Kultúra filmkritika
Mary Magdalene

Mária Magdolna még Jézusból is feministát csinált

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 03. 30. 17:00

Garth Davis filmje az evangéliumot gondolja újra női szemmel, tisztázva Mária Magdolnát a prostitúció vádja alól. A gesztus fontos és időszerű, kár, hogy a nagy igyekezetben nem sikerült megtalálni az embert a szent mögött.

Várható volt, hogy előbb-utóbb a Bibliát is utoléri a #Metoo. Hát most megtörtént. Az időrend persze nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a revizionista Mária Magdolna-film már a hollywoodi botrányok kipattanása és a válaszul születő mozgalom előtt elkészült. Sőt a bemutóba alaposan bekavart, hogy eredetileg épp a lavinát elindító Harvey Weinstein cége terjesztette volna a filmet több országban, ami némileg beárnyékolhatta volna a mélyen feminista üzenetet. Mert hogy feminista tételfilmről van szó, az nem kérdés. A Mária Magdolna minden jelenetéből süt, hogy több akar lenni egy újabb bibliai eposznál, ami húsvét környékén szépen felmondja a mindenki által ismert történetet a vásznon.

Deklarált célja, hogy igazságot szolgáltasson a címszereplőnek, akit a keresztény hagyomány évszázadokig megtért prostituáltként és „rossz hírű nőként” tartott számon, és az ő nézőpontjából írja újra az evangéliumot.

Hiába cáfolták már régóta teológusok, ez a Mária Magdolna-kép csont nélkül átment a popkultúrába. És most nemcsak Lady Gaga erotikától fülledt, drogmámoros Judas-klipjéről van szó, a bibliai filmek zömében is így jelenik meg, akár a Jézus Krisztus szupersztár hippiromantikáját, akár Mel Gibson-féle A Passió vallási giccsbe csomagolt szenvedéspornóját nézzük (ezzel párhuzamosan futott A Da Vinci-kód által is népszerűsített elmélet, miszerint Jézus felesége volt). Nem véletlen, hogy Ferenc pápa pár éve egyházi rendeletben igyekezett eloszlatni a Mária Magdolnát övező tévképzeteket, hangsúlyozva, hogy az egyház mélyebben kíván foglalkozni a nők méltóságával.

Fotó: UIP-Dunafilm

Ennek a szemléletnek ad mozgóképes nyomatékot az ausztrál rendező, Garth Davis filmje, amely hangsúlyozottan női szemszögből mutatja be Krisztus és az apostolok utolsó hónapjait. Mária Magdolnát itt is „bűnös” és „ördögtől megszállt” asszonynak tartják a faluban, de csak azért, mert nem hajlandó házasodni, gyerekeket szülni és magára ölteni a patriarchális közösség rá osztott szerepeit. A film első negyede ezt a fojtogató élethelyzetet mutatja be, amibe aztán személyre szabott messiásként toppan be Jézus – nem bűnei, hanem a fojtogató családi elvárások alól szabadítva fel Mária Magdolnát. A film innentől kezdve kettejük elmélyülő kapcsolatára koncentrál, de nem amolyan Da Vinci-kódos, botrányhajhász értelemben, inkább amolyan platonikus lelki társként mutatja be őket.

Az „eretnekség” itt legfeljebb annyi, hogy Mária Magdolna nem pusztán egyenrangúvá válik az apostolokkal, de egyértelműen magasabb polcra kerül náluk. A film olvasatában ugyanis ő Jézus igazi tanítványa.

Az egyetlen, aki tényleg megérti a Messiás békés üzenetét, szemben a bosszútól és tesztoszterontól fűtött Péterékkel. Ők valódi forradalmat vizionálnak, meg akarják torolni sérelmeiket, és visszahozni halottaikat. Így nagyon csalódottak, mikor kiderül, hogy „az Isten országa” pusztán egy lelkiállapot, és nem érkeznek semmiféle égi seregek a római katonák lemészárlására.

Mária Magdolna ráadásul nemcsak az apostolokat körözi le a spirituális érzékenységben, de még Jézusnak is tud tanítani valamit. Jó feministaként felnyitja a szemét a nők mindennapi elnyomására, arra buzdítva, hogy külön prédikáljon számukra, mert csak így bonthatók le a beléjük épült félelmek, amelyek a megvilágosodás gátjában állnak. Jézus emebri oldalát hangsúlyozza, hogy először megütközik a kritikán, aztán mégis elfogadja a tanácsot. A női szemszög ilyen hangsúlyos beemelése izgalmas, fontos, és aligha lehetne időszerűbb, de a nagy revizionista igyekezetnek megvannak a hátulütői is. Az ideológiai irányultság ugyanis szép lassan rátelepszik a filmre, és nem engedi teljesen érvényesülni a cselekmény érzelmi töltetét.

Mary Magdalene
Fotó: UIP-Dunafilm

Rooney Mara és Joaqim Phoenix mindent megtesznek az ügy érdekében. Tényleg létrejön közöttük valami különös intimitás a vásznon, ami nem a párbeszédekből, inkább a csendekből és a tekintetekből építkezik. Figuráik azonban túl vázlatszerűek és elvontak maradnak ahhoz, hogy a katarzis megtörténjen. Jézusnál még lehet a koncepció része a titokzatosság, ám a központba állított Mária Magdolnánál különösen látványossá válik a hiány. Hisz a filmnek elvileg épp az a vállalása, hogy „a megtért kurtizán”-hoz képes új tartalommal tölti ki az űrt, amit az evangéliumok szűkszavú jellemzése hagyott körülötte. Ehhez képest alig tudunk meg valamit a személyiségéről, túl azon, hogy hipnotikus jelenléte van, teljesen a hitének szenteli magát, és kiskora óta szenved a férfiak uralta társadalom hagyományokba kódolt előítéleteitől.

A film ugyan megtisztítja Mária Magdolna alakját az évszázadok alatt rárakódott kosztól, és felülírja alárendelt pozícióját a tanítványok között, közben viszont nem sikerül megtalálni az embert a szent mögött.

Alig enged közelebb kerülni hozzá, mint egy szép, merev vonalvezetésű, aranyfüsttel borított ikon. És ezen nem sokat változtat, hogy itt politikailag korrekt fényben ragyog a fejét övező glória. A lázadás így kissé konformista színezetet kap, hisz a film úgy próbál felülírni egy ábrázolási hagyományt, hogy közben tartja a két lépés távolságot, és kényesen ügyel, nehogy véletlen botrányossá váljon.

Mary Magdalene
Fotó: UIP-Dunafilm

A Mária Magdolna tehát többet ígér, mint amit végül képes beváltani, de még így is simán befér a bibliai filmek élmezőnyébe (ami elég sokat elárul a felhozatal színvonaláról). Kifejezetten üdítő a szándékosan töredezett dramaturgia: a forgatókönyv nem mondja fel buzgó diákként az összes stációt, csak egy-egy hangsúlyos pillanatot villant fel a szenvedéstörténetből. Formailag ugyan teljesen klasszikus megoldásokat alkalmaz, de apró dózisokban, biztos kézzel adagolja a hatásvadászatot, így egy pillanatra sem fullad ájtatosságba és spirituális giccsbe a cselekmény. Az atmoszférához sokat hozzáadnak a csodálatosan komponált tájképek, és a nemrég elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson utolsó filmzenéje is.

Phoenix torzonborz Krisztusa pedig szerencsére inkább a Willem Dafoe-féle vívódó vonulatba illeszkedik, mint a modellarcú szépfiúk sorába, akik teljesen üres, ám kétségtelenül csábos tekintetükkel képviselik a megváltás üzenetét. Mint mondjuk Jim Caveziel, aki lassított képekben, érzelgős zenére menti meg Monica Bellucci Mária Magdolnáját a kövezéstől:

Ha belegondolunk, hogy Hollywood utolsó nagy dobása a 14 évvel ezelőtti A Passió volt ebben a műfajban, különösen látványossá válik az előrelépés. Egy biztos, ha húsvét körül bibliai hangulatba kerülünk, ezerszer inkább érdemes a Mária Magdolnát megnézni, mint a szépelgő, erőszakos és semmitmondó „klasszikust”, amelynek Gibson állítólag már dolgozik a folytatásán.

Mária Magdolna (Mary Magdalene), 120 perc, 2018, 6/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Singer and actress Lady Gaga attends a photocall for the film "A Star is Born" presented out of competition on August 31, 2018 during the 75th Venice Film Festival at Venice Lido. (Photo by Vincenzo PINTO / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.