Andrew Niccol kedvenc témája a mesterséges valóság, kezdve a Gattaca génmanipulációs disztópiájától kezdve a Lopott idő öregedésszabályozásáig, a legtöbb filmjében főszerepet kap a technológia által megmásított valóság. Még a Truman Show is, melynek a forgatókönyvét írta, kapcsolódik valamelyest ide, noha ott csak egyetlen szereplő valóságát módosították, igaz, azt teljes egészében. A rendezései közül egyedül a Gattaca az, amely tényleg emlékezetesre sikerült, az összes többi filmje vegyesebb fogadtatást kapott, így a legutóbbi Arctalan ellenség sem emelte nagyon Niccol ázsióját.
Most az Anonban az újabban kissé háttérbe szorult Clive Owen és a Lopott időben is látott Amanda Seyfried játsszák a főszerepeket, és mivel a film nagy részét Torontóban forgatták, a további szerepekben főleg kanadai színészek láthatók. Owen egy Sal Frieland nevű nyomozót játszik, akinek már alig van dolga a film jövőbeni szupertársadalmában, ahol gyakorlatilag megszűnt a bűnözés, hiszen az emberek agyát összekapcsoló rendszer tesz róla, hogy minden szembejövőnek láthatjuk a nevét, korát, foglalkozását. Ha valaki mégis rossz fát tenne a tűzre, azt is pillanatok alatt ki lehet deríteni, hiszen az egyes emberek szeme kameraként is működik, a felvételekhez pedig hozzáférnek a hatóságok. Így Frielandnek nem túl izgalmas az élete, a munkája elsősorban ilyen felvételek visszakereséséből áll, ám hiba kerül a rendszerbe, hiszen van valaki, aki azt kicselezve követ el megfejthetetlen gyilkosságokat, ezért hirtelen tétje lesz mindennek.
Az ötlet joggal lehet ismerős egy korábbi Black Mirror-epizódból (The Entire History of You), melyben egy beültetett csipnek köszönhetően mindenki szabadon visszajátszhatja az emlékeit, mint egy videót. Az egy alig háromnegyed órás, nagyon hatásos és elgondolkodtató epizód volt, és nem vagyok benne biztos, hogy az Anon sztorijában is több volt 45 percnél, ehhez képest itt száz percen keresztül bonyolódik, vagy inkább vonszolódik a cselekmény. Pedig az alapszituáció tényleg izgalmas, az Ether nevű, mindenkit összekötő rendszer vizuális megjelenítése is látványos, és amikor egy pillanatra megmutatja a film, milyen lehetőségek rejtőznek a targetált hirdetésekben, az is hibátlan. De nagyjából ennyivel el is lehet intézni a pozitívumokat.
Niccol ugyanis valamiért nem tud elszakadni a noir hangulatú filmektől, és az Anon is egy leginkább sci-noirként leírható mozi, amelynek a retrofuturisztikus látványvilága teljesen a Gattacát idézi, a sötét, noiros alapszínekkel, a negyvenes-ötvenes éveket idéző ballonkabátokkal és kalapokkal, meg a brutalista üveg- és betoncsodákkal, ahol még mindig elengedhetetlen kellék a cigaretta. Ez sem lenne még baj, ha nem volna ennyi klisé a filmben: Clive Owen nemcsak, hogy ugyanazt a szűkszavú, fásult, középkorú alkoholistát játssza, mint minden filmjében, de az egész cigizős-whiskyzős-kurvázós figurát is már milliószor láthattuk, és ehhez a saját személyes családi tragédiája is csak egy közhelyes adalékká silányul. Még nagyobb a baj Amanda Seyfrieddel, aki egyszerűen egy pillanatig sem hiteles az egész rendszernek a középső ujját mutató, zseniális hackerlány szerepében, viszont láthatjuk többször is meztelenül, ami láthatóan fontosabb szempont volt, mint az, hogy hiteles karaktert írjanak neki.
Egyáltalán, Niccol mintha még mindig 1997-ben élne, amikor kötelező kellék egy ilyen thrillerhez egy leszbikus szexjelenet (aminek amúgy tényleg semmi funkciója a cselekményben), meg néhány egyéb női szereplő, akik csak szexuális tárgyként jelennek meg, míg valós szerepük (Seyfriedet kivéve) csak a gondterhelten dohányzó, öltönyös férfiaknak van. Arról már szót sem érdemes ejteni, hogy utalás sincs, miért ilyen ez a filmben ábrázolt társadalom, amilyen (nyilván azért, mert Niccolnak ez a filmes miliő tetszik, és kész), vagy hogy milyen a mindennapi élet egy ilyen borzongató high-tech rendőrállamban, és talán ettől is hihetetlenül sterilnek tűnik az egész, annyira, hogy csak ímmel-ámmal lehet azonosulni a szereplőkkel is.
Persze, ha a cselekmény magával ragadna, még ezek is el lehetne nézni a filmnek, ám sajnos az ígéretes kezdés után az is leül. Pláne, hogy a film nagy része egy virtuális térben játszódik, hiszen az Etherhez nem kell számítógép, hanem egy parancsra megjelenik bárhol, ezért a színészek többnyire csak az ujjukkal húzogatnak nem létező vonalakat a levegőbe, és a semmibe meredve beszélgetnek. Igaz, amikor meghackelik Frieland saját személyes terét, és nem a valóságot látja, egy rövid időre felpörög a film, utána azonban csak egy nem túl ötletes lezárás következik, amikorra már a néző hajlamos elengedni, hogy ki mit és miért is csinált.
Egyszeri esti filmnek azért elmegy az Anon, de meghatározó élményt ne várjunk tőle: mintha Niccol egy régi ötletét csak most tudta volna megvalósítani, mire már elment mellette a világ. Az pedig most már egyre nyilvánvalóbb, hogy az a Netflix, amely számos nagyszerű sorozatot adott a világnak, az egy estés filmjeivel mennyire nem tud egyelőre labdába rúgni a mozifilmekhez képest: tulajdonképpen az összes, nagy költségvetésű, idei Netflix-film csalódást okozott a Mute-tól az Outsideren át az Expedícióig, és ebbe a sorba nyugodtan vegyük bele az Anont is.
Anon, 2018, 100 perc, Netflix. 5/10
Borítófotó: Anon/Netflix
