Kultúra

Havadtőy Sámuel: Sose hittem, hogy Yoko életében betölthetem John Lennon helyét

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2018. 07. 09. 15:00

Tizenkilenc évesen disszidált, New Yorkban lett sikeres festő és lakberendező, s nem mellesleg arról is ismert, hogy John Lennon halála után húsz éven át ő volt Yoko Ono élettársa. Pesti Nagyinterjú.
Korábban a témában:

Fölfújták Orbánt egy Dob utcai ház és a János kórház falára.

Láttam, elég vicces.

A Kétfarkú Kutya Párt akciója a felcsúti kisvasúton poénkodik, a képek a világhírű brit graffitiművész, Banksy stílusában készültek és mozdonykán ábrázolják a miniszterelnököt.

Ettől még a budapesti két kép nem művészet, inkább hamisítás, ugyanis a kétfarkúak mindkét alkotás alá odabiggyesztették Banksy aláírását. És hamisítani nem helyes.

Pontosabban annak magyarosított verzióját, azt, hogy Basky. Amúgy az igazi Banksy sem csak művész, hanem politikai aktivista is. Dolga a művészetnek, hogy politizáljon?

Nem dolga, hanem lehetősége. Aki akar, politizáljon, aki nem akar, ne politizáljon. A művész is állampolgár, olykor van véleménye a közügyekről. Persze sajnos sok esetben politikai bábut kreálnak belőle a pártok.

Ön politizál?

A műveimben nem. És Trump tavalyi megválasztása óta a magánéletemben sem. Ami ott történt, rádöbbentett, hogy nagyon sokan nagyon mást gondolnak a világról, mint én, s ezt el kell fogadjam. Elbizonytalanodtam az igazamban, így visszahúzódtam a csigaházamba, hagyom, legyenek okosabbak mások.

Magyarországon eligazodik?

Itthon turista szeretek lenni, nem kívánok érintkezni a politikával. Magyarország ugyanis az a hely, ahol a vélemények képtelenek találkozni. Budapest belvárosi lakásom ablakai az Olimpia parkra nyílnak, ami a korábbi kormányok alatt szimpla kutyaszarató placcként működött. Ez a mostani kormány csodásan rendbe hozta a területet, bekerítette, sportpályát, játszóteret, kutyafuttatót alakított ki. Néhány ellenzéki barátom viszont háborog, hogy Orbán tönkretette a parkot. Én meg azt a következtetést vontam le, hogy engem se Orbán, sem az ellenzéke nem reprezentál. Bajom van azzal, akié a hatalom, s még nagyobb baj, hogy nincs ellenzék, aki kérdőre vonná. Ez itt tényleg a végletek országa. Soros papának volt egy jó mondata: amint egy általam támogatott párt megnyeri a választást, rögtön elkezdem támogatni az ellenfeleit, mert erős ellenzék nélkül nincs tisztességes kormányzás.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Három Havadtőy-kiállítás nyílik Magyarországon

Július 13-án a budapesti Ludwig Múzeumban nyit egy tizenhárom termen átívelő tárlat, ami a művész New York-i éveire fókuszál, mikor is a hetvenes-nyolcvanas években Andy Warhol, Keith Haring, Yoko Ono, Donald Baechler gyakran vonták be projektjeikbe a belsőépítész Havadtőyt.

Július 14-étől a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban a művész legújabb festményei és szobrai lesznek láthatóak.

Július 16-án a Falk Miksa utcai Kálmán Makláry Fine Arts galériában nyíló tárlaton Havadtőy legújabb szitanyomatait nézhetjük meg.

Ön már 1971-ben disszidált ebből a végletes Magyarországból. Sose bánta meg?

Egyetlen pillanatra sem. Idehaza olykor megkapom, hogy könnyű nekem, annyi érdekes történt az életemben. Csakhogy ehhez tizenkilenc évesen neki kellett indulni a világnak. Az Egyesült Államokban, ha valaki nyugdíjba megy, teszem azt, New York államban, fogja magát, leköltözik Floridába, és hetvenévesen új életet kezd. Én, amikor Magyarországon vagyok, egy az utóbbi évtizedekben őrült mód megdrágult társasházban lakom. A többi tulajdonos közül néhány alacsony jövedelemmel rendelkezik, de ahelyett, hogy csillagászati áron eladná az ingatlanát és a pénz egy részéből akár családi házba költözne, a többiből pedig jó nívón élne, inkább nyomorog, bezárkózik. Értelmetlen.

Miért disszidált?

Alapvetően migráns vagyok. Angliában születtem, a szüleim magyarok, apám órás, anyám szakács, 1956 nyarán, négyéves koromban migránskodtunk haza Magyarországra. Utóbb Angliába is migránsként érkeztem 1971-ben, onnan Amerikába repültem szintén migránsként, ahonnan 2000-ben visszakerültem Angliába, végül Olaszországban telepedtem le, ahol az év zömében ma is élek. Figyelemreméltó migránskarrier. Eredetileg pincériskolát végeztem, a Feneketlen-tónál, a Sportszállóban voltam a város legfiatalabb fizetőpincére. Angliában lakájként kezdtem, a kinti nagynéném szakácskodott egy gazdag nőnél, annak a krapekja volt egy tábornok, hozzá ajánlottak be. Hat hónapig lakájkodtam, ami lényegében bentlakó cseléd, hajnaltól éjfélig főztem, felszolgáltam, mostam, takarítottam.

Mi volt a perspektíva? Főlakájságig vinni?

Áh. Én sehol nem ragadok meg. Arra kellett az a fél év, hogy rendesen megtanuljak angolul. Miután otthagytam a tábornokot, pincérnek álltam. Az étteremben egyszer a vendégem volt Gábor Zsazsa, elmeséltem neki a történetemet, meghatotta, a kis Gucci-táskájából kivette a tárcáját, és ami pénzt talált, a kezembe nyomta, egész vagyont, öt hétig üdültem belőle Spanyolországban.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Amint visszatértem, egy másik vendég, egy amerikai bútorkereskedő és lakberendező szintén meghallgatta a sztorimat és kapásból New York-i munkát ajánlott. Dolgoztam is neki egy darabig, kitanultam a szakmát, aztán saját lakberendező stúdiót nyitottam. Fogalmam sincs, eleinte miért hitték el a kuncsaftok, hogy tudom, mit csinálok.

Olvastam, huszonegy évesen huszonkilencnek hazudta magát, hogy hitelesebbnek tűnjék.

Huszonkettő voltam! És nem hazudtam. Csak tódítottam. Minden erőmmel a felszínen akartam maradni, boldogulni, sikeres lenni.

Pénzt akart?

Persze. Egész korán, már amikor intézetben voltam, eldöntöttem: nem leszek szegény.

Élt intézetben?

Hétéves lehettem, amikor a szüleim elváltak, akkoriban a bíróságok az apának ítélték a fiúgyerekeket, így a két fivéremmel apámhoz kerültünk, aki azonnal intézetbe adott bennünket. Anyám, amint ennek hírét vette, próbálta kijárni, hogy hozzá kerüljünk, amit apám azzal akadályozott meg, hogy egy év után kivett minket és leköltöztünk a Balatonhoz. Ahonnan persze mi, gyerekek megszöktünk, vonattal utaztunk föl anyánkhoz Pestre. Ha jobban belegondolok, az életem szökések sorozata. Egyfolytában szökésben vagyok. És végig szerencsém volt.

Lakberendezőként is?

Lakberendezőként különösen. Már az elején a vevőm lett a marokkói nagykövet felesége, megkedvelt, berendeztem a lakását, mire bemutatott a királyi családnak, annak is dolgoztam, elterjedt a hírem, beindult a karrier.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Kiről szól a lakberendezés? A berendezőről vagy a berendezettről?

Is.

Hogyan rendezne be egy lakást Trumpnak és hogyan Orbánnak?

Pályám kezdetén vállaltam volna Trumpot, ha nem tetszik is, megcsináltam, kitaláltam volna, amit kér. De már nem szorulok rá senki megrendelésére. És nyilván ő se kérne fel engem. Egész más világ és egész más ízlés.

Milyen Trump ízlése?

Egyszerű figura, az a típus, akit könnyű boldoggá tenni: napi nyolc Coca Cola, négy hamburger és egy szőke. Orbán sokkal komplikáltabb személyiség, vele beszélgetni kéne sokat, hogy megértsem, mit szeretne.

Neki is olyan festményeket akasztana a falára, mint amiket az ön lakásában látunk?

Milyennek látja ezeket a festményeket?

Nem a világmegváltás igénye folyik a falról, inkább a kellemesség.

Az jó! Nem az lenne maga a megváltás, ha jó, kellemes hellyé válna a világ? Miért kell mindig a fájdalmat keresni? Amikor anyám kinéz a bárányfelhős égre, felsóhajt, „esni fog”, én viszont azt látom, hogy gyönyörűen süt a Nap. Egy gyűjtő mondta múltkor a szentendrei műtermemben, látva a festékes ruhámat, hogy „látszik, nem magyarországi festő vagy, az itteniek inge tele sötét foltokkal, a tiéd meg csupa világos”.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ez a derű lehet az ön szakmai és emberi sármja, amivel a marokkói királyi családtól John Lennonig és Yoko Onóig mindenkit levett a lábáról, nem?

Igyekszem mindenben meglátni a szépet, a jót.

Lennonékkal hogyan barátkozott össze?

Bejöttek, vettek két széket, beszélgettünk, aztán sorra kaptam tőlük a munkákat.

Áldás lehetett ez a kapcsolat a karrierre.

Ellenkezőleg. Amikor Johnt 1980-ban meggyilkolták, hamarosan összekerültem Yokóval, ami lényegében véget vetett a lakberendezői karrieremnek. Yoko nem hagyott időt a saját dolgaimra, száz százalékot igényelt, az ő rengeteg problémájával kellett foglalkoznom. Hobbiszinten évi egy-két lakást vállaltam, csupa luxust, olyan sztároknak, mint Calvin Klein. Az mondjuk érdekes tapasztalás volt, hogy Yoko élettársaként hirtelenjében egyenlő lettem a megrendelőimmel.

Előtte nem?

A sztár mindig följebb van, mint egy hétköznapi lakberendező. Viszont, amikor sztárral éltem együtt, áttételesen én is sztár lettem, így elfogadtak maguk közül valónak.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ez gagyi.

Mi gagyi?

Ez a méricske. Ön több lett attól, hogy a csaját ismeri a világ?

Mindenütt megy a méricske. Ha elfogadom, hogy ez a rend, akkor már egyáltalán nem gagyi.

Yoko Ono is elfogadta önt egyenlőnek?

Nem. Húsz év alatt összesen tán húsz fotó készült, amin Yoko és én is láthatóak vagyunk, ugyanis rendre kiálltam a képekből.

Miért?

Mert a fotók, melyeken Yoko szerepel, bárkik állnak is körülötte, kizárólag róla szólnak.

Ez zavarta önt?

Nem. Csak nem volt ott a helyem. Egy idő után elértem a paparazzinál, hogy exponálás előtt mindig szólt, hogy „Sam, vigyázz!”. Semmi gond. Ha az ember tudja a helyét, nincs probléma. Ha nem tudja és rossz polcra helyezi magát, akkor problémává válik, és a végén hatalmasat bukik.

Hogy nem reccsent meg húsz év alatt egy ilyen egyenlőtlen kapcsolatban?

Úgy, hogy sose hittem, hogy Yoko életében betölthetem John Lennon helyét.

Miért ne tölthette volna be?

Mert Yoko és John világhíres emberek, én pedig nem.

Akkor is számít ez, amikor kettesben van a sztár meg a nem sztár?

Mindenhol számít, társaságban különösen. És otthon is, mert ott is neki csörög a telefon. A híresség megváltoztatta Yoko belső világát, s ez mások számára is nyilvánvaló volt. Egyszer veszekedtünk a liftben. Kiszálltunk a földszinten, a portás nyitotta a kaput, az utcán pedig, mint mindig, várakozott néhány Lennon-rajongó, aki Yokótól akart aláírást. Addigra persze már mosolyogtunk, de rajtam valahogy meglátszott, hogy nincs jó kedvem. Amit kiszúrt egy lány és azt lökte oda nekem pikírten, hogy „ha azt akarod, hogy sokáig veled maradjon, meg kell szokd a stílusát”. Csak néztem. Egy semmi tinédzser jól a helyemre rakott.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Miben mutatkozott meg az alárendeltség?

Ezer mindenben. Egyet elmesélek… Illetve inkább nem.

Miért nem?

Yoko idős ember, nyolcvanöt éves, tolószékben ül, nem akarom bántani.

Ha már annak idején sem bántotta.

Hogyan is bánthattam volna?

Mondjuk egyszer, az elején, amikor a kapcsolatban leosztották a szerepeket, próbából ráboríthatta volna a dohányzóasztalt az isteni Yokóra. Illetve Yokóra, az élettársra.

Miért?

Miért ne?

Mert akkor nem lennék itt.

Itt?

Itt sem. Akkor egész másként alakul az életem, sok mindenből kimaradok, amiből így nem maradtam ki. Ha ráborítottam volna, akkor… hát…

Akkor?

Hát. Akkor magyar lennék. Haha. Ülnék a szobámban és szidnám a bárányfelhőket. Ehelyett kinyílt előttem a világ és látom a Napot.

Boldog volt abban a húsz évben?

Nagyon sokat. És nagyon sokat nem. De hát minden kapcsolat ilyen.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Miben segítette Yoko Onót?

Rengeteg üzleti dologgal foglalkoztam, nem szívesen. Bekerültem igazgatótanácsokba, tárgyalásokra kellett járnom, mind a négy Beatle-nek volt egy igazgató tanácsi delegáltja, John nevében Yoko engem küldött. Élmény, de nem az én világom.

Ön ért a bizniszhez, az igazgatótanácsossághoz?

Ott csak dönteni kell ügyekről. Mit kell ahhoz érteni?

Miben kellett dönteni?

Reklám, lemezkiadás, filmjog. Bármi. Valami szar mindig volt. Még ma is hatalmas üzlet a Beatles. Ha benéz a lakásom vécéjébe, láthatja, tele aranylemezekkel.

Arany a budiba?

Jó helyen van ott. A szobába nem illene.

Sértett?

Nem. Neeem.

Most is megrendült.

Húsz év sok idő. Sokat adtam a kapcsolatba, az üzleten túl különösen azzal, hogy neveltem John és Yoko fiát, Seant, akivel a mai napig jóban vagyok. Csomó mindent feláldoztam az életemből, hogy az övéké jobb legyen. És hát, ahogy Yoko befejezte a kapcsolatot, nem éreztem fairnek.

Úgy beszél, mint egy elhagyott asszony.

Mint egy elhagyott társ, aki alávetette magát a másik érdekeinek. Huszonkét szobánk volt, én beülök az egyikbe olvasni, tíz percen belül hallom, hogy „Sam, Saaaaam! Where are you?!” „Here.” „What are you doing?!” „Reading.” „Why???” Hol vagy, mit csinálsz, miért olvasol, miért nem velem vagy? Ez ment.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Önnek számos műalkotása nőtt ki a Yoko Onoval töltött évekből és a szakításból.

Ahogy beszéltük is, számos művész politizál, Yoko is ilyen, minden alkotásával véleményt mond. Én inkább önmagammal beszélgetek. Én vagyok a világ legnagyobb önkielégítője. Az én művészetem önterápia.

Melynek szinte állandó eleme a csipke. Hogyan talált rá?

A csipke olyan, mint a por, ott van, legalábbis ott volt minden európai lakásban: beléptél a szobába, szekrény, benne csipke, rajta nipp. Amikor lakberendező lettem New Yorkban, valami hiányzott a lakásokból. Hamar rájöttem, hogy a csipke. Amit amúgy az egyiptomiak találtak fel, eredetileg az előkelőségek végtelenül drága selyemruháin javították a felfoszlásokat úgy, hogy mintát varrtak az anyagba. Én meg elkezdtem párnákra csipkét varrni, ami lassanként a szignómmá vált. Utóbb Yokón keresztül megismertem a feminizmust, s alaposan elgondolkodtam a csipke és a nő viszonyán. Azon, hogy asszonyok generációi évszázadokon keresztül robotolnak, gyereket nevelnek, kertet ápolnak, főznek, mosnak, takarítanak, és mindezek közepette marad bennük igény művészi megnyilvánulásra, s ez a csipke. Jól el is szégyelltem magam, hogy ezt az univerzális teljesítményt én éveken át elsnasszoltam.

Egyes képein rövid történeteket ír ecsettel vászonra, majd csipkével fedi a betűket. Átlátszóan takar. Tán leghíresebb műve a szakítás után készült: fogott egy Yoko-festményt, lecsipkézte, majd fehér festékkel fedte, s az egészet filmre vette.

Temetés. A csipke halotti lepel, a velem történteket fedi le. Az alkotás folyamata oldja a belső feszültséget, egy pszichiáter tanított erre, nem én találtam ki. Amúgy egy létező mű lefedése nem az én találmányom, először a popartos Robert Rauschenberg csinált ilyet.

Ön sikeres nemzetközi képzőművész karriert épített a csipkére. Hasonló pálya miért nem adatik az itthon maradt kollégáinak?

Mert nem mozdulnak. Pedig 1990 óta nyitva Európa, magyar képzőművész is lehet világpolgár, még disszidálni sem kell hozzá. Őrültség röghöz kötni magukat. Picasso és Dali nem Spanyolországban vált sikeressé, Mondrian nem Európában futott be, Warhol pedig ugyan Szlovákiából származik, de Amerika tette sztárrá. Hogy az ember világművésszé váljék, előbb világpolgárrá kell lenni. Kimenni, látni, aztán akár hazajönni és a tapasztaltakat felhasználva alkotni. A múltkor kérdeztem egy zseniális kollégától, hogy milyen nyelven beszél, azt felelte, magyarul. Mondom, tanulj, hogy kommunikálhass. Mondja, nem akar kommunikálni, inkább fest, ha kell, amit csinál, találja meg őt a galériás. Csakhogy a galériások maguktól nem találnak meg senkit, hozzájuk oda kell menni, ugyanis ma a világban hétezer galéria van és hetvenezer művész. A galériást meg kell győzni, mert azt tudja eladni, amiről érti, micsoda.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ön is nyitott galériát Budapesten, még 1994-ben, ez volt a Galéria56. Azt ígérte, forradalmat hoz a magyar művészetbe.

Hoztam is. Tizenhét évig működött a hely, betöltötte küldetését. Élvonalbeli nyugati képzőművészeket és alkotásaikat csábítottam Magyarországra, hogy a street arttal, a populáris kultúrával, a képregények világával adjanak új impulzusokat az itteni alkotóknak. Állítottam ki képet 220 ezer dollárért, nem vették meg, pedig, ha tudták volna a látogatók, hogy 2018 tavaszán az az alkotás a Sotheby’s árverésén tizenegymillió dollárért cserél gazdát, bizonyára akad vásárló.

Magyarországon dekkolva nem biztos, hogy összejött volna a műnek a tizenegymillió.

Sose tudni.

Mitől fut fel egy kép ára?

Egy galériás ismerősöm szerint az a legfontosabb, hogy egy kép többe kerüljön, mint egy nagyon drága cipő. Ugyanis, ha egy gazdag nőnek választania kell egy műtárgy és egy cipő között, mindig az utóbbit választja, s ezt a lehetőséget nem szabad megadni neki. Egy másik barátom amellett kardoskodik, az a legjobb, ha ötvenezer dolláros művész az ember. Mert ötvenezer dollárig világszerte van kétszázezer gyűjtő, százezer dollár fölött viszont van tízezer művész és ezer gyűjtő. Ugye hogy egész más a statisztikai lehetőség az eladásra? Elmesélek még valamit. A nyolcvanas évek New Yorkjában várólisták íródtak bizonyos művészekre: amikor a népszerű alkotó elkészült egy képpel, a galériás felhívta az első pozíción lévő reménybeli vevőt, hogy lehet jönni az alkotásért, és ha a kuncsaft megkérdezte, fizetés előtt láthatja-e a képet, azt a választ kapta, hogy nem, ennyibe kerül, ha kell, kell, ha nem, hívom a következőt.

És ez művészet? Inkább csak üzlet. A kép pedig részvény.

Az! Ugyanis eltelt három évtized, és a vakon vett művészek ma a kutyának se kellenek, a képeik az eredeti ár negyedét érik. Kiderült, a ‘túlspílelt’ szárnyalás nem tartós.

A művészeti placc is tele spekulációval, lufival, mint az ingatlanpiac?

Csomó mindenre nincs magyarázat. Például Braque tizedannyiba kerül, mint Picasso, miközben Braque legalább olyan jó művész, mint Picasso. Sőt, ő előbb volt Picasso, mint maga Picasso, hiszen Picasso lényegében Braque miatt lett Picasso. Mondok mást. Ha belép a Louvre-ba, már a bejáratnál nyíl mutatja, hol találni a Mona Lisát. Tizenkét termen kell keresztülmenni, padlótól mennyezetig képek, de senki nem néz rájuk. Három teremmel a Mona Lisa előtt már szentségel a nép, hogy miért teszik ilyen messzire ezt a szart, aztán amikor célhoz érnek, az első reakció az, hogy „jé, ez miért olyan nagy durranás?!”. És szelfi, és irány ki. Ugyanez Milánóban Leonardo Utolsó vacsorájával, ami a festékréteg pusztulása miatt ma már lényegében láthatatlan. Sorolhatnám. Mi ez?

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Show és fogyasztás.

Ennyire nem lehet buta az ember.

A Mona Lisa jó kép?

A Mona Lisa nem kritizálható.

Miért ne lenne az?

Nekem eszem ágában nincs kritizálni más műalkotását. Pláne egy világsztárét. Festegetek. Festő-mázoló vagyok.

A Mona Lisa túlértékelt?

Na, az meglehet.

Egy zseni csuklója és szeme kellett hozzá. Ma viszont olykor a geg, a show is elég a sikerhez, nem?

Régen is ment a show. Leonardo és Michelangelo hatalmas showmanek voltak, csak nekik elég volt egy kis hercegség uralkodóját vagy a pápát megnyerniük a jól fizetett munkához. Bizony a művészetben mindig is hatalmas smúzolás folyt. Még Picasso és Dali is végtelen számú vacsorán vett részt, rengeteg emberrel fogott kezet és váltott felszínes mondatokat. Az megvan, hogy Picasso ellátogat egy párizsi grófnőhöz, aki kérdezi, „hogy van, mester?”, „jaj, nagyon fáradtan”, „hogyhogy?”, „hát, ma negyvenegy remekművet festettem”? Ez micsoda? Hát píár és smúz a grófnőnél. Csupán annyi változott, hogy nagyobb térben forgolódunk. Húsz éve elég volt négy amerikai újsággal interjút csinálni, és az egész világ hírt kapott az emberről. Most van Facebook, Twitter meg az isten tudja, micsodák.

Ma blöff is elég lehet a sikerhez? Cinikus művész keze alól kicsúszhat remekmű?

Jeff Koons eredetileg tőzsdeügynök volt. Egy a kilencvenes évek elején tartott előadásán mesélte, úgy lett belőle képzőművész, hogy egyszer arra ébredt „miért árulom én a mások gyártotta pénzt, a részvényt, miért nem nyomtatok inkább sajátot?”. És nekiállt műalkotásokat gyártani, nyomtatni és sok pénzért eladni.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ez is gagyi.

Ennél cinikusabb művészi megnyilatkozást valóban ritkán hallani, de én értékelem az őszinteséget. Ráadásul amúgy magas minőségű, amit csinál.

Ön a lakberendezői és a képzőművészi karrierépítésében használta a smúz eszközét?

Én? Soha. Én sose smúzoltam! Én mindig kiállok magamért! Ha elfogadnak jó, ha nem, hát nem… Én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályt. Hahaha.

De most komolyan.

Ja, hogy komolyan!… Pár perce olvasta rám, hogy miért nem fordítottam az asztalt Yokóra. Hát mert az egész életem a megalkuvásról szól. Ahogy minden ember élete a megalkuvásokról szól. De ha a végeredmény jó, megérte. Fontos, hogy értékarányos legyen. Ha hajlandó vagyok megtenni dolgokat, hogy elérjek valamit, s ezt nyugodt szívvel teszem, azzal nincs baj. Júdás nem lennék, de fogadásra, vacsorára elmegyek, udvarias vagyok és kedves. Ez része a szakmának. Része az életnek. És elengedhetetlen feltétele a sikernek.

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

„Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.