Bár egyházi oldalról sokan tiltakoznak „keresztényüldözést” és „intoleranciát” emlegetve, valójában természetes, hogy a vallási szubkultúra a hátborzongató sztorik gyakori háttere. A vallási prédikátor és a horror/thriller-forgatókönyvíró ugyanis közös anyagból dolgozik. A természetfeletti világ, a halál utáni élet, az erkölcsi alapproblémák, a jó és a rossz küzdelme érdekli őket – mégpedig úgy, hogy szereplőiket végletekig kiélezett szituációkba helyezik.
Megjegyzem: azok a hívek, akiknek fenntartásaik vannak a „durvaság megjelenítésével”, valószínűleg Bibliát sem olvasnak. A világ legnépszerűbb vallási könyve az elejétől a végéig egy vértenger, testvér- és gyermekgyilkosságokkal, hekatombákkal és tömegmészárlásokkal, olykor aprólékosan leírt rituális kivégzésekkel, kínzásokkal és hajmeresztő szexuális aberrációkkal. Ha valaki végre tényleg hitelesen vinné filmvászonra, az körülbelül egy Gaspar Noéba oltott William Friedkin volna.
Miért ez a fene nagy egyházellenesség?
Azon sincs csodálkozni való, hogy nagyon ritkán jelenik meg egyházi személy pozitív hősként ezekben a zsánerekben. (Persze, előfordul a kultikus darabok közt is, hiszen Friedkin Ördögűzőjének lelkészei tényleg a jó oldalon állnak, akár John Carpenter Vámpírok című klasszikusában a vérszívóvadász kispap, és az Ómen villámhárítóval felnyársalt lelkésze is ártatlan áldozat –
Mindenki tud erre példákat, de mondok én is: ilyen az épp mozikba kerülő, újpogány szektában játszódó Fehér éjszakák, vagy a közelmúltból a Boszorkány, a Martha Marcy May Marlene, a Kevin Smith rendezte Red State, az Eli Roth-féle The Sacrament, Az utolsó ördögűzés, a 2018-as Ritual és az Apostol, vagy a gyönyörűséges-szívbemarkoló Thelma; a kicsit régebbi, de méltán agyondicsért Vérző olaj, és nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.
Az ok nagyon egyszerű. Ha a teljes társadalmon belül némely közösség
- viszonylag (vagy teljesen) szeparált,
- sajátos szimbólumokat, rítusokat és nyelvi kódokat használ,
- azt állítja, hogy ismeri az örök élet titkát, ráadásul
- önmagát erkölcsi példaként állítja a világ elé, miközben azért
- ki-kibuggyannak körülötte bizonyos botrányocskák,
mindez érthetően magas labdát jelent a kritikus hangnemű alkotók számára. És hát a fenti felsorolás, azt hiszem, mindegyik egyházra igaz.
Egyébként pedig nincs új a nap alatt: a vérnősző, parázna, hovatovább gyilkos egyházi személy, vagy az embert elevenen megemésztő vallási közösség képe
A filmművészetben sem most kezdődött, gondoljunk pl. az 1955-ös A vadász éjszakájára, vagy a Fanny és Alexanderre, esetleg Buñuel gyilkos papos jelenetére A szabadság fantomjából, hogy Trier Hullámtöréséről már ne is szóljunk, és megint lehetne mondani dosztig.
Valóság nagybácsi, a főgonosz
A bibliai vérzivatarhoz képest a Clovehitch Killer decens alkotás. (Magyarul alighanem Gúzsba kötve, vagy A csomós gyilkos lett volna a címe.) A második mozifilmjét jegyző Duncan Skiles vér nélküli sorozatgyilkos-filmet készített, amiben a – sokszor az elviselhetetlenség határáig érő – feszültséget a mesterien alkalmazott klasszikus suspense adja: tudjuk, amit a főhősnek tudni kéne, és látjuk, amit látnia kéne, tehát legszívesebben rákiabálnánk, hogy vigyázzon már, de (ahogy egy magabiztos thrillerhez illik), a sztori az orrunknál fogva vezet: csak hittük, hogy tudjuk, de a főhős többet tudott.
A 16 éves Tyler Birnside rájön, hogy a várost rettegésben tartó perverz, fojtogató sorozatgyilkos Don Birnside, vagyis az apja. Nem, nem lőttem le a poént: ez a film kiindulópontja és története egyben. A dráma épp az, hogy miképp tudja Tyler a kegyetlen igazságot beengedni a tudatába, és ha beengedte, mit kezd vele. Az igazi antagonista, akivel a végső összecsapásig meg kell vívni a harcot, csak első ránézésre az apa. (Aki ráadásul már a film elején rájön, hogy a fia rájött; a parti az aduk kicsapásával kezdődik, aztán már tudjuk, kinek milyen lapok vannak a kezében, és ez mégsem csökkenti az izgalmi faktort.)
A valóság megismerésének kettős dinamikája van, ez adja a történet lüktetését: Tyler egyszerre kutatja a tényeket, és menekül előlük. Hol szembesülni akar, hol tagadni, sőt, néha egyszerre működik ez a kettő, csaknem szétszakítva a fiút. Az igazi történet a kamasz lelkében zajlik, ahová a kamera sem lát be, tehát szükség van Charlie Plummer elképesztő teljesítményére. A gyerekes „sírnék, de nem akarok”-nézés, váltogatva a felnőtt férfi acélosodó elszántságával olyannyira működött, hogy néha azt gondoltam: a srác mimikája önmagában elvinné az archetipikus felnőtté válás-sztorit, a még archetipikusabb, görög tragédiákig ívelő apa-fiú hatalomátvételi küzdelemmel együtt.
Az apa a kitűnően választott Dylan McDermott, aki – a final fight néhány feledhetetlen másodpercét kivéve – csöppet sem hasonlít vérengző fenevadra. Nincsenek kéjenc-gonosz nézései, amikor pl. becsukja az ajtót. A szinte szórakozott hétköznapiság és banalitás adja a félelmetességét.
És még egy erény: olcsó vallásellenes pamflet sem lesz belőle. Annak ellenére sem, hogy az egész sztori egy nagyon jellegzetes amerikai evangelikál kisvárosban játszódik, ahol mindenki az egyházközség tagja: keresztény a kórház, az iskola és a rendőrség, keresztény nap süt a keresztény égen, keresztény madarak rebbennek a keresztény fákra, és a legfőbb hatalmasság a lelkipásztor.
Engedelmeskedik-e a Fiú az Atyának?
Viszont az alkotók nem sematizálnak: a szubkultúra nagyon finom, túlzásoktól mentes, inkább kisebb gesztusokban megjelenő pszichológiai ábrázolását adják. Elhiszed. Nincs benne semmi extrém. A terror nem nyílt és fenyegető, hanem megszokható; gyengéden és kényelmesen sző át mindent, apró gesztusokban, kitűnően megírt párbeszédekben nyilvánul meg. Tyler, kérem a telefonod, nem nézheted meg az üzeneteidet, mondja az anya; és igazából nem is ez a meghökkentő, hanem a mozdulat, ahogy a gyerek átadja, igyekezve nem tudomásul venni, hogy éppen megalázzák.
Ez olyan játszma, amiben mindenki benne van, de amiben talán már senki sem hisz igazán. Nincsenek szenvedélyes vallási élmények, csak hétköznapi rutin, csak „ez van, ezt kell szeretni” van. És közben még az is hátborzongatóan természetes, hogy az ágyneműtartókban pornómagazinok és fegyverek lapulnak, és hogy az anyukáknak viszonyuk van a lelkésszel. Az egész atmoszférát az a közmegegyezés teszi nyomasztóan ismerőssé – és a mi társadalmunkra is alkalmazhatóvá – ,hogy „nem kell botrány, a problémákat ássuk el csöndben, nem kell mindent észrevenni.”
Szerintem vannak tökéletes filmek, és a Clovehitch Killer nem az. Becsúszik egy-két logikai hiba. Jó lett volna, ha a protagonista, a gyilkosságok után nyomozó egyetlen kívülálló, „nem-keresztény” lány, Kassi figurája hihetőbb, a Tyler-rel való kapcsolata kidolgozottabb, és az őt alakító Madisen Beaty-nek sikerül kihasználni a szerep adta hatalmas játékteret. De a remek forgatókönyv, a többnyire biztos kezű színészvezetés, az erős atmoszféra, a nagyon jól elmesélt, fontos történet feledteti a döccenőket.
A Clovehitch Killer megengedi magának a függetlenfilmes luxust, hogy nem magyaráz el mindent alaposan. Ki kell egészítenünk egy-egy mozzanatot, hozzá kell tennünk a magunkét (vagy akár magunkat), föl kell tegyük a kérdéseinket, esetleg meg is válaszolhatjuk őket. A sztorit nekünk kell befejezni. Természetesnek tekintjük, hogy a hatalommal való visszaélés perverz tradícióiban élünk? Meg akarjuk tartani azokat a hagyományokat is, amik csak arra jók, hogy gúzsba kössenek, vagy kioldozzuk a csomókat? Szembefordulunk az előttünk járó generációk bűneivel, vagy folytatjuk őket tovább, néma cinkosként akár? Ki tudjuk mondani őszintén az utolsó szót, ami a filmben elhangzik? Vagy legalább teszünk azért, hogy őszintén kimondhassuk?
Kiemelt kép: IFC Midnight
