Uram, és miben hiszünk?
– kérdezi a Fehér Ház megszeppent asszisztense főnökét, mire az röhögőgörcsöt kap a folyosón állva, majd válasz nélkül eltűnik irodájában. A szűnni nem akaró nevetés még jó darabig kihallatszik a vastag tölgyfaajtó mögül. Ez a jelenet frappánsan összegzi az Alelnök központi állítását az ezredvégi amerikai politika elkorcsosulásáról. A megszeppent asszisztens ugyanis a 20-as évei végén járó Dick Cheney, hahotázó főnöke pedig Donald Rumsfeld, akik később mindketten kulcsszereplőivé váltak a republikánus párt átformálásának és a Közel-Keletet felforgató terror elleni háborúnak, aminek többek között a guantánamói fogolytábort és az Iszlám Államot is köszönhetjük. És végső soron Donald Trump elnökké választását is, ami a film sugalmazása szerint logikus következménye volt a hatalom kiterjesztésének mindent alárendelő, cinikus politikának. Pedig, ha van alkatilag tökéletes ellentére Trumpnak, az épp Cheney, aki szívből megvetette a hangoskodást és a politikai cirkuszt, inkább szép csendben, a háttérből szerette mozgatni a szálakat. Nem véletlen, hogy mai napig ő az amerikai politikatörténet egyik legrejtélyesebb alakja.
Adam McKay életrajzi filmje már az elején viccesen szabadkozik az információhiány miatt, mégis úgy dönt, hogy Cheney felemelkedésén keresztül mutatja be az általános hanyatlást. Visszanyúl egészen a kezdetekhez: látjuk, hogy vált egy nyughatatlan, iszákos bajkeverőből fegyelmezett és dörzsölt politikus, majd az amerikai közélet szürke eminenciása, aki az Egyesült Államok történelmének legbefolyásosabb alelnökeként teljesedett ki igazán, kézben tartva a valódi hatalmat George W. Bush helyett. Mindezt ne száraz, komolykodó felsorolásként képzeljük el, az Alelnök leginkább olyan, mint egy harsány politikai paródia, amit egy bekokainozott karikaturista rajzol vihogva, miközben néha váratlanul meghatódik önmagától és elmorzsol egy könnycseppet. McKay ugyanazt a stratégiát választotta, mint előző filmjében, a 2016-os A nagy dobásban, ami nem csoda, hiszen ezzel lépett szintet a Saturday Night Live-szkeccsek és az Oscar közelébe sem jutó Will Ferrell-vígjátékok után.
A nagy dobás csapongó, vitriolos stílusban próbálta megfejteni a 2008-as gazdasági világválság mögöttes okait, úgy, hogy közben a drámai hangvételről sem mondott le teljesen. Az Alelnök pontosan ezt a csapongó módszert alkalmazza, csak ezúttal Dick Cheney és az általa túszul ejtett republikánus párt pályaívére. Egyik pillanatban fényévekre rugaszkodik a valóságtól egy jó poén kedvéért, a másikban viszont már komoly képpel moralizál, a harmadikban pedig a szereplők bonyolult családi kapcsolatait akarja megfejteni, hogy aztán egy őrült gegért megint sutba dobja a pszichológiai realizmust. Ezek a hatások azonban nem erősítik, sokkal inkább gyengítik egymást, így a végeredmény egy rettentően egyenetlen, helyenként irritálóan didaktikus film, ami nem áll össze kerek egésszé.
McKaynek ugyanis mindig vannak váratlan húzásai, és épp a legőrültebb pillanatok a legerősebbek a filmben: például amikor szürreális jelenetekben ütközteti a politikusok luxuséletét az általuk hozott döntések brutalitásával, vagy amikor Macbeth-monológot ad a lefekvésre készülő Cheney szájába, esetleg, amikor féltávon költ hamis happy endet a filmhez, hogy annál jobban fájjon a valóság.
Csak McKay sajnos nem tudta eldönteni, hogy féktelen politikai szatírát vagy Oliver Stone-féle moralizáló drámát akar-e forgatni, és addig hezitált, míg végül a kettő között rekedt. A drámai igény miatt félig-meddig jogosak azok a kritikák is, miszerint a film nemcsak politikailag elfogult, de alapvetően érti félre Cheney motivációit. Az embertelenséget, a korrupciót és az általa okozott károkat kevesen vonják kétségbe, de alapos ismerői szerint Cheney korántsem elvtelen hatalomtechnikus volt, hisz már egyetemi éveitől kezdve egy merev, jobboldali világnézet vezérelte, ami Amerika világpolitikai pozíciójának megerősítését bármikor az emberi jogok fölé rendelte.
Ez az oldala viszont egyedül a fináléban jelenik meg, amikor Cheney House of Cards-módra a nézők szemébe néz, és önigazoló magyarázkodásba kezd: ő az a szörnyeteg, akit szívből gyűlölhetünk, mert felvállalja a rémtetteket, hogy mi nyugodtan aludhassunk éjszakánként. Ám ennek a monológnak ellentmond a film egésze, ami az önmagáért való, cinikus hatalomvágyra húzza fel Cheney figuráját. McKay itt egyfajta mitikus gonoszt épít, akinek legalább annyi köze van Darth Vaderhez, mint az eredeti Cheneyhez – ez világossá válik abból a jelenetből is, mikor halkan szuszogó árnyalakként mereng az ovális iroda ajtajában. Persze egy szatírának nem feltétlenül dolga a pontosság és az árnyaltság – az elfogulatlanság pedig végképp nem –, de a cselekményen belüli következetesség azért mégiscsak elvárható lenne.
Az Alelnök jókora döccenőin a színészek segítenek átlendülni, akik kiválóan közlekednek a széttartó műfajok között. Christian Bale bámulatos átalakulása már előre bejárta a világsajtót, legtöbben emiatt kapták fel fejüket a filmre. A színész ezúttal nem csontsoványra fogyott, és nem is Batmanre gyúrta magát, hanem hihetetlen meggyőzően hízott fel Cheney versenysúlyára. Ennél azonban sokkal bámulatosabb, ahogy teljesen feloldódik a karakterben, hihetetlen meggyőzően hozva akcentusát és fenyegető szűkszavúságát. Hasonlóan összetett alakítást nyújt Amy Adams Cheney feleségeként, Sam Rockwell pedig egyenesen lubickol Bush szerepében, akárcsak Steve Carell Rumsfeldéban. Az ő Oscar-jelöléseik teljesen megérdemeltek, a sminkesekről nem is beszélve, akiknek itt helyben nyugodt szívvel kiosztanám a díjat. Az már kissé kevésbé indokolt, hogy az Alelnököt jelölték a legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv és a legjobb film díjára is, bár nem hinném, hogy bármelyikben lenne esélye a győzelemre.
Alelnök (Vice), 134 perc, értékelés: 7/10
Kép forrása: Forum Hungary
