Van a magyar filmnek jó pár nagy adóssága, de közülük is kiemelkedik a tizenévesekről szóló, komolyan vehető filmek fájó hiánya. Természetesen nem az Álom.net-re és társaikra gondolok most, hanem azokra a filmekre, amelyek tényleg a fiatalokra jellemző témákról szólnak, tényleg úgy beszélnek benne a szereplők, ahogy a valódi fiatalok is, és maga a film sem menekül a rázós témák elől. Jellemző, hogy az utóbbi évtizedek kultikus tinédzserfilmjei is úgy voltak bátrak, hogy egy korábbi generációról szóltak, mint a Megáll az idő vagy a Moszkva tér. Örömteli tehát, hogy az utóbbi egy évben két ilyen film is készült: tavaly a középiskolások internetes zaklatásával foglalkozó Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :), idén pedig a FOMO, és szerencsére egyiket sem lehet finomkodással vádolni.
Mindkét filmet elsőfilmes rendező készítette, ráadásul a FOMO-t jegyző Hartung Attila (a vele készült interjúnk itt olvasható) még kifejezetten fiatal is, egész közel ahhoz a korosztályhoz, amelyről most forgatott. Nem mintha ez önmagában magyarázat lenne bármire is, de rosszat nyilván nem tett a filmnek, amely szintén érinti az internetes bullying jelenséget, habár a középpontjában nem ez áll. A FOMO főszereplői jól szituált családokból érkező gimnazisták, akik a saját YouTube-csatornájuk nézettsége érdekében bármit megtesznek, és közben észre sem veszik, milyen határokat lépnek át. Egy házibulin ugyanis addig hergelik egymást, míg egyikük, Gergő megerőszakol egy öntudatlan részeg lányt, Lillát, aki mellesleg a történelemtanáruk lánya. A sztori onnantól már a következményekre és Gergő bűntudatára koncentrál, és az ő öntudatra ébredését követhetjük egy soha véget érni nem akaró éjszakán keresztül.
Röviden így lehet összefoglalni a film cselekményét, mely egy kissé vékony ugyan, és az idő előrehaladtával egyre inkább úgy is tűnik, az alkotók nem igazán tudják hogyan befejezni a filmet, de így is elég sok olyan kérdést vet fel, amelyeket magyar filmek az utóbbi években nem nagyon mertek vagy akartak érinteni. A FOMO legnagyobb erénye is ez, hogy a tinédzsereket nem súlytalan hülyegyerekekként ábrázolja, hanem másoknak ártani is képes, sőt, a főszereplők esetében kifejezetten veszélyes és gonosz rohadékokként. Gergő és a három haverja senkit és semmit nem tartanak tiszteletben, láthatóan nincsenek erkölcsi gátlásaik, amikor mások megalázásáról van szó, ha éppen ez megdobná a csatornájuk nézettségét. A magukat Falkának nevező négy fiú persze jóval több négy egymás mellé sodródott pszichopatánál: kortünet ők, hiszen jó családból származnak, jó iskolába járnak, semmi komoly bajuk nincs, mégis ebbe a nihilizmusba taszítja őket a körülöttük lévő világ, amely valójában a film legsúlyosabb állítása.
Akárcsak az utóbbi idők tizenévesekről szóló sorozatsikerei, mint az Eufória és a norvég Skam, a FOMO is egy olyan világot ábrázol, amelyhez a tinédzserek nemigen tudnak kapcsolódni, csak ha egy olyan párhuzamos világot alakítanak ki, amelyben a felnőtteknek nincs helyük. Persze ez a magyar külvilág nagyon más, mint azokban a sorozatokban: kellően reménytelen és nyomasztó, hiszen a múltban élő, rasszista vagy éppen korrupt és megalkuvó mindenki (és aki nem, az meg teljesen beleőrült ebbe, mint a film egy hideglelős jelenetében a hajléktalanokat megvédő férfi). Lehet, hogy néha ez elég didaktikusan jelenik meg a párbeszédekben, és kicsit erőltetett, hogy a főszereplő fiatalok is alkalmazkodnak ehhez a világhoz azzal, hogy megkérdőjeleznek mindent, a holokauszttól kezdve a klímaváltozásig, de hogy tényleg homofóbok és szexisták-e, vagy csak a hatás kedvéért mondanak minél nagyobb bunkóságot, az tulajdonképpen mindegy is. Ezt még úgy is meggyőzően sikerül ábrázolniuk a filmeseknek, hogy a film vége bántóan nincs lezárva, ami persze nem mindig baj, de itt valahogy elvész a végére a lényeg, ahogy Gergő az egyik divatos pesti bulihelyszínről megy a másikba, és aztán történik, ami történik, a többit pedig gondolja tovább a néző, ha akarja.
A film elején nagyon jól és hitelesen működik a telefonos trash-esztétika, és ez később sem lesz zavaró, amikor már inkább a rendes cselekményt követjük, de fontos megjegyezni, hogy ez az egész semmit nem érne, ha nem lennének a fiatalok párbeszédei meglepően életszerűek, pont kellően kemény és szókimondó szövegekkel, másrészt ne lennének megdöbbentően jók a színészek. A Gergőt játszó Yorgos Goletsas lehet, hogy zenészként ismertebb volt eddig, de meglepő lenne, ha nem látnánk több filmben, de nagyon jó a talán legvisszataszítóbb falkatagot, Patrikot alakító Bouquet Gergő is, és a „civilben” youtuber Sipőcz András, valamint Pokorni Ábel is említést érdemelnek. A Lillát játszó László Pannán éreztem csak néha, hogy játszani próbál a természetesség helyett, de ő is és a barátnőit alakító fiatal színésznők is kilométerekkel hitelesebbek a legtöbb, magyar filmben látott tinédzser lánynál.
Azzal viszont, hogy a nemi erőszak kerül a cselekmény középpontjába, kicsit nehéz helyzetbe hozták magukat a készítők: az angolszász sajtóban már évek óta folyik a diskurzus arról, miért szeretik a filmesek ennyire a témát, egyáltalán szükséges-e filmben mutatni ezeket, és ha igen, akkor hogyan stb.
A néző számára azért nyilvánvaló kell, hogy legyen, melyik oldalon állnak az alkotók, az viszont, hogy szájbarágós módon jelezzék, hogy ők mit gondolnak erről, már szétfeszítené a film kereteit (megteszik ezt a film nagyon részletes honlapján). Arról pedig szó sincs, hogy felmentenék a főhőst, vagy elbagatellizálnák a bűncselekmény súlyát, pláne a rape culture-t népszerűsítenék, egyszerűen csak a tettesben végbemenő folyamatokra koncentrálnak, illetve arra, milyen körülmények késztethették erre. Annak ismeretében pedig, hogy jelzik, Gergő apja (Stohl András) valami fontos ember, jó kapcsolatrendszerrel, még a legfelháborítóbb végkifejlet – azaz a teljes következménynélküliség – se lehetne életidegen egy mai Magyarországon játszódó filmtől, de hangsúlyozni kell, hogy itt még csak erről sincs szó.
A FOMO beleesik ugyan kicsit a generációs filmek csapdájába, amikor végigviszi Gergőt a budapesti éjszakán (máskor kultzenészek tűnnek fel cameo szerepekben), és a már említett történetvezetési hiányosságok sem szolgálnak a javára, mégis olyan friss hangot képvisel a magyar moziban, hogy az összkép pozitív. Egész biztosan nem könnyű film (azoknak a nézőknek, akiknek tizenéves gyerekei vannak, pláne nem lesz az), de még az is lehet, hogy fontos párbeszédeket indít el a filmben érintett témákról, és emiatt már megérte megcsinálni.
FOMO – megosztod és uralkodsz!, 93 perc, 2019. 24.hu: 7/10
A film október 10-től látható a mozikban.
