Kultúra filmkritika

Hogy kerül egy cigány az űrbe?

Inkei Bence
Inkei Bence

rovatvezető. 2018. 03. 26. 20:35

A rendszerváltás utáni magyar film egyik nagy hiányossága, hogy nemigen készültek olyan filmek, melyek szatirikusan, humorral mutatták volna be a történelmünk olyan szörnyű időszakait, mint amilyen az ötvenes évek is voltak. Ennek talán ahhoz is van köze, hogy a témát A tanú olyan jól feldolgozta (még a régi rendszerben persze), hogy talán sokan azt is hiszik, ahhoz képest mindenki csak rosszul jönne ki egy ötvenes évek-szatírával. Lengyel Balázs viszont úgy gondolta, itt az idő kicsit más szemmel nézni a legújabb kori magyar történelem egyik legtragikusabb időszakát, és bevallottan azzal a szándékkal forgatta az első játékfilmjét, hogy úgy meséljen az ötvenes évekről, hogy közben szórakoztasson is. A rendező eddig csak forgatókönyvíróként lehetett ismert: az Aranyélet második évadában és a Kojot című filmben dolgozott, viszont azzal nem lehet vádolni, hogy elsőfilmesként biztonsági játékra törekedett volna.

A Lajkó – Cigány az űrben ugyanis mindjárt a címével túl merésznek tűnhet egyeseknek (az alkotók szerint voltak, akik a címe miatt léptek vissza a produkcióval való együttműködéstől), másrészt a műfaj, a fekete komédia sem könnyű. Ott nagyon el kell találni az arányokat ahhoz, hogy megfelelően egyensúlyba kerüljenek a komikus és a tragikus elemek, és jelen esetben még a közönség érzékenységére sem árt ügyelni, pláne, hogy Lengyel még a cigányságot is beemelte a történetbe. Maga az alapötlet tényleg szellemes: egy Serbán Lajos azaz Lajkó nevű cigány permetező pilóta (Keresztes Tamás) arra teszi fel az életét, hogy elsőként jusson fel az űrbe, és mivel a Szovjetunió is épp bedurrantja a maga űrprogramját, a két fél szándéka találkozik. Igaz, Lajkó nincs egyedül, hiszen rajta kívül még három másik jelölt is kész lenne az űrutazásra. Lajkót elkíséri mentora, Karmazsin elvtárs (Gyabronka József), valamint a semmirekellő apja, Flórián (Pálffy Tibor) is Bajkonurba, ahol maga a párt egyik feltörekvő reménysége, Leonyid Brezsnyev felügyeli a négy jelölt versenyét.

Gyabronka József, Keresztes Tamás / Vertigo Média

A film elég hamar megadja az alaphangot azzal, hogy a már gyerekként is megszállott Lajkó véletlenül Föld körüli pályára állítja a budiban cigiző édesanyját, és ez csak egy a számos morbid jelenet közül. A sztoriba belekeveredik az 56-os forradalom is, sőt, még a megtorlásokat végző karhatalmistákon is megpróbálhatunk nevetni, de végül eljutunk a bajkonuri űrrepülőtérre, ahol a film legjava játszódik, és ahol igazán elszabadul Lengyel, illetve a másik forgatókönyvíró, Lovas Balázs agya. Van ott Mengele lányától kezdve egymással smároló katonákig minden, miközben röhöghetünk a szovjeteken, meg kisebb mértékben a magyar kontingens szerencsétlenkedésein. Viszont, hogy tényleg röhögni fog-e mindenki, abban már kevésbé vagyok biztos. A film humora ugyanis sokszor nem éppen konvencionális, sőt, néha szánt szándékkal túl is mennek azokon a határon, amin magyar film csak a legritkább esetben szokott, de ez nem mindig sikerül jól, és nem is az a baj a film humorával, hogy politikailag nem mindig korrekt. Utóbbi miatt leginkább Lajkó apja lesz az, akinek a figurájával sokan nem lesznek kibékülve, hiszen valóban a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiákból építkezik (lusta, lop és minden nőt meg akar dugni).

Ennél is nagyobb baj azonban Flórián figurájával, hogy nyilvánvalóan neki szánták volna az alkotók azt a szerepet, hogy a bemondásaival megnevettesse azt a széles réteget is, amely a Valami Amerika 3. vagy A mi kis falunk humorán edződött, de hiába. Valami ilyesmi rendeltetése volt Reviczky Gábor kurvaanyázós rendőrtisztjének is a Liza, a rókatündérben, ahol ez működött is, itt viszont Pálffy Tibor hiába jó figura, ebben a szerepkörben tévedés, vagy legalábbis a szövegek azok, amiket a szájába adnak. Szinte egyetlen bemondásán se lehet igazán nevetni, pedig próbálkozik derekasan, noha neki más funkciója a nevettetésen kívül nem is nagyon volna. Máskor pedig az a probléma, hogy túltolják a humorfaktort: azon például nyilván lehet röhögni, ahogy annak idején a kommunista főtitkárok szabályosan lesmárolták egymást Honeckertől Andropovig, itt viszont amikor már sokadszorra kéne nevetni azon, hogy meglett férfiak csókolóznak, akkor inkább csak a kényelmetlenség marad.

Fotó: Vertigo Média

Keresztes Tamás már bizonyított filmben és színpadon is, itt viszont nem igazán áll módjában megmutatni, mit is tud, mert Lajkó leginkább csak szigorúan néz a bajusza mögül – igaz, azt rém hatásosan teszi. Az önmagában nem baj, ha egy filmvígjátéknak pont a főszereplője nem vicces, hiszen, hogy mást ne mondjak, Pelikán sem egy humorbomba A tanúban, mégis folyamatosan lehet szórakozni a naiv kisember mivoltából fakadó kalandjain, a fanatikus Lajkóról viszont a film végéig sem derül ki sok más azonkívül, hogy ő nagyon szeretne űrhajós lenni, és jobbára csak sodródik az eseményekkel. Hozzá hasonlóan Gyabronka József is telitalálat papíron, lévén az egyik legjobb karakterszínészünk, és az ő figurája még valamelyest a helyén is volna, ha kicsivel árnyaltabb lenne, ez utóbbit azonban egy meglepő és kicsit ügyetlen húzással próbálják a film második felében megoldani az alkotók. És bizony, maga a cselekmény sem annyira ragad magával, néha le is ül a film, pedig még csak nem is hosszú.

Na de beszéljünk arról, ami jó: például a helyenként Wes Andersont idéző látványvilág kifejezetten erős. Aztán a külföldi színészek: a szuperárja Helgát alakító Anna Böger telitalálat, akárcsak a tahó Bohdan Beniuk, aki azonban annyira nem hasonlít Brezsnyevre, hogy akkor már kitalálhattak volna neki valami fiktív szovjet főmuftit is inkább, bár értjük, hogy ez egy alternatív Szovjetunió akar lenni. És ki gondolta volna, hogy a Berényi Andrásként elhíresült R. Kárpáti Péterből ilyen jó Mengele lenne? Az ő jelenete egyébként is az egyik legjobban sikerült a filmben, de sajnos ezekre mindig jut egy olyan rész is, mint amikor egy észt szabadságharcos sikertelen merényletkísérletén kéne nevetnünk – mármint tényleg az akar lenni a vicc, hogy nem robban a bomba és elviszik kivégezni. Nyilván vékony jégen táncol az ember, ha egy, a valóságban is gyilkos és elnyomó rendszer szörnyűségein kéne röhögni, de míg a Sztálin halálában tényleg groteszk, ahogy rutinszerűen lőnek agyon embereket a háttérben, itt a filmben közel sem veszi ki ilyen jól magát – talán azért is, mert ez a film a Sztálin halálával ellentétben nem sokat mond az ötvenes évek Szovjetuniójáról.

Szóval abszolút értékelni kell Lengyel Balázs bátorságát, amiért elsőfilmesként rögtön ilyen rázós témát választott, de a Lajkó – Cigány az űrben csak részleteiben működik igazán. Az pedig, hogy a forgatókönyvírókat többször is cserben hagyta az arányérzékük, azt eredményezi, hogy jóval kevesebbet nevetünk a filmen, mint azt egy komédiától gondoltuk volna, még ha fekete is. Úgyhogy ha rendszerváltás utáni magyar filmet keresünk, amiben jó lehet mulatni a szovjeteken, akkor még mindig a Hagyjállógva Vászka a nyerő. Akik viszont vevők a magyar filmhez képest kifejezetten radikális humorra, azok semmiképpen se hagyják ki ezt a filmet.

Lajkó – Cigány az űrben, 2018, 90 perc. 6/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.