Tíz évvel a cannes-i zsűri nagydíját elnyerő Gomorra után Matteo Garrone ismét egy olyan filmmel versenyez a fesztiválon, ami Nápoly egy kevéssé vonzó arcát mutatja be, és új munkája hasonlóan hatásos. A Dogman amellett, hogy egy kisember tragikus személyes története, egy precíz szabályok szerint működő közösséget mutat be, és azt, hogy mi történik, amikor valaki kilép pontosan meghatározott szerepéből, és ezzel felborítja az érzékeny egyensúlyt, ami ahhoz kell, hogy mindenkinek zökkenőmentesen haladjon a szánalmas kis élete.
Ezek az emberek valahol Nápoly mellett élnek egy végtelenül lerobbant területen, ami olyan benyomást kelt, mintha egykor virágzó lakónegyed lett volna, azonban a régi tulajdonosok kiköltöztek volna, helyükre lecsúszott, épp csak túlélésre játszó alakok költöztek volna be, akik engedték, hogy a természet elkezdje visszahódítani a rozsdásodó, omló építményeket. Mintha a figurák egy eltűnőben levő világ utolsó, fáradt képviselői lennének.
A telep – nevezzük így – egyik ütött-kopott üzlethelyiségének tulajdonosa Marcello (Marcello Fonte), azaz Dogman, aki ironikus ellentétben mindennel, ami körülveszi, kutyamosót (szalonnak azért ne nevezzük) üzemeltet, ahol gondosan megtisztogatja, megnyírja, akár versenyekre is előkészíti a legkülönfélébb ebeket. Az első jelenetében Marcello egy félelmetesen vad kutyához beszél kedvesen, addig-addig szelídíti, míg a kutya apránként meg nem engedi neki, hogy lemossa. Rögtön nyilvánvaló, hogy Marcellóban rengeteg szeretet és odaadás van, de mint később kiderül, a jelenet azt is előrevetíti, hogy képes ravaszul megszelídíteni a nála erősebbet, és elérni, hogy azt tegye, amit ő szeretne.
Fonte telitalálat: az alacsony, nyüzüge férfi bizonytalan tartásával és járásával rögtön meghunyászkodást érzékeltet, erős fogsora és hatalmas barna szemei pedig kifejezetten kutyaszerűvé teszik bizonyos jelenetekben, egyértelmű, hogy ezért kapta a szerepet. Marcello közegét kutyafalkához is hasonlíthatjuk, amelyben ő eléggé alacsonyan áll a hierarchiában, de mivel a kutyaszépítés mellett lepukkant boltjában kokaint is árul, megvan a maga nem túl előkelő, de fontos szerepe, szükség van rá.
Marcellónak van egy imádott kislánya, aki a volt feleségével lakik, a férfi azokért a pillanatokért él, amikor a lány egy ideig vele lehet. A telep és Marcello életének beállt ritmusát azonban megzavarják egy kontrollálhatatlan ex-bokszoló, Simone (Edoardo Pesce) kiszámíthatatlan dühkitörései és erőszakos cselekedetei. Marcello túlélési taktikája az erősebbnek való behódolás, így még a szinte állatias Simone (a brutálisra maszkírozott Pesce is kiváló) is azonnal ráérez, hogy Marcello az, akit könnyen rákényszeríthet, hogy rablásaiban legyen a segítője.
És valóban, Marcello nem tud nemet mondani, de gyengeségéért nagy árat fizet, mindent elveszít, beleértve a kislányát is. Mert ez a közösség kíméletlenül kiveti magából azt, aki áthágja a szabályokat, és Marcello igazi tragédiája az, hogy enélkül a rendszer nélkül nem képes létezni, személyisége nem elég erős ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, énje csak a többiek összefüggésében értelmezhető igazán.
Az alkotók városi westernként hivatkoznak a filmre amiatt, ami ezután következik: Marcello kétségbeesett kísérlete arra, hogy bármi áron, de visszaszerezze a helyét és megbecsültségét ebben a mikrokozmoszban. Az eddig is fel-felbuggyanó véres erőszak egy olyan jelenetben tetőzik, ami szerintem durvább, mint bármi, amit Lars von Trier idén mutatott. Ugyanis a gyilkolás itt nem stilizált és ironikus, hanem nagyon is valós és testközeli. Garrone már rég megértette velünk, hogy egy olyan világban vagyunk, ahol ez egy könnyedén felmerülő lehetséges megoldás a problémákra.
