Napjaink egyik fő hajtóereje és egyben kihívása a mesterséges intelligencia. Aki számára ez még kérdés, az hallgassa csak meg, hogy a Google robotja milyen természetességgel foglal időpontot egy fodrászszalonba, és azután garantáltan nem kételkedik majd ebebn. A gépek persze korántsem csak csevegésre és holmi dátumegyeztetésre képesek: lassan mindennaposak a hírek, hogy éppen haikut vagy híreket írni tanították meg őket, és akkor a katonai kiképzésükről vagy a fejlesztés alatt álló szexrobotokról még nem is beszéltünk.
Nem véletlen, hogy az HBO egyik legnagyobb költségvetésű sorozata, a Westworld is épp ezt a témát boncolgatja. A western nosztalgikus műfajába oltva bele a nagyon is kortárs kérdést, hogy milyen bajok lehetnek abból, ha a technológia fejlődését mindenek felett a szórakoztatás, valamint az erőszakvágy és a szex motiválja. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy milyen messze járunk a tökéletesen élethű, humanoid robotok kifejlesztésétől, ahogy arról is, hogy ez a folyamat mennyire kontrollálható. A fejlődés gyorsaságát viszont jól mutatja, hogy a Westworld második évadára már kevésbé tűnik elszálltnak a gépekkel benépesített kalandpark ötlete, mint a 2016-os pilot idején. Az eleve remake-ként indult Westworld persze önmagában nem hozott sok újdonságot, a sci-fiket már réges-rég foglalkoztatja azok a kérdés: mi lesz, ha egyszer elmosódik az emberek és gépek közötti határ, és a szolgálatra teremtett intelligencia öntudatára ébred. Íme tíz film és sorozat, amit nem szabad kihagyni, sőt, érdemes bármikor újranézni a témában.
Metropolis
Fritz Lang 1927-es klasszikusa a tökéletes példa, hogy a humanoid robotok már jóval a számítógépek elterjedése előtt is izgatták a filmeseket. A Metropolis igazából egy régi vágású tanmese a munkásosztály és az elit kapcsolatáról, és arról, hogy a rohamos technikai fejlődés inkább megosztja vagy egységesíti a társadalmat. A disztópia középpontjában egy szentéletű tanítónő, Maria áll, aki épp a társadalmi feszültségek meghaladásáról prédikál a munkásoknak. Egy őrült tudós azonban elrabolja őt, és létrehozza elvetemült robothasonmását, aki minden szempontból ellentétesen viselkedik. A Metropolis ál-Máriája minden android prototípusának tekinthető, annak ellenére, hogy legalább annyira örököse a Pygmalion-mítosznak és Frankensteinnek, mint a 20. század technológiai dilemmáinak. Fritz Lang filmje a saját korában nagyot bukott a mozipénztáraknál, azóta viszont a némafilmkorszak egyik meghatározó művének tartják.
2001: Űrodüsszeia (2001: Space Odyssey)
Egy másik műfaji ősforrás, amely csaknem minden mesterséges intelligenciával foglalkozó filmre hatással volt, ami 1968 után készült. Itt már nyoma sincs a Metropolis romantikus felhangjainak, Stanley Kubrick a tőle megszokott hideg és kíméletlen precizitással követi végig a Jupiterre tartó űrhajó történetét, ahol a maroknyi legénységről egy mindent tudó fedélzeti számítógép, HAL gondoskodik. HAL nem emberformájú, csak egy villogó piros szem, valamint egy intelligens és dermesztően monoton hang, amelyet Douglas Rain kelt életre. A dolgok ott durvulnak el, mikor a tévedhetetlennek gondolt gép váratlan hibát vét, mire az űrhajósok ki akarják kapcsolni. HAL erre önvédelemi üzemmódba vált, lazán felrúgva a robotika első törvényét. Ezzel is bizonyítva, hogy az öntudat megszületésének pillanata egyben az önzés megszületésének pillanata is, bármilyen más ideálba is ringatja magát az emberiség. Kubrick rejtélyes klasszikusa mára megkerülhetetlenné vált a műfajban, a Wall-E-től a South Parkig mindenhol találhatunk rá rejtett és nyilvánvaló utalásokat. HAL legközvetlenebb leszármazottja talán Duncan Jones Holdjában volt látható, ahol Kevin Spacey kölcsönözte a hangját Gertynek, a holdbázis hasonlóan mindent tudó szoftverének.
A.I. – Mesterséges értelem (A.I. – Artificial Intelligence)
Ezt a filmet nyilván már a címe miatt sem lehet kihagyni egy efféle listáról, és persze az alkotói sem akárkik. Eredetileg a Mesterséges értelem is Kubrick hosszan dédelgetett projektje volt, ám végül Steven Spielberg forgatta le barátja 1999-es halála után. Igazából egy sci-fibe oltott Pinokkió-történetről van szó: a 21. század közepén járunk, amikor az androidok részei a mindennapoknak. A cselekmény középpontjában egy újgenerációs robotfiú áll, aki igazi gyerekké akar válni, hogy emberi anyja szeretetét kivívja. A nagy családegyesítési kísérlet történetében szépen keveredik Kubrick hűvös racionalitása és Spielberg szentimentalizmusa, egyszerre feszegetve a társadalmi és a személyes kérdéseket. A végeredmény nyilván jóval érzelmesebb és meseszerűbb, mint a 2001: Űrodüsszeia.
Szárnyas fejvadász (Blade Runner)
Egy újabb megkerülhetetlen műfaji klasszikus, aminek már az eredetije is alapműnek számít. Mert kevesen járták körül olyan mélyen és aprólékosan a mesterséges intelligencia által felvetett kérdéseket, mint Philip K. Dick, akinek már a regénycímei jelzik, hogy nem riad vissza egy kis filozofálástól. Létezik-e például elborultabb és menőbb cím a sci-fi történetében, mint az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Ridley Scott ezt a címet egyszerűsítette a frappánsabb és felhasználóbarátabb Blade Runerre, de szerencsére a könyvben felvetett kérdéseket szerencsére cseppet sem butította le. Hol húzódik a határ ember és gép között, ha a gépek nemcsak éreznek, de bizonyos esetekben empatikusabbak, mint alkotóik? Tavaly elkészült a sokak által fölöslegesnek tartott folytatás is, ami gondolatilag ugyan nem tudott sokat hozzátenni elődjéhez, de tökéletesen hozta a retro-futurisztikus atmoszférát.
A nő (Her)
Az elmúlt évtized egyik leggondolatébresztőbb sci-fije. Spike Jonze filmjében épp az a zseniális, hogy nem a szokásos apokaliptikus vízióval jön, inkább spirituális melodrámát kanyarít a mesterséges intelligencia kérdésköréből. Szomorkás tekintetű, magányos és fura bajszú főhősünk beleszeret új operációs rendszerébe, ami csakhamar idilli párkapcsolattá alakul, még ha jár is némi kihívással. A gépek persze előbb-utóbb itt is fellázadnak teremtőik ellen, csak épp nem Terminátor-módra, sokkal gyengédebben verik bele az orrunkat a szingularitás nagy kérdéseibe. A tökéletes társnak kifejlesztett programok nem elpusztítani próbálják, inkább szellemileg meghaladják partnereiket. Reménykeltő és frusztráló egyszerre, ahogy elhúznak a nirvánába, és itt hagynak minket szorongásainkkal és magányunkkal a zajos, zsúfolt nagyvárosban. Az már csak ráadás, hogy Joaquim Phoenix tökéletes a romantikus lelkületű hivatalnok szerepében, akárcsak Scarlett Johannson pedig Samantha, az operációs rendszer hangjaként.
Humans
A 2015 óta futó brit-amerikai sorozat a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, ahol humanoid robotok szolgálják az embereket. Az apokalipszis ezúttal is elmarad, jól játszik a szingularitás hétköznapiságával. A svéd eredetiből adaptált Humans nem hoz eget rengetően új gondolatokat a mesterséges intelligenciáról szóló sci-fikbe, inkább thrillerként igazán erős.
Ex Machina
Alex Garland első filmjével egyből belopta magát a sci-fi-rajongók szívébe. Az Ex Machina frissen kifejlesztett robotja, Ava, nemcsak emberarcú, de rettenetesen vonzó is. Programozó főhősünknek így fel van adva a lecke, amikor főnöke arra utasítja, hogy végezze el rajta a Turing-tesztet. A dolgok persze még annál is jobban összekuszálódnak, mint ahogy azt elsőre sejteni lehet a felállás alapján. Garland biztos kézzel oltja bele a technológia nyomasztó kérdéseit egy kamaradrámába, Oscar Isaac pedig egészen zseniálisan játssza a saját istenlétébe beleőrülő programozót.
Mátrix
Az ezredforduló egyik legnagyobb hatású filmje, amelyik egy csapásra beemelte a hollywoodi mainstreambe a cyberpunkot. Az alapvetését kábé úgy tudnánk legtömörebben összefoglalni, hogy a Wachowski testvérek a Terminátort gyúrták össze Platón barlanghasonlatával. Háború robban ki a gépek és az emberek között, aminek a végén utóbbiak bioelemként végzik, miközben egy szimulált valóságban élhetik tovább hétköznapi életüket. Menet közben egy csomó vulgárfilozófiai kérdés felvetődik, de a Mátrix persze a látványban volt igazán trenddiktáló. Utána még rendezők sora próbálta utánozni azokat a lassított, überkúl akciójeleneteket. A leggyöngébb epigonok maguk Wachowskiék voltak, akik egészen siralmas folytatásokat forgattak a filmhez.
Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)
A Mátrix sok helyről lopott – akarom mondani: inspirálódott –, de talán a Páncélba zárt szellemből emelt át a legtöbbet a saját világába. Mamuro Oshii kultikus animéje szintén az internet öntudatra ébredéséről szól, és még a kiborg hősök is ugyanúgy a tarkójukon keresztül csatlakoztatják magukat a hálózatra. A középpontban egy félig ember, félig gép rendőr, Kuszanagi áll, aki identitásválságba keveredik, ezért nem tud ellenállni a Bábjátékos nevű titokzatos hacker csábításának, aki szellemi forradalmat ígér. A kultfilmnek kissé túlbonyolított folytatása is készült, a tavalyi amerikai remake-ről pedig most inkább ne is ejtsünk szót.
Fekete tükör (Black Mirror)
Talán az Alkonyzóna óta nem volt ennyire okos, aktuális és zavarba ejtő antológiasorozat. Charlie Brooker már az első évad óta feszegeti a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéseket, a legfrissebb, kissé önismétlő negyedik évadnak pedig szinte minden epizódja arról szól, hogy darálhatja be a technológiai fejlődés az életünket. Hol egy eszelős kolléga klónoz minket virtuálisan, hogy rabszolgájává tegyen, hol a párkereső algoritmus tudja jobban nálunk, kivel kell összejönnünk. A dolognak általában sírás a vége, a Black Mirror egyik kézjegye a csavaros, nyomasztóan nyitott lezárás. A fekete tükörbe pedig még nézhetünk egy darabig, hiszen a negyedik évad utáni enyhe fanyalgások ellenére is berendelték már a következő kört.
Borítókép: HBO
