Lehet, hogy egyelőre nem tűnik olyan méretű botránynak Scarlett Johansson legújabb szerepe, mint a #MeToo-mozgalom hulláma, pedig mérföldkő lehet a transznemű filmesek körében a színésznő döntése után kialakult párbeszéd. Legalább akkora, mint Laverne Cox Emmy-jelölése az Orange is the New Blackért (ő volt az első színes bőrű transznő, aki főszerepet kapott egy mainstream sorozatban).
Meglehet, hogy Hollywood ciszgender (mindenki, akinek a gendertudata összhangban van biológiai nemével – minden idegen kifejezést érdemes elolvasni a 444 genderszótárában) fele már nem rekesztheti ki olyan látványosan a nemváltó műtéten átesett férfiakat és nőket, illetve a crossdresserreket (transzvesztita). Igazságot nem fogunk tudni tenni, de azt megtehetjük, hogy összefoglaljuk, miért olyan fontos transzgendereknek a téma, és Scarlett Johansson miért mondott le élete talán legfontosabb szerepéről, és egy lehetséges Oscarról. Ér-e, ha egy szexszimbólum kapja meg az egyik legfontosabb amerikai transzférfi (biológiailag nőnek született, de férfiként élő) életéről szóló film főszerepét?
A Rub & Tug című produkcióról van szó, amit még el se kezdtek forgatni, de az ingyen hírverés már megvan. Úgy fogunk rá emlékezni a premier napján is, hogy ez az a film, amitől Scarlett Johansson enyhe nyomásra visszalépett. Kicsit olyan ez, mint Kevin Spacey utolsó dobása, a Gore. Spacey búcsút inthet Hollywoodnak, kiírták és kivágták mindenből, miután a Star-Trek-sorozat egyik szereplője, Anthony Rapp interjújából kiderült, hogy a színész 14 éves korában zaklatta. Spacey először flegmán reagált, félig-meddig bocsánatot kért egy amúgy nála rég eltemetett sztoriért, és gyorsan comingoutolt. Az elterelés nem jött be, csak felbőszítette a nyilvánosságot, és egyre több áldozat lépett elő, és vállalta, hogy igen, őket is molesztálta az amúgy Hollywood és a Netflix tenyerén hordozott Spacey. A színészt kitagadta a filmes szakma, de egy évekkel ezelőtt forgatott filmjét most mégis bemutatják. A neves íróról, Gore Vidalról szóló Gore alkotói szabadkoztak, majd vállalták, hogy túl sokat dolgoztak a produkción ahhoz, hogy kidobják azt a kukába. „A szexuális zaklatás minden formáját elítéljük, és támogatjuk az áldozatokat. Ugyanakkor egy nehéz döntést hoztunk meg, hogy bemutatjuk a filmet. Hisszük, hogy meg kell adjuk a lehetőséget a többi szereplőnek, és annak a több száz embernek, akik a stábban dolgoztak, hogy lássák a kész produkciót, és az elérjen a közönséghez” – írták a közleményükben.
Szóval most már csak azért is tömegek mehetnek el moziba, mert ez lehet Kevin Spacey utolsó filmje, és valami hasonló történhet a Rub & Tuggal, még akkor is, ha a filmnek sokkal fontosabb üzenete van a főszereplő nevénél. A film Dante „Tex” Gill történetét dolgozza fel, aki a 70-es években egyszerre kerül a maffia és a rendőrség célkeresztjébe. A transzférfi Lois Jean Gill néven született, de rövid hajjal és öltönyben járt egy olyan korban, amikor még címke se nagyon létezett a transzgenderekre. Gill erősen ivott, kemény és vicces alakként írták le, aki masszázsszalonoknak álcázott kupikat üzemeltetett, lányokat futtatott. Annyira belenyúlt a darázsfészekbe, hogy ’77 karácsonyán egy bombát rejtettek el az egyik üzletében, és egy prostituált is meghalt a merényletben. Gill később beszállt a szteroidbizniszbe, és ezzel egészen szép eredményekhez segítette a Pittsburgh Steelers focicsapatot.
Dante Gill karakteréhez Johansonnak le kellett volna vágnia a haját még rövidebbre, férfias gesztusokat kellett volna felvennie egy tőle nem megszokott, pocakos külső mellett. Mikor kiderült, hogy ő kapta a lehetőséget, elsőre még felvette a kesztyűt, és olyan kollégáival példálózott, akik játszottak már moziban transzgendereket.
Akinek ez gondot okoz, az kérdezze bátran Jeffrey Tambort, Jared Letót vagy Felicity Huffmant.
Nem véletlenül őket hozta fel: Jeffrey Tambor a Transparent című sorozatért kapott Golden Globe-ot (amúgy őt is zaklatással vádolták meg kollégái, ki is szállt a sorozatból), Jared Leto Oscart nyert a Mielőtt meghaltamért (Dallas Buyers Club), Felicity Huffman Transamericában nyújtott alakítása pedig egy Oscar-jelölést ért.
Johansson kijelentése után nem sokkal visszatáncolt, és a jó híre, társadalmi érzékenysége fontosabb volt a karriernél: „a nemrégiben felhozott etikai kérdések fényében feladom a szerepemet és visszavonulok a projekttől. A transznemű emberek iránti kulturális megértésünk folyamatosan növekszik, és én is sokat tanultam a közösségtől azóta, mióta először nyilatkoztam az ügyben, és most már látom, hogy ez egy érzéketlen megszólalás volt” – mondta a színésznő.
Akkor a színészek most már soha nem játszhatnak tőlük távol álló embereket?
Furcsa volna. Mennyire lenne igazságos, hogy ha mostantól a negatív diszkrimináció elleni harc érdekében meleg karaktert csak nyíltan homoszexuális alakíthatna, kórosan soványt csak vékony alkatú nő és férfi? Hát ha transzvesztitát vagy transzgendert csak mondjuk egy queer (hagyományosan a homoszexuálisokra használt fogalom; „más”. Újabban gyűjtőfogalomként használják az LGBTQPIA-szivárvány tagjaira: azok, akik a kétváltozós genderen, heteroszexualitáson és a monogámián kívül határozzák meg magukat)?
Valami hasonló vita kerekedett Dwayne Johnson Skyscraper című filmje kapcsán is. A Szikla egy lábprotézissel élő katonát alakít, és egy paralimpikon színésznő, Katy Sullivan szólalt fel, hogy ez így nem egészen fair. De ez üzlet. Nem fair, nem oké, nem jótékonysági szervezet, hanem tiszta üzlet, ahol a nagy stúdióknak biztosítékra van szüksége. A sztárindex ugyanúgy fontos a kereskedelmi csatornáknak, mint Hollywoodnak. A nagy cégek nem indie filmekkel babrálnak, ahol menő iPhone-nal és hús-vér emberekkel, dragqueenekkel forgatni (Sean Baker például egy szörnyen valóságos, egyszerre nyomasztó és vicces filmet, a Tangerine-t hozta össze az iPhone-jával transznemű prostituáltakról transzneműekkel), hanem egy Scarlett Johansson vagy egy Dwayne Johnson kell nekik a dollármilliókért cserébe.
Ez főleg a blockbustereknél fontos, ahol mondjuk iszonyú összeget visz el a CGI és a látvány az A-listás sztárok gázsijáról nem is beszélve. Könnyebben meg lehetett indokolni a szintén előre kivéreztetett Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell) választását, amikor ugyanígy Scarlett Johanssonnal volt a probléma. Illetve a bőrszínével, ráadásul az meg még cikibb, hogy a japán manga amerikai adaptációjának rendezője, Rupert Sanders jegyzi majd a Rub & Tugot is. Annak idején klasszikus whitewashinggal (fehér amerikaik vagy európaiak játszanak ázsiai karaktereket) vádolták Sanderst Johanssonnal együtt. Sokan kikezdték a produkciót, hogy egy legendás japán robotnak miért kell Johansson feje, de ennek ellenére a 110 millió dolláros (~35,6 milliárd forint) büdzsénél nem volt sok opció, egyszerűen a színésznő milliókkal több nézőt ültet a mozikba, mint egy ismeretlen ázsiai kollégája. Hollywood nem épít az ősi rajongókra.
A híres és hírhedt transzférfiről szóló filmnél viszont meglepő lenne, ha átlépnék a százmilliós határt, mégis biztosra mennének. Most viszont az ügy miatt már olyan reflektorfény irányul a produkcióra, amit még Scarlett Johansson se tudott volna biztosítani – ezek után akár már tényleg híressé tehetnek egy transznemű színészt is, véli az Indiewire. A Rub & Tug egy olyan példa lehet, ami majd segíthet a transznemű színészeknek és filmeseknek, hogy ne csukott ajtókkal találják magukat szemben. Mind a két oldal mellett lehet érvelni, és a #MeToo éve után még nagyobb súlya van minden szónak, az esélyegyenlőség végre kezdi súrolni Hollywood partjait. Ennek persze ára van, a rengeteg tehetséges színésznő nem mindig tudhatja, hogy dísznőként használják-e őket a még mindig fehér férfiak által uralt filmiparban, hogy kiegyenlítettebb legyen a nemi arány, vagy pusztán a tudásuk számít. Egy magyar rendezőnő viszont erre azt mondta, hogy még mindig jobb ott lenni a reflektorfényben, mint nem ott lenni.
A transzgender filmesek pedig tennének az egész Scarlett Johansson-ügyre, ha egyenlő félként tekintené őket a szakma, és esélyt adnának nekik, hogy megmutassák a tehetségüket. De valahogy sosem alkalmasak a szerepekre. A Hollywood Reporter transzgender filmeseket, producereket, színészeket és színésznőket kérdezett a témáról, és a legjobban Jen Richard foglalta össze:
Az bosszant fel a legjobban, hogy az emberek folyton azzal jönnek, mikor egy ciszgendert választanak egy transz szerepre, hogy ezt hívják úgy, hogy színjátszás. Mindenki olyan mosolyogva böki ezt ki, mintha nekünk sosem jutott volna eszünkbe. Persze, hogy ez a színészet, és igen, egy tökéletes világban bárki játszhatná ezeket a szerepeket. Ez az a fajta szabadság, amit magamnak és másoknak is szeretnék.
