Kultúra

Volt idő, amikor még barbárnak és butának nézték azt, aki tejet ivott

"A tej élet, erő, egészség" – rögzült be legtöbbünk fejébe. Ötszáz évvel ezelőtt ezt még kevesen hitték volna el.

Ivott már ma tejet? Akkor rossz hírünk van: az ókori Rómában nem szerették volna igazán. Az óriási birodalomban ugyanis undorral beszéltek a tejivó népekről, így például a keltákról vagy a germánokról – utóbbiaknak az étrendjét a szenátor-történetíró Tacitus íztelenként és nyersként írta le, hozzátéve, hogy különösen odavannak az aludttejért.

Pillanatok alatt a köztudatba került, hogy a sok tejet ivó népek egyszerűen barbárok, de hasonlóan undorodtak a vajat fogyasztóktól is: a legfontosabb ókori enciklopédisták egyike, Caius Plinius Secundus például egyenesen kijelentette, hogy a vaj a leggyakrabban választott étel a barbár törzsek között.

Az álláspont a következő évszázadokban is tartotta magát: ha valaki vajat fogyasztott, vagy épp tejet ivott, nem is lehetett más, mint egy civilizálatlan senki.

Meglepő módon a rómaiaknak nem minden rétege vetette meg a tejtermékeket: az Atlas Obscura ugyanis beszámol róla, hogy a szegények és gazdagok egyaránt élvezték a kemény, vagy épp vajpuha sajtokat, akár füstölve, akár anélkül. Számos fajtát a jókora birodalom különböző provinciáiból importáltak, de a legtöbben megelégedtek a Róma hét dombjának egyikén készült füstölt kecskesajttal is. A sajtokat a legtöbbször ajándékként adták, és némi olívabogyó, kenyér, méz, tojás, vagy épp esti maradék társaságában fogyasztották el reggelire.

Floris van Dyck: Csendélet gyümölccsel, mogyoróval és sajttal, 1613 / fotó: Wikimedia Commons

 

Vajra azonban tényleg egyáltalán nem volt szükségük, hiszen volt olívaolajuk, ami sokkal magasabb hőmérsékletet is kibírt leégés nélkül, és tökéletesen helyettesítette azt. A tej hiányára is megvolt a magyarázat: az a mediterrán klíma miatt – hűtőrendszerek nélkül – egy szempillantás alatt megromlott volna, a sózott vajat magukba tömő kelták és germánok közt viszont jóval tovább bírta.

Óriási választóvonal volt ez az egészen az északi területek határáig törekvő rómaiak számára, és saját észjárásuk szerint teljesen megalapozottan állították: míg ők tej és vaj nélkül is fejlett és sikeres birodalommá váltak, mások azokkal együtt sem voltak képes rá, a sajt kivételével létező tejtermékek fogyasztása tehát egyszerűen nem lehet jó. A tej mindezek ellenére egyáltalán nem volt ismeretlen az alacsonyabb társadalmi osztályok, illetve a kis falvakban élők számára: a tehenet tartó gazdák, gyermekeik, illetve a közel élők igenis ittak friss tejet, némi sós, vagy édes kenyérrel megtámogatva.

A Nyugatrómai Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása sem változtatta meg azonban Európa hozzáállását a vajhoz: I. Erzsébet angol és ír királynő (1533-1603) udvarának egyik magas rangú, ideje jó részét Írországban töltő tagja például többször is megemlékezett a teljes halomnyi mocskos és büdös vajat magukba döntő írekről.

Az európai nagyhatalmak közül többen még ekkor is igyekeztek minden ponton a szomszédokkal szembeni felsőbbrendűségüket fitogtatni, ennek pedig tökéletes eszköze volt a tej- és vajutálat, a XVI. században azonban Németalföld képes volt lassan leszámolni a prekoncepciókkal, és a szomszédok által egyszerűen csak sajtfejűekként (kaaskoppen), az angolok által pedig egyszerűen csak kövér, két lábon járó sajtkukacként csúfolt népből az európai tejipar irigyelt fellegvárává válni: a legfelsőbb társadalmi rétegek büszkék voltak ara, hogy többféle vaj is van az asztalukon, de a szegényházakban túlélni próbáló legszegényebbtől a leggazdagabbakig mindenki büszkén vállalta, hogy írót reggeliznek kenyérrel. A XVI. század utolsó éveiben aztán lerázták a spanyol uralmat, lassan pedig a művészet, illetve a tudományok területén is vezető nemzetté váltak, sőt, néhány röpke évtizeddel később már a világ vezető kereskedő-, illetve tengerjáró állama voltak.

Jan Vermeer van Delft: Tejet öntő lány, 1661 / fotó: Wikimedia Commons

 

Kiderült, hogy a sajtfejűek talán annyira mégsem barbárok, ennek okát pedig sokan épp az étrendjükben látták, amit szép lassan aztán adaptáltak az európai nagyhatalmak, a tejtermékek fogyasztása pedig rövidesen elharapózott a kontinensen.

Két évszázaddal később aztán a tejtermékeket nem fogyasztó japán buddhisták néztek ugyanúgy az európaiakra, mint ahogyan azok korábban a germánokra, írekre, vagy épp flamandokra: egészen a XX. század elejéig egyszerűen csak Batā dasaku, azaz vajszaglászló néven emlegették őket.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik