Hónapok alatt hoztuk össze ezt az interjút. Nagyon elfoglalt vagy mostanában?
Keveset voltam Magyarországon. Leginkább fesztiválokra mentem, meg dolgoznom is kellett Dániában. A legutóbbi filmemmel, a Solar Walkkal foglalkoztam, aminek több verziója is készült. Van egy ötvenperces anyag, amit egy jazz-zenekar koncertjére készítettünk, van egy rövidfilmes vágat, és felvettünk egy koncertfilmet is az egyik előadásról, amit nemrég vágtunk össze Dániában.
Melyik volt a legjobb fesztiválélményed?
Rögtön az első, a Berlinale februárban. Egy hónapot utaztam Kaliforniában is, félig munka miatt. A nyugati parton felmentünk San Franciscóig a GLAS-ra, ami az egyetlen független animációs fesztivál Amerikában, és vetítették a filmjeimet. Legutóbb pedig Bécsben és Zágrábban voltam, de Zágrábba csak a barátaim miatt mentem, az ő filmjeiket válogatták be. Ott azt éreztem, hogy ilyen gyors egymásutánban két fesztivál azért már sok.
Mások a munkakörülményeid Dániában, mint Magyarországon?
Itthon még soha nem csináltam profi gyártást, csak előkészítést, mert nemzetközi csapattal dolgoztam. Dánia alkalmas hely a munkára: van ott egy animációs stúdió a semmi közepén, egy elszigetelt kisvárosban, ahol semmi nem tereli el a figyelmet, és száz százalékosan a munkával tudunk foglalkozni. Óriási animációs közösség van ott, A tenger dalát is ott gyártották. Én a LOVE-ot és a Solar Walkot is ott csináltam.
Jobban szeretsz ott dolgozni, mint itthon?
Ha fél évnél többet töltenék ott, belekattannék, annyira nincs ott semmi. Egy idő után hiányzik a város.
2014 óta láthatóak a filmjeid nagy fesztiválokon. Mi az, amit ma máshogy csinálsz, mint négy éve?
Sokat fejlődtem. A Symphony no. 42 minden szempontból sokkal egyszerűbb feladat volt, mint a Solar Walk, noha akkor nagyon nehéznek éltem meg. Megtanultam irányítani egy csapatot. Ha csak technikailag nézzük a kérdést, elég nagy az ugrás a régi és az újabb filmjeim között.
A személyiségeden változtatott, hogy nemzetközileg keresett animációs rendező lettél?
Remélem, hogy a személyiségemen nem változtatott. Most sem érzem úgy, hogy bármire képes lennék. A Solar Walknál fogalmam sem volt arról, hogyan fogok megcsinálni szűk határidőre egy ötvenperces filmet. A következő lépés az lesz, hogy nagyjátékfilmet szeretnék csinálni, ott megint teljesen új kihívásokkal kell majd szembenéznem.
Hogy áll a nagyjátékfilmes terved?
Jelenleg egy négyperces rövidfilmet készítek az amerikai FX Networksnek, amit augusztus végéig kell befejeznem. Utána kezdek el komolyan foglalkozni a nagyfilm előkészítésével, és akkor fogom kitalálni azt is, milyen koprodukcióban szeretném megcsinálni. De forgatókönyvem még nincs.
A MOME rajzanimációinak felfutása a fesztiválokon A nyuszi és őz sikerével és a te filmeddel, a Symphony no. 42-vel kezdődött. Szoktad úgy érezni, hogy rajtad nagyobb a felelősség vagy a nyomás, mint az animációs ismerőseiden?
Korábban is voltak sikeres MOME-s filmek, Ducki Tomek Életvonala, Molnár Tünde Simon vagyok című filmje. Én nem érzek ilyen nyomást, és ennek nagyon örülök. Ha van bennem nyomás, az a munkatársaim miatt van, azoknak akarok megfelelni, akik bíznak bennem. A Solar Walk producerei azt mondták, hogy készüljön egy ötvenperces, sci-fi témájú film zenére, de egyébként azt csinálhatok, amit akarok. Legközelebb a bemutatón néztek rá a filmre. Akkor iszonyatosan ideges voltam. Egyszerre volt nagyon jó és nagyon rossz, hogy a producerek ennyire megbíztak bennem.
Fontos neked, hogy egy animációs alkotóközösség része legyél, vagy inkább magányos típus vagy?
Egyértelműen érzem, hogy ez egy közösség, ami fontos nekem. Animációsként nehéz magányos farkasnak lenni, nem is nagyon ismerek ilyet. Beleőrül az ember, ha fél évig, egy évig egyedül kell dolgoznia egy tízperces filmen, és nem veszi körbe egy támogató közösség. Egy ponton úgyis szükség lesz külső megfigyelőkre.
Szerinted másolják a stílusodat?
Nem szeretek ezen gondolkodni. Aki másol, annak rossz, nem nekem. Ha tudnék ilyen esetről, talán reagálnék rá valahogy, de ahhoz nagyon egyértelmű másolásnak kell lennie, mert fárasztó ezzel foglalkozni.
Minden filmedben vannak kifejezetten aranyos figurák, a Solar Walkban például az űrhajós pár, akiket játékbabaként is el tudnék képzelni. Ha játékboltokban lehetne kapni a figuráidat, azt úgy élnéd meg, hogy eladtad a lelked, vagy örülnél neki?
Örülnék neki, jó lenne kijönni a kétdimenziós térből. Limitált szériaként tudnám elképzelni, de sajnos nincs rá időm meg pénzem, hogy megcsináljam a figurákat. Volt már ötletünk rá, hogy a LOVE egy-egy figurájából csináljunk plüssállatokat, de végül az sem jött össze.
Mondtak már olyat a producereid, hogy jobb lenne, ha több aranyos figura lenne a filmjeidben, és kevesebb absztrakt szekvencia?
Nem, de lehet, hogy gondoltak erre.
A Solar Walkot nézve az volt az érzésem, hogy egyre bátrabban közeledsz az avantgárdhoz, a kísérleti filmekhez. Ez tudatos irány, vagy ennél a filmnél pont így alakult?
Tudatosan törekszem erre, nagyon érdekel a kísérleti film. Nagyon vonz a minimalizmus és az absztrakció. Már a LOVE-nál is éreztem, hogy minimalista kompozíciókat szeretnék csinálni, egyre jobban igyekeztem lecsupaszítani a formákat. Erre a Solar Walkban több lehetőségem nyílt. Nagyobb kihívás, ha a kevésből hozok ki minél többet, mint ha festenék egy részletgazdag korallzátonyt. Imádom a Solar Walk elejét, amikor csak tárgyakat, formákat látunk. A közönségből sokan nem szokták érteni, aránylag hosszú is az a rész, de én maximálisan ki tudok állni mellette. Emiatt a nagyjátékfilmemben is szeretném folytatni a kísérletezést.
Egy nemrég készült interjúban azt mondtad, a jelenlegi politikai klíma nem engedi meg, hogy a személyes történeteidet meséld, mert az „nem lenne aktuális, és nem érdekelne senkit”. Miért gondolod így?
Az általános politikai klímára gondolok. Nagyon nehéz úgy rákoncentrálni egyetlen ember vagy karakter életére, hogy az valamiféle általános igazsággá táguljon, mint például Kubrick állításaivá a házasságról a Tágra zárt szemekben. Mások személyes történetei filmen elmesélve kevésbé érdekelnek, és engem sem foglalkoztat az, hogy elmeséljem, mi történt a családommal. Ennél fontosabb dolgok történnek mindenhol a világban. Nagyobb a dráma. Rövidfilmekben nagyon sokszor látom, hogy terápiaszerűen készítenek filmeket az emberek, ki akarnak adni magukból valamilyen személyes tapasztalatot. Valójában ennek nincs is köze a mostani állapotokhoz, más korszakokban ugyanezt gondolnám.
Zavar, ha mélyen személyes filmet nézel?
A tisztán személyes filmek ledobnak magukról, ha azt érzem, hogy az alkotó nem tudott kilépni a saját buborékjából. Ha tudok azonosulni azzal a történettel, az jöhet, csak ez nagyon ritka. Nem fair annyi empátiát elvárni a nézőtől, hogy a saját személyes történeted megérintse őt. Én legalábbis nem tudok ennyire empatikus lenni. Emiatt a saját filmjeimet is távol tartom a személyességtől, ami nem jelenti azt, hogy ne látszana rajtuk az érdeklődésem. De nagyobb témaköröket szeretek körbejárni, majd meglátjuk, ez a nagyjátékfilmemben hogyan sikerül majd.
A kedvenc filmjeid között sincs személyes történet?
P. T. Anderson filmjei erősen karaktervezéreltek, azok el tudnak kapni, például a Vérző olaj.
Igen, de az nyilván nem a rendező személyes élményeiből táplálkozik.
Itt két dologról van szó: amikor a saját személyes tapasztalatát akarja átadni egy rendező, és amikor egy karaktert, egy személyiséget mutat be. Ha ez a karakter hétköznapi, azzal általában bajom szokott lenni, de ha sikerül valami többet mondani a karakteren keresztül, annak tapsolok.
Szerinted készült valaha jobb sci-fi a 2001: Űrodüsszeiánál?
Nem.
És mostanában láttál valami jó sci-fit?
Mindenki gyűlölte az Annihilationt, de nem tudom, miért, szerintem teljesen rendben volt.
Most váltották le a Pixar atyaúristenét, John Lassetert a Disney animációs részlegének éléről, miután kiderült, hogy éveken át zaklatta a női beosztottjait. Mennyire tapasztaltad, hogy az animációs szakma is szexista?
Eléggé. De nem tudom, mennyivel szexistább a filmes szakma, mint bármelyik másik. A saját tapasztalataimból kiindulva egyértelmű hozzáállásbeli különbségek vannak aközött, hogy valaki egy ötvenéves férfi, vagy fiatal nő: más az, ahogy megszólítanak, amennyire komolyan vesznek és megbíznak bennünk, amennyi pénzt adnak. Egyre jobb a helyzet, sokat beszélgetünk erről a témáról, de még van hova fejlődni. A külföldi fesztiválok már nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyenek nők a zsűriben, mert lehúzzák őket a vécén. Az is fontos, hogy a fiatalabbakat bevonják a döntéshozatalba.
Egy kalap alá tudod venni a külföldi tapasztalataidat a magyar tapasztalataiddal?
Magyarországon problematikusabb a helyzet. Itthon sokkal kevesebb nő van döntési pozícióban ebben a szakmában, különösen az animációs területen. Ezen egyértelműen változtatni kellene.
Az utóbbi évek magyar animációs sikerei közül többet női alkotók készítettek női témákról. Éreztetek ellenállást ezekkel szemben?
A „női filmek”, amelyekre te gondolsz, MOME-s diplomafilmek voltak. Azon a szinten olyan filmet csinálsz, amilyet akarsz, nem kell külön pályázni a Médiatanácson vagy a Filmalapon keresztül. Emiatt én ezeket félre is tenném, és ha azt nézzük, hány női film készült ezeken kívül, rögtön nem olyan jó az arány. Nem tudom, hány nő és férfi pályázott animációs rövidfilmtervvel a Médiatanácshoz, de tudom, hogy sok női alkotótársamat is visszautasították. A pályázati anyagokat látva nem tudom megmondani, mi lehetett velük a probléma. Itthon nem kap az alkotó indoklást, ha újra szeretnénk próbálkozni, nem tudjuk, miben javítsuk az anyagot. Animációs rendezőként nekünk ez az egyetlen rövidfilmes pályázati forrás, ezért rá lennénk szorulva a támogatásra és a visszajelzésre. Egyikünk sem szeretne külföldre menekülni támogatásért, és azt látom, hogy egyre több tehetséges alkotó pánikba esik emiatt. Hosszú távon évente változó és sokszínű döntőbizottságra lenne szükség, amelyben fiatalok és nők is helyet kapnak.
