Az Élet és Irodalomban Tamás Gáspár Miklós felütésként azzal kezdi, hogy Nagy Imrét bizony a Kádár-rezsim és Moszkva nevezte ellenforradalmárnak, a nemzetközi munkásmozgalom árulójának. Szerinte a Jobbiknak és a Nagy Imre-szobrot eltüntetni óhajtó fideszes köröknek van igazuk abban, hogy
Nagy Imre nem volt ellenforradalmár és nem volt áruló.
Ez kínos lehet Orbán Viktornak, hiszen mítosza éppen a Nagy Imre újratemetésén mondott beszédével kezdődött.
Most csak arra tér ki, miért jöhetett zavarba a minap az egyébként magabiztos kormányfő, amikor a Jobbik képviselőjének olyasmit válaszolt az országgyűlésben, hogy Nagy Imrének a haza és a halál között kellett választania.
TGM szerint az a magyarázat, hogy Orbán Viktor
nem engedheti, hogy bárki inkább antikommunistának tessék, mint ő, másrészt nem mondhat ellent a saját hivatalos mítoszának.
Ez azonban nem lehetséges, mert Nagy Imre csakugyan kommunista volt.
Voltak kommunisták, akik idejében elfordultak, mint József Attila, mások, hosszú és bonyolult folyamat végén jutottak el addig – TGM alapos történelmi kitekintést ad, hol, mikor –, hogy élesen bírálják a sztálini rendszer dermesztő bűneit.
Mint írja, az ’56-os forradalom előkészítésében, vezetésében – de nem a kirobbantásában – vezető szerepet játszottak a sztálinista fanatizmustól bűnbánóan megszabadult kommunisták, és TGM szerint a forradalom szocialista jellege sem vitás.
Nagy Imre újjászületett 1956-ban
A filozófus alaposan elemzi 1956 különféle értelmezéstörténeteit, majd arra jut, hogy senki nem tagadja, hogy
Nagy Imre – akár Révai József vagy Rajk László és Kádár János – sztálinista, bolsevik militáns, aktivista és funkcionárius volt, aki a kommunisták egy részével együtt (és egy másik részével ellentétben) újjászületett 1956-ban, és visszatalált az akkor már rég zsákutcába jutott szocialista forradalom eredeti értelméhez.
Történelmi és nemzetközi kitekintést adva a legérdekesebbnek TGM azt tarja, hogy a bolsevik zsarnokság elleni harc fontos alakja lett számos kommunista, akiket a sztálini rezsimek eretnekeknek tekintettek.
A magyaroknak nem Nagy Imre és 1956, hanem a Kádár-rendszer jelenti „a szocializmust”.
Kádár sikeres volt, Nagy Imrét meg fölakasztották – s az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy a bűn és a büntetés bensőleg összefügg, s a büntetés még az ártatlanokon is bélyeg.
Tamás Gáspár Miklós úgy látja, Kádárt – mint a sikert általában – a jobboldal is tiszteli.
Szerinte a Kádár-rendszer számos tekintetben konzervatív volt, például épp úgy, és nagyjából ugyanazért utálta ’68-at, mint most a Magyar Idők.
Ha már ellenforradalom
Ellenforradalmárok azért megértik egymást olyan apróságok ügyében, mint a szabadság.
TGM szerint van tehát abban logika, hogy a Nagy Imre-szobrot a Kossuth téren valami régi ellenforradalmi, kommunistaellenes emlékművel helyettesítsék, hiszen rendszerét maga Horthy nevezte „ellenforradalmi”-nak.
Ez így adekvát. Ha a Károlyi-szobor se állhat a másik sarkon, ha Ságvári terrorista, ha a Lukács Archívumot fölszámolta a szellemi szabadságért hősiesen küzdő Magyar Tudományos Akadémia, akkor Nagy Imrének is mennie kell, ahogyan forradalmi kormányának minisztere, Lukács György is közellenség. Csak egy kérésünk van: vigyék már el a rakpartról József Attila szobrát is, még mindig túl közel van az Országházhoz, és ő jobb kommunista volt és jobb marxista, mint Nagy Imre. Törjék már össze az összes forradalmár szobrát. Hadd legyen minden világos. Ne legyen itt holmi „pluralista” látszat, legyen a konzervatív krumplileves: krumplileves. Voltaképpen nagyon örvendetes, hogy Nagy Imrét és az egész ’56-ot nem akarják, mert nem tudják kisajátítani. Jobb ez így.
A filozófus emlékeztet rá, Nagy Imre ártatlan volt abban, amivel pörében megvádolták, hiszen avval vádolták, hogy nem volt kommunista, márpedih helyesen hangoztatja a Jobbik és a Fidesz, ez nem volt igaz.
Bűnös volt, hős volt, áldozat volt egyszerre: ennek a megértése, a munkásmozgalom és a magyar nép tragédiájának megértése, a hamis konszolidáció megértése, az ellenállás etikájának a megértése mindenki ügye lenne, mégse tartozik, úgy látszik, mindenkire.
TGM hosszan elemzi a keresztyénség és a szociáldemokrata-kommunista világmozgalom hasonlóságait (Sztálin pártelmélete például Pál apostol leveleinek egyházelméletére megy vissza), történelmi szerepét, majd a magyar történelem sajátosságának nevezi az ’56 körüli mostani bohókás békaegérharcot.
Az utólagos antikommunizmus daliás leventéi szokás szerint nem igazán fogják föl, miről beszélnek.
Ha valóban megtörténik a Nagy Imre-szobor „áthelyezése”, nyilván lesz fölháborodás, tüntetés, ami szerinte helyes és indokolt, de a dolog azért pokolian nevetséges.
