Amikor Stan Lee 1961-ben kitalálta a Fantasztikus Négyest és rövid úton megújította a szuperhősképregény műfaját, szakmailag már majdnem teljesen kiégett. Szeretünk lánglelkű ifjakként gondolni a nagy újítókra, akik a tudomány vagy a művészet zászlaját lobogtatva hódítanak meg új, ismeretlen területeket, de az igazság az, hogy ez a kép pontosan az ellentéte annak, ahogyan a karrierje fordulópontján álló Lee-t elképzelhetjük.
aki kudarcosnak látta az addigi pályáját, mert a hatvanas évek elején már jól látszott, hogy a pénzkereset miatt elvállalt képregénykiadói állás miatt végképp búcsút mondhat szépírói ambícióinak.
Az amerikai képregénypiac fokozatosan alakult ki a 20. század elejétől. Előbb a napilapok és más újságok mellékleteként terjesztett képsorok intézményei épültek ki, majd a füzetes formátumban terjesztett és kifejezetten gyerekközönségnek szánt képregénylapok indultak el. Különféle ponyvairodalmi (Tarzan, Zorro) figurák ihletésére aztán az 1930-as évek végén megjelentek az első szuperhősképregények, amelyekben a különleges – bár, ha Batmanre gondolunk, nem feltétlenül természetfeletti – fizikai képességekkel rendelkező hősök a közösség védelmére felesküdve harcolnak a gonosz ellen. 1938-ban, az első Superman-füzet megjelenésének évében erre a koncepcióra egyértelmű hatással volt a világháború előszele, és a szuperhősképregények alkotói különösen fontosnak érezték, hogy munkájukkal háborús értelemben is a jó ügyet képviseljék.
Ennek nagyon egyszerű oka volt: az amerikai képregényírók és -rajzolók jelentős arányban húszas, harmincas éveikben járó zsidó férfiak voltak. Hiába voltak írói vagy művészeti ambícióik, sem a harvardi vagy princetoni protestáns úri gyerekek által működtetett irodalmi folyóiratoknak, sem a galériáknak és művészeti egyetemeknek nem engedték őket még a közelébe sem. Elmehettek újságírónak vagy reklámosnak – bár egy tetszőleges Mad Men-epizód alapján látni, hogy az ügynökségeknél sem igen szívlelték a zsidókat –, vagy dolgozhattak a mindenki más által lenézett, a bulvárlapoknál is alacsonyabb presztízsű képregényeken. Stanley Lieber is így került a szakmába: író akart lenni, de képregényes lett, mert a Timely kiadót a nagybátyja sógora vezette. A harmincas évek végén, 18 évesen lépett be a cégbe, dolgozott olvasószerkesztőként, később már rövidebb történeteket is megírhatott. Kitalálta, hogy Amerika kapitány pajzsa visszapattan az ellenségről és bumerángszerűen visszatér tulajdonosához, például. Felvette a Stan Lee írói nevet, mert a Liebert az általa megálmodott, új amerikai nagyregény borítójára tartogatta.
Lee-ből viszont soha nem lett az új Sinclair, Dos Passos vagy Dreiser. Ő maradt a szuperhőstörténeteknél meg a háborús, romantikus és westernképregényeknél. Többet írt az ötvenes években, mint később bármikor. Mennyiségi szempontból az volt a nagy korszaka, de rajongó legyen a talpán, aki akár csak egyetlen ötvenes évekbeli Stan Lee-képregényt is olvasott. Többször is nyilatkozta, hogy a hatvanas évek elején arra gondolt, otthagyja a képregényipart, amelyben húsz éve dolgozott, annyira elege lett belőle. De a rivális kiadó, a DC a hatvanas évek legelején nagy sikert aratott az Igazság Ligája nevű szuperhőscsapattal, erre pedig Lee munkahelyén, az ekkor már Marvel néven működő kiadóban is felfigyeltek. Martin Goodman, a kiadó vezetője megbízta a szerkesztőként is dolgozó Lee-t azzal, hogy találjon ki egy új szuperhőscsapatot. Lee kidolgozta a Fantasztikus Négyes koncepcióját, ezzel pedig
A Fantasztikus Négyes nemcsak a szuperhősműfaj előzményeire, hanem az ötvenes évek népszerű romantikus és családi történeteire is épített. Konzervatív szülői szervezetek és néhány befolyásos véleményformáló értelmiségi nem sokkal korábban gyanúba keverték a szuperhősműfajt arra hivatkozva, hogy különféle deviáns viselkedésmintákat közvetít a gyerekeknek, így aztán politikai nyomásra a képregénykiadók felállították a saját öncenzúra-intézményüket. Ez odáig vezetett, hogy egyre gyermetegebb szuperhősképregények jelentek meg, a hagyományos családi értékeket képviselő romantikus képregények viszont az ötvenes években népszerűbbek voltak, mint valaha. Lee legfontosabb alkotótársai, a Fantasztikus Négyesen és a Bosszú Angyalain is dolgozó Jack Kirby vagy a Pókember népszerűségét a csúcsra repítő John Romita rengeteg szerelmes történetet rajzoltak, a főleg lányoknak szóló műfaj pedig Lee-t is megihlette: újfajta szuperhőstörténeteit magánéleti konfliktusokkal szőtte át.
A nagyjából 1961 és 1964 között kialakult új szuperhőskoncepció lényege az volt, hogy a hősök kalandjaiban a fizikai próbatételek mellett az érzelmi konfliktusok is egyre nagyobb teret kaptak. Batman vagy Superman életében sem volt problémamentes a civil ember és a szuperhős kibékítése, Lee képregényeiben viszont ez a belső konfliktus sokkal élesebb volt. A Fantasztikus Négyes tagjainak össze kell tartaniuk a családot, miközben csillagközi bevetésekre indulnak. Pókember elkésik a randiról és kirúgják az állásából, mert álruhában védi az ártatlanokat. Az elismert tudós egy baleset következtében szörnyeteggé és a hadsereg célpontjává válik (Hulk). Egy fiú megvakul, de fogyatékossága különleges erőt és ami még fontosabb, elszántságot kölcsönöz neki (Daredevil). Egy csapatnyi kamasz folyamatosan szembesül vele, hogy különbözik a többségi társadalomtól, amelynek tagjai megvetik őket (X-Men).
A gyengeségükből előnyt kovácsoló hősök ötletét a Marvel vezetője eleinte nem tudta komolyan venni.
De pont akkor, 1962 nyarán szüntették meg az Amazing Fantasy című sorozatot, nagyjából mindegy volt, mi jelenik meg az utolsó számban, úgyhogy Lee oda megírhatta az első, Steve Ditko által rajzolt rövid Pókember-történetet. A folytatást az egész világ ismeri.
Talán szentségtörés azt állítani, hogy Lee nem volt igazán jó író, és tulajdonképpen ez nem is igaz. Remek író volt, de még jobb szerkesztő: pontosan tudta, hogy melyik sorozatot kire kell bíznia a kiadónál dolgozó rajzolók közül, és hagyta, hogy ők duzzasszák fel, töltsék meg élettel az általa kigondolt alapötleteket. Lee-nek a hatvanas évek elején olyan sok sorozaton kellett dolgoznia, hogy a történetszövést gyakran a rajzolókra, például az írónak sem utolsó Jack Kirbyre bízta, ő pedig nyomdába adás előtt megírta a párbeszédeket. Második nagy szerkesztői húzása az volt, hogy szorosan összekapcsolta a párhuzamosan futó sorozatokat: Pókember a saját sorozatának egyik epizódjában összefutott a Fantasztikus Négyessel, és a kaland folytatása már a következő Fantasztikus Négyes-füzetben jelent meg, hogy a Pókember-olvasóknak azt is meg kelljen venniük. Az így kialakuló „Marvel-univerzum” koncepcióját a kétezres évek végétől már filmekre is adaptálja a cég, és az egymás után érkező, közös történetszálakat is bonyolító szuperhősfilmekkel annyi pénzt keres, amennyit nem szégyell.
Lee ráadásul felismerte, hogy a hűséges olvasói bázis kiépítéséhez nem árt, ha az addig jóformán láthatatlanul dolgozó, mert a szakmájukat igen gyakran lenéző képregényalkotók közvetlenebbül kommunikálnak a vásárlókkal. A Marvel-lapokban levelezési rovatot indított, ott reklámozta az újdonságokat, szuperhőstörténeteiben pedig akár a cselekmény folyását is megakasztva szólt ki az olvasóhoz. Hiába boncolgattak súlyos magánéleti, lelkiismereti válságokat a képregényei, ezzel a viccelődő, önironikus hangnemmel mindig meg tudta tartani a kamaszkorú közönséget.
Stan Lee a hetvenes években próbált meg először nyugdíjba vonulni. Kevesebbet írt és szerkesztett, egyre fontosabb feladatává vált, hogy a Marvel nagyköveteként, első számú képviselőjeként jelenjen meg mindenféle nyilvános eseményen. Valójában nemcsak kiadóját, hanem az egész szuperhősműfajt, sőt magát a képregényes médiumot reklámozta ilyenkor. 1981-ben New Yorkból Kaliforniába költözött, és a Marvel-képregények filmes adaptációi fölött bábáskodott. Alkalmanként más kiadóknak is dolgozott, és az elsők között kísérletezett az internetes felületekhez szabott webképregényekkel. Interjúkat adott, visszaemlékezéseket, képregénytörténeti könyveket írt.
Megöregedett, de nem fáradt el: járta Amerikát és a világot, fotózkodott és kezet rázott bárkivel, aki meghatottan odalépett hozzá. Rövid szerepekben tűnt fel a kétezres évektől folyamatosan egyre népszerűbb Marvel-szuperhősfilmekben. Noha játszott ezekben a filmekben, nem látta és egy idő után már nem is hallotta őket, mert a kétezertízes évektől rohamosan romlott a látása és a hallása is. Egy olyan emberről beszélünk, aki nyolcvan körül járt, mikor az egész világ megismerte a nevét azzal párhuzamosan, hogy Argentínától Zimbabwéig milliók kezdtek rajongani azokért a figurákért, akiket ő talált ki. Stan Lee volt az arca, az ikonja a világ legnagyobb szórakoztatóipari vállalatának, a Disney-vel összenőtt Marvelnek.
