Mikor érkezett Budapestre?
Április 8-án hajnalban, így vasárnap volt egy kis időm körbenézni, mielőtt belevágtunk a kétnapos workshopba.
Akkor még épp elkapta a választási kampány végét. Felemelő élmény lehetett!
Borzasztóan érdekes volt figyelni az utcákat. Filmesként és aktivistaként is sokat foglalkozom a bevándorlás kérdésével.
Figyelemfelkeltésből tényleg hibátlan, maga az üzenet persze már kevésbé stimmel.
Elkeseríti, amikor ilyet lát? Nem csak itt, Amerikában is sikerült riogatással választást nyerni az utóbbi években.
A migráció egy világszintű jelenség, ami mögött szinte mindig történelmi okok állnak. Ma hatalmas pénzügyi birodalmak birtokolják és osztják újra a közös erőforrásokat, egyeseket gazdagabbá, másokat egyre kiszolgáltatottabbá téve. Miért csodálkozunk ezek után, ha az emberek útra kelnek, mert normális életet akarnak maguknak? Ez teljesen logikus következménye a korábbi folyamatoknak, amelyekből nagyrészt a mostani célországok profitáltak. Nem tudom, mi a megoldás, de az biztos, hogy nem hunyhatjuk le a szemünket. Ha van pillanat, amikor óriási szükség van az intelligens párbeszédre, akkor ez az.
A félelemkeltés viszont elég hatékonynak tűnik. Hogy lehet tenni ellene?
Ez egy mesterségesen kreált félelem, amiből sokan politikai tőkét kovácsolnak. Emberi arcot kell adni a témának, és ebben jut fontos szerephez a művészet. Mindegy hogy film, zene, tánc, vagy színház: ha valós történeteket ismerünk meg azokról, akikről a politikusok azt szajkózzák, hogy ide jönnek, elveszik a munkákat és reggelire megesznek minket, már nem fogunk annyira félni tőlük, és képesek leszünk higgadtan gondolkodni.
Nem szabad engednünk a kísértésnek, ki kell nyitnunk a szemünket, hogy körbenézhessünk, és meglássuk: a körülöttünk lévő világnak nincs sok köze ahhoz, amiről mesélnek nekünk. Jobban meg kéne ismerjük egymást, és akkor a félelem is csökkeni fog. Ebben rengeteget segíthet Hollywood és a filmek, hisz mindenki nézi őket, és végső soron nem az elvont érvek, hanem a konkrét történetek tudnak igazán hatást gyakorolni.
A kérdés csak az, hogy mekkorát. A Hová tűntek a Mexikóiak? című filmjében például azt mutatja be, milyen nehéz lenne az élet Kaliforniában, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnének a sokszor démonizált bevándorlók. Volt, aki a film hatására változtatta meg a véleményét?
2004-ben készült a film, a félelem akkoriban a levegőben volt, ezért akartunk tenni valamit. Nem is filmként tekintettek rá, politikai vitatéma lett, felkapta az összes hírműsor, és senki nem az alkotásról, hanem a felvetett problémákról beszélt. Nem sajnáltuk, mert végülis ez volt a célunk. Nem művészfilmet csináltunk, társadalmi hatást akartunk elérni vele, és a hatás nem maradt el.
Jó, de értelmes viták is voltak, vagy csak sárdobálás és indulatos veszekedések?
Mindkettőre akadt példa. A Facebook akkor sajnos még nem létezett, ezért az emberek a legnagyobb filmes adatbázis, az Imdb fórumain kezdtek vitázni. Nem kritikákat írtak a filmről, inkább a mexikóiakról és a bevándorlásról volt szó, sokszor indulatosan. Ebből is látszott, mekkora szükség van arra, hogy beszéljünk ezekről. Jó döntésnek bizonyult, hogy a dráma helyett vígjátékot csináltunk. Nem úgy mutattuk be a témát, ahogy az emberek hozzászoktak. A humorban az a jó, hogy átüti a berögzült vélemények páncélzatát, a réseken pedig az üzenetek is könnyebben átjuthatnak. Egy bevándorlásról szóló komoly drámára sokan be sem ülnek, aki pedig mégis, gyakran magával viszi az előítéleteit a moziba is.
„Jé, ezt nem is tudtam” – talán ez a mondat bukkant fel legtöbbször a film kapcsán megjelent kommentekben.
Fontos mondat, de Magyarországon sajnos egyre ritkábban hangzik el. Néha azon gondolkodom, hogy ez sok társadalmi problémánk forrása.
Ez a jelenség Amerikában is megvan, és tényleg a fejlődés útjában áll. Különösen a vitaműsorokban nehéz gesztusokat tenni, ahol a résztvevőknek kötelező roppant intelligensnek és felkészültnek tűnniük. Az elvárások sokszor nem hagynak teret arra, hogy valaki bevallja, nem tud valamit.
Az egyetemen politikatudományt és színészetet tanult, ami meghökkentő párosítás. Hogy sikerült ezt összehozni?
Mindig is színész akartam lenni, már egészen kis koromtól kezdve. De ahogy elkezdtem megismerni a világot, úgy éreztem, ez kevés. Az nem oké, hogy én csak színészkedek, míg emberek szenvednek körülöttem. Élelmezéstudományt és közgazdaságtant kezdtem tanulni, mert botránynak találtam, hogy sokak éheznek, miközben hihetetlen gazdagság van. Az első közgáz kurzus nagyon formalizált volt nekem, a hosszú képletek láttán úgy éreztem: ez aztán nem juttat ételt senkihez.
Meg akartam érteni a világ működését, ezért beiratkoztam politikatudományra.
De ez hogy fér meg a színészettel?
Nem választom el a kettőt. A politika annak megértése, hogy mi folyik körülöttünk, és miért, ezt viszont épp a művészet segítségével lehet legerősebben bemutatni. Azt kell beláttatnunk az emberekkel, hogy a világunk állapota nem eleve elrendelt szükségszerűség. Mi alakítottuk ilyenné, és ha akarjuk, meg is tudjuk változtatni.
A politikai karriert nem fontolgatta? A színészi képességek ott is jól jönnek, Donald Trump például egy év alatt kész szappanoperává alakította az amerikai politikát.
Nem szeretem azt mondani, hogy soha, de tudom, hogy nem ebben vagyok erős. Valószínűleg be is darálna az a durva játék, ami a politika világában zajlik. Ott nincs kímélet, és én ugyan nem félek kíméletlen lenni, ha az igazságosság érdekében tehetek valamit, de itt sokszor nem ez a cél. A legjobb politikusok azok, akiknek az igazságosság lebeg a szeme előtt, de közben kiismerték a játékot is. Én inkább aktivista típus vagyok, egyfajta mozgalmár.
Elégedett azzal, ahogy a latinókat ábrázolja Hollywood?
Egyszerre vicces és dühítő a helyzet. Kialakult egy újfajta tudatosság a bevándorlásról, de nem a rég itt élő latinók és mexikóiak állnak a középpontjában, hanem a frissebben érkezők. Mostanában minden sitcomban indiai, arab vagy pakisztáni karakterek tűnnek fel. Ez egyfelől nagyszerű, de közben kicsit zavar, hogy mi, mexikóiak viszont alig kapunk felületet. A tagadás pszichológiája persze ezt is segít megérteni.
Hogyhogy?
Pontosan ezért ignorálnak minket az Egyesült Államokban. Mexikói vagyok, itt lakom a szomszéd házban, rég együtt élünk a közös országunkban, mert az USA történelmileg ugyanannyira az enyém, mint a többségi társadalomé. Gyakran mégis úgy érzem, mintha láthatatlanok lennénk. Mindig izgalmasabb, aki messziről jön, vagy most szállt le a hajóról. Örülök, mikor látom, hogy megint egy indiai éttermet nyitnak a szereplők egy tévésorozatban, de azért eszembe jut, hogy hány mexikói étterem van az Egyesült Államokban. Ezekről miért nem készítünk sose filmet? Minderről beszélni kell, és én sosem fogok belefáradni, hogy felhozzam ezt a témát. Nem törődöm bele, hogy örökre láthatatlanok maradjunk a saját hazánkban.
Obama történelmi elnöksége után mikor lehet latino elnöke az Egyesült Államoknak?
Meggyőződésem, hogy én még megérem ezt a pillanatot.
Optimista meglátás.
Látszik fejlődés, de még sok gyakorlásra van szükségünk. Mikor tapasztalatlanul érkezel a küzdőtérre, gyorsan bedarálnak. Kivéve, ha elsöprő támogatás áll mögötted, mint Obamánál is állt. Mindössze pár évig volt szenátor, majd egyből elnök lett, mert egy nagyon potens és elkötelezett fekete közösség vitte a vállán. Ők készítették fel, hogy kell megjelennie, viselkednie, beszélnie a nagy pályán. Ezek a dolgok nem maguktól jönnek, mi sem ugorhatjuk át a gyakorlás fázisát. Büszke vagyok az egyre profibb latino politikusokra, de persze őket is ugyanúgy számon kell kérnünk, mint a többieket.
A fiatal színészekkel tartott workshopja is a gyakorlás fontosságáról szólt. Emlékszik még, milyen volt először állni a kamera előtt?
A legelső alkalom hatalmas csalódás volt számomra. Egy nagyszabású, háborús drámát forgattak William Hurttel, abban statisztáltam. Csak ültem ott egész nap, unatkoztam, és fölösleges biodíszletnek éreztem magam. Azt éreztem, hogy ha ilyen egy forgatás, akkor nem is akarok filmszínész lenni, maradok inkább a színháznál és az aktivizmusnál.
Soha nem jártam Kínában vagy Japánban, de furcsa belegondolni, hogy ott is egy évig játszották a mozik, és a mai napig rengeteg rajongója van. Ekkor éreztem rá a film hatalmára. Engem senki nem tanított arra, hogy viselkedjek a kamera előtt, mindent élesben kellett elsajátítanom. Ebből a tapasztalatból akartam átadni valamennyit Budapesten. Ezt ugyanis nem lehet könyvből megtanulni, át kell élni, mert radikálisan különbözik a színházi színészettől. Sokan nem hiszik, mert hát mindkettő színészet, de óriási különbség: mintha a némafilmből átérnénk a hangosnfilm korszakába. Voltak némafilmes sztárok, akik nem is tudták megugrani ezt a váltást.
A kurzus végén azon viccelt, hogy míg a színészek általában túl hangosak, a magyarok milyen szokatlanul csendesek a kamera előtt. Tényleg ez volt a helyzet?
Nálam természetesen jön a hangos beszéd, ezért is vagyok jó színpadi színésznek és aktivistának. Egy forgatáson lejjebb kell tekernem a hangom és a jelenlétem, mert tudom, hogy a kamera mindent felerősít. Itt viszont azt éreztem, hogy sokan túlóvatoskodják a dolgot, és olykor elveszik az energia. Nincs mese, bizonyos jelenetekben tényleg oda kell csapni az asztalra. Ez biztos a kulturális különbségből is fakad. Láttam például a csodálatos Oscar-jelölt filmet, a Testről és lélekrőlt, és csak ámultam, milyen csendes és leheletfinom a színészi játék. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy mexikói film ilyen visszafogott legyen, bizarr is lenne. Mégis imádtam a filmet, mert szerintem épp az a csodálatos, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
Mexikóról a legtöbb embernek a jó kaják, a tequila, a szenvedélyesség és esetleg a drogkartellek jutnak az eszébe. Az utóbbi tíz évben a rendezőiről is világhíressé vált, mint Guillermo del Toro, Iñárritu vagy Alfonso Cuarón. Hogy jött ez a filmes forradalom?
A forradalom épp a Szeress Mexikóbannal indult, amiben én is szerepeltem. Ez volt az első mexikói film, amelyik betört az amerikai piacra, rekordokat döntött. Az ételről és a szerelemről szólt, ami elég jól összefoglalja Mexikó erősségeit. Ezek nagyon fontos dolgok az életben, manapság viszont sokszor nem ez számít értéknek, hanem a fegyelem, a technológiai fejlettség és természetesen a pénz – a sok-sok pénz. Ezekben pedig Mexikó már nem tűnik olyan erősnek.
Mindhármuk mexikói filmmel robbant be, és nem azonnal Hollywoodba szerződött, ahogy sok rendező, akik hamar el is vesztik saját hangjukat a nagy gépezetben. Nem egyből Hollywoodba kell szaladni, hanem otthon létrehozni valami olyat, amire az egész világ felkapja a fejét. Iñárritu első filmjénél, a Korcs szerelmeknél nehéz mexikóibb filmet elképzelni, mégis egy csapásra világhírűvé tette őt. Mondjuk az utóbbi években mintha megfeledkezett volna a kulturális gyökereiről. Az utóbbi történeteinek semmi köze hozzánk, és már nem latino vagy mexikói színészek szerepelnek a filmjeiben. Ő persze erre azt mondja, hogy ő nem latino rendező, csak egy rendező, jelzők nélkül.
És ebben nincs igazság?
Dehogynem. Önálló művészként azt csinál, amit akar. Én csak remélem, hogy egy ponton eszébe jut, hogy a határ mindkét oldalán rengeteg történet vár még arra, hogy elmeséljék. A legérdekesebbek pedig épp az átfedések. Nagy híve vagyok a kulturális keveredésnek, ezért nem is amerikainak, vagy mexikóinak hívom magam, hanem a kettőt összevonva: „amexikói”-nak. Szimbolikus, hogy, csak egy-két betű a különbség, valójában ennyire közel állunk egymáshoz. Ne hagyjuk, hogy a szellemi falak és határkerítések elhitessék ennek az ellenkezőjét.
Yareli Arizmendi a Filmalap Fast Forward Programja keretében érkezett Budapestre, hogy filmes workshopot tartson fiatal magyar színészeknek.
