Kultúra

Miért egy ámokfutó pszichopata a filmtörténet kedvenc karaktere?

A héten kerül mozikba a Joaquin Phoenix főszereplésével készült legújabb Joker-film, ami már a karakternek szentelt mozik közül sem az első, ha pedig a könyves, tévésorozatos, videojátékos, képregényes megjelenéseit vesszük, alig látni a sor végét: a WorldCat katalógusa több mint kétszázötven művet talált, amelyben szerepel. Hírértéke van, hogy ki játssza Jokert, és hogyan játssza, legendás történetek keringenek a színészekről, akik kifordultak magukból a karakter hatására, vérre menő viták tárgya, hogy ki volt a legjobb és miért Heath Ledger, és szabad-e még egyáltalán bárkinek újra eljátszania. Miközben a filmesek újra és újra találnak magukban mondanivalót a figuráról. De miért vagyunk ennyire megszállottjai ennek az őrültnek?
Korábban a témában:

Látványos gyerekcsíny halálos áldozatokkal

Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a választ a kérdésre, ami Joker népszerűségének okát firtatja, az lenne a válasz, hogy azért imádja ennyire az őrült Jokert a világ, mert ő messze nem csak egy szimpla őrült. Hanem egyszerre pszichopata, forradalmár, anarchista, megszállott, bántalmazó partner, és emberfeletti képességekkel versenyezni képes átlagember, akit szélsőségekbe kergetett az élet. Szép lista így önmagában is, ráadásul Joker egy olyan korban született meg összetett, sokrétű gonoszként, amelyben még nem voltunk elkényeztetve sem efféle, gazdagon körülírt negatív hősökkel, sem pszichologizáló sorozatgyilkosos filmekkel és sorozatokkal, amelyekkel ma már tele van a padlás. Ugyan 1940-ben, amikor Joker alakja először megjelent Batman ellenfeleként, még nem beszélhettünk arról a szállóigéket ihlető filozofikusságról, amit ma Jokerrel asszociálunk, de ezzel együtt is eleve izgalmas és összetett figura volt: igazi bűnözőzseni, aki szupererő híján is képes túljárni a bűnüldözők eszén.

Ráadásul nem puszta anyagi vagy hatalmi érdekből követett el bűntetteket, hanem mindig ott húzódott tettei mögött nem kevés beteges infantilizmus, tettei a gyerekcsínyek huncutságának ötezerszeresen túltolt változatai, amikor a rosszalkodás nem véletlen, hanem nagyon is szándékos, átgondolt, és a figyelemre játszik – elsősorban Batman figyelmére, de nem csak arra. Joker ugyanis, bár Batman élesen kontrasztos, tökéletes ellentéte, korántsem csak Batmanhez viszonyítva érvényes. Joker ripacs, excentrikus és exhibicionista alak, akinek nem a titkos tilosban járás a fétise, épp ellenkezőleg, a cél az, hogy nagyon is egyértelmű legyen, hogy ő követte el az adott bűncselekményt, és minél nagyobb és emlékezetesebb a bűntény, annál jobb, mert a saját érdeklődését is csak azzal tudja fenntartani. Látványosság, közönségnek szóló műsorszám, Jokernek magának pedig humorforrás és játék minden, amit elkövet, ami igaz maradt akkor is, amikor a karaktert ártalmatlan, kissé infantilis bajkeverőnek állították be a gyerekbarátság jegyében, és akkor is, amikor a legsötétebb arcát mutatta.

Cesar Romero az 1966-os Batmanben. Fotó: 20th Century Fox

Apropó sötét: Joker karakterének ugyancsak inherens vonása a bűntudat nélküli, kiszámíthatatlan, és fejlett intelligenciával párosult kegyetlenség – az erőszak pedig számos okból eleve érdekessé tesz egy ilyen figurát: a saját biztonságunk kockáztatása nélküli veszélyélmény az akció- és horrorfilmek alapja, ezt a neurológia és a pszichológia is számos kutatással megerősítette, nem is kell ezt itt tovább ragozni. Ugyanakkor a puszta erőszakossága nem tette volna Jokert ennyire emblematikussá. Nála a kegyetlenség csak az egyik alkotóelem, az említett trickster/bajkeverő vonás mellé, ezt a két dolgot pedig összekapcsolja egy harmadik: a sötét, bizarr, groteszk humor, mely a figura nevét is adja. Van ebben nem kevés lélektan és filozófia: tudjuk, hogy a nevetés messze nem csak derűs, gondtalan bárányfelhő lehet, hanem van egy feszültséglevezető, sötétséget, fájdalmat, halált legyőző, és mindemellett a halállal kacérkodó aspektusa is, Jokerben pedig a nevetésnek ez a karcosabb értelmezése tekeredik ki önmagából és csordul messze túl az egészséges határokon.

Jack Nicholson az 1989-es Batman – A denevéremberben. Fotó: Warner Bros.

Az új Joker-film kommunikációjában hangsúlyozottan kidomborították a kényszeredett mosoly hamis és keserű mivoltát: „vágj vidám arcot”, hangzik el hangsúlyosan a trailerekben, ugye, miközben az egész film arról szól, sokszor mennyire lehetetlen jó képet vágni mindahhoz, amit az élet elénk rak. A mosoly álarc is, mely mögött tragédiák húzódnak, és mégis azt tanuljuk, hogy mosolyogjunk, ha kell, ha nem, ma, a kényszeres pozitivitás korában pláne, ugyanakkor Joker alakja nem ma kezdett gúnyt űzni ebből a tanításból, hanem születése óta. Mosolyogj, próbálj bátornak tűnni, gúnyt űzni a sötétségből, haha, csak éppen a sötétség úgyis le fog győzni – üzeni finoman a karakter eredeti változatának fő fegyvere, a méreg, amitől Joker áldozatai először csak nem bírják abbahagyni a nevetést, majd erőltetett vigyorba torzult arccal meghalnak. Micsoda groteszk emberismeretet rejt mindez: meghalok a nevetéstől, mondjuk sokszor, Joker pedig megmutatja, hogy mi van, ha tényleg. Joker alakja erre a meglévő élményünkre apellál, ami még akkor is sikeres, ha ez az alapélményünk nyilván nem tudatos.

Joaquin Phoenix a 2019-es Jokerben. Fotó: Warner Bros.

Tragédia, komédia, anarchia

Csínytevés, kegyetlenség, humor – három különböző jellemző, ami külön-külön sem érdektelen, Jokerben pedig mindez egyesül, ráadásul megfelelő kiszámíthatatlansággal. Ez már eleve nem kevés, és akkor ehhez jönnek még a figura tragikus vonásai is: Joker előtörténete nem épp vidám, egyik értelmezésben sem, akár a testét és elméjét eltorzító vegyi anyagok, akár a tragikusan elveszített család, akár az élethosszig tartó bántalmazás vonalat vesszük alapul. Ráadásul az eredettörténetek nem teljesen tiszták, ez a zavarosság pedig még rejtélyesebbé teszi ezt az eleve kiszámíthatatlan, nehezen érthető karaktert. Mindehhez pedig még egy fontos elem adódik: a karakter vizualitása. Jokert a kezdetektől megjegyezhető, érdekes küllemű figuraként képzelték el alkotói.

Valaki olyat akartam, aki vizuálisan izgalmas. Valakit, aki kitörölhetetlen benyomást kelt, aki bizarr és emlékezetes, mint a Notre Dame-i toronyőr vagy bármelyik olyan gonosz, amelynek különleges testi jellemzői vannak

– nyilatkozta erről Jerry Robinson, Joker figurájának egyik megalkotója. Az ötlet bevált: alighanem Joker a legtöbb merchandise-terméket ihlető negatív karakter a történelemben.

Heath Ledger a 2008-as A sötét lovagban. Fotó: Warner Bros.

Joker megunhatatlanságának oka a karakter karizmáján, beteg humorán, feledhetetlen szövegein, kontrasztosságán túl a tetteiben megbúvó filozófia is. A számos idea közül a leghangsúlyosabbak az anarchista elvek: miközben Jokernek minden tette személyesen Batmannak szóló „csíny”, azért a mélyebb Joker-értelmezéseket tartalmazó történetekben mindig van mögöttes célja is, ez a cél pedig nem más, mint a káosz, éspedig nem azért, hogy a káosz uralásával Joker hatalomra tegyen szert. A cél a káosz maga, ugyanis antihősünk abban látja az emberiség alaptermészetének megnyilvánulását. Joker szerint, bár hajlamosak vagyunk a szöges ellentétét hinni, magunkat eredendően jó, felsőbbrendű lényeknek gondolva, az emberek valójában állatias ösztöneik által vezérelt véglények, akiket csak a civilizált világrenddel járó keretek tartanak kordában: államrend, kormányok, hatóságok, és társaik. Ha pedig ezeket ellehetetlenítik, az emberiség erkölcs és korlátok nélküli káoszba fullad, aminél szórakoztatóbb, alázatosabb és őszintébb dolgot Joker el sem tud képzelni. Ez pedig, úgy tűnik, egy olyan tükör, amibe szívesen nézünk bele – hogy felkészülésként, vagy cáfolat keresésére, ez már egy másik kérdés.

Jared Leto a 2016-os Öngyilkos osztagban. Fotó: Warner Bros.

Joker karaktere ugyanakkor – és ez talán a leghangsúlyosabb indok, amiért ennyire nem tudunk róla leakadni – nem csupán egy gonosz, öncélú anarchista, nem csupán egy kellően izgalmas, méltó ellenfél, akit a hős majd úgyis legyőz, hanem egy filozófiai hipotézis megszemélyesítője, éspedig, hogy az ember alaptermészete az immoralitás. A Faust Luciferje ezen a ponton sokatmondó mosollyal megemeli kalapját, Joker pedig tovább megy, kikacsint az egzisztencialista filozófiák felé is, ami pláne a végtelenségig nyújtható elmélkedés terepe, az elmélkedésből nyert gondolatok pedig aztán könnyedén formálódhatnak egy teljes, sokadik Joker-filmmé, ahogy az meg is történt már jó sokszor. Az egzisztencializmus, a nihilizmus, és a hasonló, nem éppen szívvidító filozófiák keletkezésük óta rezonálnak a modern világ lakóiban – hisz ezért születtek meg eleve – és ahogy a körülöttünk lévő világ keretei és szabályai megrendülnek, úgy fokozódik ez a rezonancia, magyarán nem csupán az van, hogy mindig lesz okunk valamelyest azonosulni Joker nihilizmusával, de egyre több okunk lesz.

Nyilván nem a tömeggyilkosság és a terrorizmus szintjén, de Joker véleményével, jelesül, hogy a világ – ez a részvétlen, mocskos, korrupt hely, ahol a jóság ritka, a szabályt erősítő kivétel – megérett a pusztulásra, mindannyian egyetértettünk már néhányszor.

Kiemelt kép: Joaquin Phoenix Todd Phillips 2019-es filmjében, mint Joker. Fotó: Warner Bros.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.