Akik a Legendás állatokra beülnek, azoknak aligha kell részleteznem a Harry Potter-széria mibenlétét, így aztán nyugodtan kérem olvasóimat, hogy emlékezzenek vissza arra a szinte észrevétlen hangvétel-átmenetre, ami azon a franchise-on epizódról epizódra végigvonult, legyen szó akár a könyvről, akár a filmekről. Az első rész édes-vicces gyerekmeséje fokról fokra sötétedett azzá a néhol horror-jegyeket mutató, sötét történetté, ami a hetedik rész végére lett. Az első igazán nagy váltást a negyedik rész vége hozta, amikor az emlékezetes, az addigiakhoz képest brutálisan ijesztő temetői jelenetben – amitől még a mai, blockbusterek sokkterápiáján nevelt gyerekekben is vigyázzba áll a lélegzet – Voldemort testet öltött, visszanyerve erejét. Ettől fogva semmi sem volt a régi, és az egykori mese igazi sötét történetté fejlődött, amelyben van gyilkosság, halál, öncélú gonoszság, vannak visszafordíthatatlan veszteségek, és úgy általában: az eseményeknek súlya van. Nos, a Legendás állatok-trilógia második részével még ennél is élesebben fordult rá erre a sötét útra: míg az első részben a nagy tételben adagolt cukiságot színesítette egy-egy sötét, veszélyes jelenet, addig a Grindelwald bűntetteiben ez az arány megfordult, a varázslények cukisága a ritkán kisütő nap az általános sötétségben.
A történet kezdetén Göthe épp sokadjára pattan le a mágiaügyi minisztériumról: továbbra sem utazhat külföldre. Mármint legálisan: valamilyen úton-módon mégis Párizsban, e film fő helyszínén találjuk őt is, magunkat is. Pedig nem igazán akaródzik elfogadnia Dumbledore kérését, hogy keresse meg az előző filmben is fontos Credence-t, ám mivel kiderül, hogy az első film óta aurorrá kinevezett Tina ugyanezen okból szintén épp Párizsban van, mégis belemegy a küldetésbe, magával viszi ismét felbukkant mugli barátját, Jacobot és furkászait is, hátha hasznukat veszi. Így bukkannak egy rejtélyes férfire, aki szintén Credence-t keresi, és néhány fontos szereplőre a gyerekkorból, akik szintén rá vadásznak – ahogy már az előző filmben is, úgy itt is minden és mindenki Credence körül forog. Aki meg, szerencsétlen, továbbra is csak arra vágyik, hogy kiderítse, ki ő és honnan származik – holott épp törődhetne a mellé szegődött elátkozott lánnyal, Naginivel is, aki időnként kígyóvá változik, és akinek későbbi sorsát nem kell ragoznom a szériában jártasaknak: ő lesz sok évvel később Voldemort kígyója.
Rengeteg szálon halad tehát a történet ugyanabba az irányba tartva, Credence felé, akinek sorsa és döntései varázslógenerációk sorsára van és lesz hatással – de ne szaladjunk ennyire előre. Amíg ugyanis idáig eljutunk ezen a tucatnyi szálon át, egészen sok információra fény derül a szereplőink múltjával kapcsolatban, olyanra is, ami „csak” gazdagítja a karaktereket, és olyat is, ami igazi váratlan fordulatot jelent, ebből egyet ügyesen a film leges legvégén, cliffhangernek, hogy biztos, ami biztos, a következő filmre is beüljön a nép. Ezzel mondjuk egyébként sem lesz gond: bár ez a film kétségkívül más hangulatú, kevésbé édes, sokkal karcosabb, és ezerszer bonyolultabb, mint elődje – annyira fontos, hogy ki kicsoda, és hogy ki kinek a kije volt egykor, és most ahhoz képest milyen viszonyban vannak, hogy azt elég követni –, ám mindazt, amitől egy efféle franchise jól tud működni, továbbra is hozza.
David Yates rendező ugyanis jó érzékkel adagolja a cukiságot és a sötétet: mennyiségre kevés bár a varázslényes tündibündiség, de mindig jókor jön, így az érzelmi hullámvasút soha nem ível túl sokáig lefelé, egy-egy vicces jószág mindig előkerül, hogy kicsit visszaállítsa a hangulatot. Ez az arányváltás ugyanakkor azért is fontos, mert így az eseményeknek súlya lett – az állatkás, családi filmes hangulat, amivel az első rész operált, még két teljes filmen át nem tartotta volna fenn az érdeklődést, kell, hogy az események valami nagyobb cél felé tartsanak, amit a Grindelwald bűntettei abszolút teljesít. Sejtjük, merre megyünk majd tovább akkor is, ha történetesen nem olvastunk utána: egyértelmű, hogy a Harry Potterben már említett nagy Dumbledore-Grindelwald párbajban fognak kicsúcsosodni az események. Ugyanakkor, ami kisebb bravúr, a filmet nem érte el a trilógiák középső filmjeinek átka: az ilyen nagy ívű sztorik közepe rendre enyhe unalomba fullad, ha van is tét, az nem olyan nagy, a zárófilm nagy durranására felkészülés meg önmagában nem elég izgalmas. Azért persze eposzi gazdagság nem jellemzi a sztorit, de az, hogy Credence keresése összefonódik egy információgyűjtős, már-már nyomozós szállal, sokat segít – bár azt is meg kell jegyezni, hogy ez a monstre „ki kicsoda”-játék azért igényel némi figyelmet.
Remekül működik továbbá, aminek ebben a nagyságrendben kötelező jelleggel működnie kell: a külcsín valami fenséges a jelmezektől a díszleteken át – csodás visszatérni a Roxfortba! – a CGI-csoda akciójelenetekig, amiből pedig akad jó néhány, a varázslények is csodálatosan ezerfélék, nagyban hozzátéve a wow-faktorhoz, a zene szintén szokásosan hatásos. Az alakításokban azért már kevésbé egyenletes a színvonal, ripacsság és alibizés is akad, a Queenie-Jacob páros Alison Sudol és Dan Fogler előbbiben, Zoë Kravitz és a legtöbb mellékszereplő utóbbiban jeleskedik, ezúttal Ezra Miller sem ragyog igazán, és az is egyre biztosabb, hogy Eddie Redmayne berendezkedett ezekre a félszeg, reszketős figurákra. Jude Law viszont remek, és Johnny Depp is meglepően hozta a maga módján racionális elmebeteget. Fontos is, hogy jó legyen: hiteltelen főgonosszal nem lehet tisztességes nagy csatát vívni, márpedig most ez jön, a harmadik filmmel pedig majd az is eldől, amiben ma még nem vagyok biztos, hogy vajon Grindelwald vagy Voldemort volt a varázsvilág legnagyobb pszichopatája.
Legendás állatok – Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts – The Crimes of Grindelwald) – brit-amerikai fantasy, 134 perc – értékelés: 7/10
Kiemelt kép: Intercom
