Kultúra

Mind a pusztulás felé tartunk, de Joaquin Phoenix előbb ér oda

Kránicz Bence
Kránicz Bence

újságíró. 2018. 05. 17. 14:30

A Beszélnünk kell Kevinről rendezője sötét és erőszakos bűnügyi filmet rendezett, amit különleges stílusa és Joaquin Phoenix alakítása emel ki az átlagból. Ennyi búskomorságon viszont túl könnyű nevetni, aminek a készítők vélhetően nem örülnének.

Mikor láttuk utoljára Joaquin Phoenixet nevetni? Ezen gondolkodtam a Sosem voltál itt megtekintése közben. A híresen magának való, különc, öntörvényű stb. színész rendre depresszióra hajlamos, elveszett figurákat játszik. Kedveli a művészi kihívásokat: egyszer ugye abbahagyta a színészkedést, hogy rappernek álljon, de aztán kiderült, hogy az csak egy grandiózus performansz volt. Azóta szerencsére visszatért, nemrég eljátszotta Jézust, a Sosem voltál ittben pedig olyan hőst alakít, aki folyamatosan az öngyilkosság határán billeg.

Búskomorsága és erőszakos természete ellenére a Joe névre hallgató férfi valóban hős, aki megrendelésre hősködik. Eltűnt gyerekeket próbál megmenteni, olyanokat, akiket a rendőrség nem tud, vagy nem akar megtalálni. A feladat része, hogy könyörtelenül eltakarítsa az útból azokat, akik feltartóztatnák. Ezúttal egy politikus kamaszkorú lányát keresi, de nagyon úgy néz ki, hogy a szokásosnál is mocskosabb ügybe bonyolódik, amelynek csak az első lépése az, hogy ellátogat egy kiskorúak megerőszakolását bonyolító bordélyházba.

Fotó: You Were Never Really Here

A Sosem voltál itt története sovány és szinte lényegtelen, mintha A tűzben edzett férfi lecsupaszított változata lenne. A lényeg egyrészt Joe karaktere és Phoenix jelenléte, másrészt, a hős alakjával szoros összefüggésben, az az éjfekete, kiábrándult és rezignált világkép, amelyet Lynne Ramsay filmje megteremt. Nem kell megijedni, van remény: maga Joe, aki barkácsáruházban vásárolt, de nem barkácsolásra használt kalapácsával a „jó ügy” érdekében harcol. Nyíltan soha nem mondják el, de a történet végére összerakjuk, Joe-t milyen gyerekkori trauma érte. Azt szintén nem kötik az orrunkra, mivel foglalkozott Joe, mielőtt morcos igazságtevőnek állt volna. Phoenix robosztus és mégis sérülékenynek tűnő alkatával, tengermély szomorúságot sugárzó tekintetével, gondozatlan szakállával és halk motyogásával olyan figurát teremt, aki 90 percen át vonzza a tekintetet. Sejtjük, hogy az útja végén jár, de tudni akarjuk, mi vezette odáig.

Joe rejtélyes figurája köré egyszerű, B-filmes klisékkel operáló történetet írt az eredeti regényt jegyző és a forgatókönyvbe is besegítő Jonathan Ames. A rendező által kialakított stílus viszont annál izgalmasabb. Lassú, de kitartóan feszült ritmusban húzza be a nézőt a Joe-t körülvevő örvénybe: prizmaszerű fényfoltokkal tarkított, expresszív képek váltakoznak az erőszakos jelenetek vagy inkább halálpillanatok szikár, brutális felvételeivel, miközben a gépi hangokra építő sound design egységben tartja a látottakat. A Sosem voltál itt stílusa van annyira telített és egyéni, hogy felemelje és átlényegítse a semmi kis történetet.

Fotó: You Were Never Really Here

A főhős lakonikus alakja, a fel-felszikrázó brutalitás és a markáns stílus olyan világot teremtenek, amelyben minden és mindenki a széthullás, a pusztulás szélén áll. Ennek a világnak nincs jövője, valami végleg elromlott. Joe is csak azért teszi a dolgát, hogy a saját halálvágyát csillapítsa, nincs olyan illúziója, hogy érdemben változtatni tud a züllött állapotokon. A film legnagyobb hibája, hogy Ramsay olyan kitartóan, minden eszközt bevetve érvel amellett, hogy világunk szemétre való, hogy bele-belecsúszik a fekete giccsbe: a Sosem voltál ittben mindenki annyira szarul érzi magát, hogy az már vicces. Az a jelenet pedig, amelyben Joe himnikus kísérőzenére a folyóba temeti az egyik fontos szereplőt, nem feketén giccses, hanem csak simán giccses. A rendező máskor is mutatta már jeleit, hogy hajlamos a túlzásokra. Legutóbbi filmje, az egyébként kitűnő Beszélnünk kell Kevinről címszereplője nem egyszerűen egy pszichopata gyerek volt. Az a gyerek maga volt a sátán, tényleg annyira gonosz volt, hogy azt helyenként már komolyan venni sem lehetett.

A Sosem voltál itt másik hibája, hogy a vállaltan primitív történet filmvégi csavarja – a kislány eltűnésének magyarázata – nem pusztán egyszerű és sablonos, hanem kifejezetten olcsó. Ilyesmit a Bosszúvágy-sorozat sokadik részében lehet látni, egy művészthrillerben többre, vagy egy kicsit másra lett volna szükség. Azt hiszem, Ramsayt leginkább Nicolas Winding Refn legutóbbi filmjei inspirálták a bűnügyi szál bonyolításában, de a Drive vagy a Neon démon történetei hiába voltak egyszerűek vagy idéztek fel B-filmes hagyományokat, nem tűntek elnyűttnek vagy megúszósnak. A Sosem voltál itt arányai sokkal kevésbé stimmelnek.

A film egyik tanulsága tehát az, hogy nagyon könnyű nevetni az olyan szereplőkön, akik látványosan nyomorultul érzik magukat. A másik, hogy a kétségtelenül izgalmas és helyenként lenyűgöző stílus gond nélkül feledtetni tudja, hogy a történet vázlatos, de azt nem, ha a legolcsóbb fordulatokkal operál. Joaquin Phoenix alakítása miatt viszont a Sosem voltál ittre mégis az év egyik legkülönlegesebb filmjeként fogok emlékezni. Egyébként eszembe jutott, melyik filmben láttam nevetni: a Három a nagylány című 1997-es családi melodrámában. Azóta búskomor.

Sosem voltál itt (You Were Never Really Here), 2017, 89 perc, 7/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

(Original Caption) Supporting the U.S. Army northern area command's March of Dimes is Private Nick Clooney, brother of singer Rosemary Clooney. He is a disc jockey for the Armed Forces network "Platter Parade," broadcast yearly in support of the campaign to raise funds for the fight against infantile paralysis.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.