 168 órában, ahol azt mondta, úgy vezette ezt a műsort, hogy az életben egyébként egyáltalán nem az a közvetlen, beszélgetős típus, és képes volna néma csöndben utazni egy kupéban egy másik emberrel Debrecenig.
Én ezt múlt időben mondtam, mert azóta már megváltoztam, de tényleg ilyen voltam, még a fodrászommal is, akihez tizenöt évig jártam, csak annyit beszéltem, hogy „Szia, a szokásosat!” Ma viszont már én szólítok meg embereket. Valamiért például a férfiakon nagyon látszik, ha festik a hajukat, és a múltkor is előttem ment egy az utcán, én pedig megkérdeztem, hogy uram, mióta festi és miért. Teljesen le volt döbbenve, hogy ennyire látszik, de elmondta, hogy valami olcsó szart vett. A hentesnek azt mondtam, hogy de szeretnék én is pont úgy bánni azzal a bárddal, mint maga, és ennek is láthatóan örült, megcsináltam a napját. De felhívok régi kollégákat is, hogy láttam a műsorát és tetszett, ilyenekkel sok embernek lehet örömet okozni. Szóval ma már valószínűleg beszélgetnék a debreceni vonaton.
Csak ma meg az emberek nem akarnak annyira beszélgetni.
Ez tény. De azért beszélgetnek keveset, mert nincs, aki szóba álljon velük. És örülnek is ezért. Ha például látok egy olyat, hogy valaki ver egy gyereket, akkor odamegyek, de nem kezdek ordibálni, hanem nagyon halkan azt kérdezem, hogy asszonyom, magát is verték gyerekkorában? Erre volt példa, és teljesen megdöbbennek, mert nem ezt a reakciót várják. Egyébként is szeretem zavarba hozni az embereket, adásban vagy az utcán is.
Az Arcanum adatbázisban megtalálható néhány a korai újságcikkei közül, amikor a hatvanas évek elején a Veszprémi Naplónál dolgozott. Hogy emlékszik vissza arra az időre, amikor a tapolcafői TSZ-ről kellett riportot írnia?
Ez azután volt, hogy kirúgtak 1961-ben a Rádiótól, ahol elintézték azt is, hogy Pesten ne kapjak állást, így kerültem a veszprémi laphoz. Elég cudar körülmények voltak, négyen laktunk kollégákkal egy szobában albérletben, de szerencsére Győrből kaptam aztán egy ajánlatot, magasabb fizetéssel, és így mentem a Kisalföldhöz. Ott már rádiózni is kezdtem, egy-két műsorom le is ment az országos rádióban, ahová aztán ezen az úton kerültem vissza.
De ott sokáig nem is volt státuszban.
Igen, mert volt egy főnököm, akivel nem voltam jóban, és a végén azzal a feltétellel maradtam, hogy a Halló, itt vagyok!-ot csinálom tovább, csak nem leszek státuszban, ami nekem nagyon jó volt, nem kellett értekezletekre járnom, csak leadtam a műsort és felvettem a pénzt. Ez ráadásul arra ösztönzött, hogy jó műsorokat csináljak, mert ha nem volt elég jó, nem adták le, én meg nem kaptam egy fillért se.
Lehet, hogy új stílust képviselt a rádiózásban, de előtte nem volt olyan rádiós, aki nagy hatással lett volna önre?
Voltak nagyon jó kollégák, akikkel jóban voltam, de sosem volt bennem, hogy szeretnék olyan lenni, mint X vagy Y. Én annak köszönhetem a sikereimet, hogy a mikrofon vagy a kamera előtt is ugyanolyan voltam, mint az életben. És ezt kevesen tudták vagy merték csinálni akkor. Ha mondjuk a beszélgetőpartneremnek trippere volt, és tudtam, hogy neki emiatt gondjai voltak, akkor rákérdeztem, és nem érdekelt, hogy mit szól hozzá. Bármit meg lehet kérdezni, csak modor és stílus kérdése. Csináltam egyszer egy interjút egy ismert tolmáccsal a Kettesben című tévéműsoromban, akinek – valami bőrbetegség miatt – feltűnően rücskös volt a képe. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy ezt a bőrhibát hogyan viseli? Mire elmondta, hogy borzasztóan, és a csajokkal is problémát okozott, meg ilyeneket. Aztán amikor vége lett az interjúnak, az illető hálásan megrázta a kezemet és annyit mondott, hogy János, nagyon köszönöm, hogy ezt megkérdezted tőlem, mert még soha senki nem merte megtenni, én meg most a nagy nyilvánosság előtt elmondhattam, mennyi gondot okozott nekem ez az életemben. Ez nekem a mai napig a példa arra, hogy nincs kényes kérdés, bármit meg lehet kérdezni. Ha erre ő azt mondta volna, hogy jaj, erről ne beszéljünk, akkor a kérdés utólag minősül kényessé, de attól még fel kellett tenni.
És arra látott példát, hogy ön más riporterekre hatással volt?
Ezt nem tudom, vagy azért, mert nem hallgattam sok riportot, vagy mert senkinek nem voltam a példaképe, ez a két lehetőség van. De engem nagyon elismer a szakma, és zavarban is vagyok ettől. Volt egy könyvem Kollégák címmel, amiben a mai nagymenő újságírókkal beszélgettem, és mindenki odavolt attól, hogy én kollégának tekintem őt, ami nekem nagyon fura dolog volt. Vagy amikor Pulitzer-díjat kaptam, akkor is éreztem, hogy a legtöbb gratuláció őszinte, és ez tényleg nagyon jólesett, de legalább annyira zavarba is hozott.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
