Feltűnt, hogy majdnem minden veled készült interjú azzal a kérdéssel indul: „Hogy vagy?”. Nem zavar, hogy mindenki érted aggódik?
Nem, mert elfogadtam már, hogy nemcsak a dalok, hanem a mögöttük lévő szerző is érdekli az embereket. Vagyis én. Mikor erről érdeklődnek, mindig elmondom, hogy megvagyok, köszönöm szépen.
És sikerült már újratanulnod az életet?
Az elmúlt tíz év nagyon sokat lekoptatott az agyamból, eléggé elhülyített. Valóban újra kellett tanulnom sok mindent, például a dalírást, ami számomra a legfontosabb dolog. Ezt gyakorlatilag az alapoktól kellett újrakezdenem, annyira kiestem a gyakorlatból.
Hogy lehet elfelejteni a dalszerzést? Nem inkább az ihlet apadt el?
Nem, magát a módszert felejtettem el valahogy, olyan sokáig nem csináltam, vagy legalábbis nem kellő odafigyeléssel. Tíz éven keresztül sokkal kevesebbet nyúltam a gitáromhoz, mint amennyit kellett volna. Közben persze rengeteget írtam, és alakítgattam is dalokat, de egy idő után olyan volt az egész, mintha csak önmagamat ismételtem volna. Ugyanazokat a sorokat írtam le különféle variációkban és belekerültem egy szellemi mókuskerékbe. Ebből most szerencsére sikerült kiszállnom, így viszont az alapoktól kell újratanulnom a dalírást, több énekkel és hagyományosabb dalszerkezetekkel.
Pedig egyszer azt mondtad, hogy ebben a drogmámoros tíz évben egy komplett életműre elegendő dal született, csak meg kell szerkesztened őket.
Csakhogy ezek olyan dolgokról szólnak, amikkel már nem feltétlenül értek egyet, így nem szívesen játszanám őket. Másrészt tényleg rengeteg bennük az ismétlés, amire csak később, tiszta fejjel jöttem rá. Annyira tehát mégsem sok ez az anyag, mint elsőre gondoltam.
Akkor kénytelen vagy új dalokat írni.
Sőt, szeretnék is.
Az emléxel még?-en szerepel egy József Attila-vers, a Kész a leltár megzenésítése is. Nekem ez tűnt a lemez központi, programadó dalának. Te is készítettél magadban leltárt így negyven év és egy újjászületés után?
Tulajdonképpen igen, ami nagyon felszabadító érzés. Ez ugyanis számomra együtt járt azzal, hogy valamelyest felengedett bennem az állandó és görcsös halálfélelem, ami korábban beárnyékolta az életemet. Már nem görcsölök annyit, állok a dolgok elébe. Jöjjön, aminek jönnie kell.
A Kész a leltárt hallgatva az is eszembe jutott, hogy József Attila milyen veszett jó Hiperkarma-dalszövegeket írt volna.
Ezt nem tudom. Az viszont biztos, hogy az ő verseit könnyű megzenésíteni, mert olyan ritmusban írta őket, hogy dalszövegnek is simán beillenek. Szinte kínálják magukat az éneklésre.
Lehet, hogy neki is dallamok jártak a fejében, mikor írt? Egy rockzenész veszett el benne?
Nem hiszem, mert akkor biztos dalba is foglalta volna őket. De a ritmusérzéke hibátlan volt.
Az Oasis viszont letiltotta a Wonderwall magyar népdalokkal kevert változatát, amit a lemezre szerettél volna rátenni. Csalódtál Noel Gallagherben?
Nem igazán. Már csak azért sem, mert a legvalószínűbb, hogy meg sem hallgatta a dalt. Szerintem a kiadója automatikusan tiltotta le, ahogy ezernyi másik feldolgozást is.
És nagy Beatles-rajongóként nem jutott eszedbe, hogy McCartneynál vigasztalódj, hátha ő megérti a művészi koncepciód?
Hirtelen nem jut eszembe egyetlen olyan McCartney-dal sem, amit fel akarnék dolgozni. Régen, az egy szál gitáros fellépéseken még nagyon sok Beatlest-játszottam, akkoriban szinte csak angolul énekeltem. Lemezre viszont sosem rögzítenék angol nyelvű dalt, a kiejtésem sem elég jó hozzá, meg valahogy távol is áll tőlem a dolog.
Ennek ellenére ki akartál utazni Londonba utcazenélni, hogy ott szerezz újra rutint. Ezt végül megcsináltad?
Meg, de összesen egyszer mertem kimenni a Temze partjára. Egy órát játszottam, és végül nem volt annyira vészes. Londonban valahogy nem zavar, hogy rossz a kiejtésem.
Furcsa, engem inkább ott zavarna, ahol anyanyelviek vesznek körül.
Oké, de London egy akkora kulturális olvasztótégely, hogy fel sem tűnik, ha valakinek idegen kiejtése van. Ide nap mint nap özönlenek az emberek a világ minden részéről. Én sem éreztem, hogy bárki fennakadt volna az angolomon, teljesen természetesnek vették.
Pénzt is dobtak?
Igen, kerestem nyolc fontot.
Órabérnek nem is rossz. Miért nem mentél ki többször?
Nem mertem, elég feszült voltam azért. Meg is kellett innom egy fél liter bolt, hogy kicsit lelazuljak, és el tudjak kezdeni játszani.
Az Erkel Színházban még többen lesznek, elég nagy vállalás. Honnan jött az ötlet, hogy ne egy otthonos klubban, hanem egy elegáns színházban tarts lemezbemutatót?
Ez egyszeri vállalás. Azt éreztem, ha már elkészült a lemez, akkor legalább egy alkalommal szólaltassuk meg úgy, ahogy megérdemli. Olyan hangszereléssel és a vendégzenészekkel együtt, mert Palya Bea és Lábas Viki is fellép majd velünk.
Adott egy sikeres dalszerző, Bérczesi Róbert, akinek van egy egyedi és markáns szerzői hangvétele és sok rajongója. Miért érzi mégis szükségét, hogy időről időre feldolgozáslemezt csináljon?
Az ok egyszerű: jólesik ezeket a dalokat játszani. Ez a 40 dalból álló „best of” igazából már 2005-re összeállt, akkor vettem a fejembe, hogy ebből az anyagból kellene csinálni két feldolgozáslemezt. Az elsőt 2010-ben, a másodikat pedig végül tavaly sikerült felvenni. Tény, hogy nem siettem el a dolgot, de valójában ezzel régi vágyam teljesült.
És túl azon, hogy jólesik játszani, szerinted hozzáadsz valamit ezekhez a dalokhoz? Mitől több ez, mint egy tábortűzi zenélgetés a nagyszínpadra áthelyezve?
Vannak köztük olyanok is, amikhez személyes élmények és emlékek kötnek, de a válogatás fő szempontja az volt, hogy melyiket élvezem játszani. Persze igyekeztem mindegyiket a saját képemre formálni, és csavarni rajtuk valamit, amivel magamat is beleszövöm a zenébe.
A magyar népdalokra mikor kattantál rá? Az első lemezen ezek még nem voltak, most meg több is.
2012 körül történt. Nagyon kedves lány barátaim mutatták meg őket, én meg azonnal elkezdtem alájuk akkordokat farigcsálni. Nagyon megszerettem ezeket a népdalokat, de az volt a célom, hogy az akkordokkal valamelyest életvidámabbá tegyem őket.
Túl szomorúak?
Szerintem igen, ezért némelyiket kicsit tempósabbra vettem, egy másikat pedig reggae-alappal fűszereztem, hogy ne legyen annyira bánatos.
Annak örülsz, hogy a régen kissé lesajnált népzene egyre divatosabb, és az alternatív rockba is betört az utóbbi tíz-tizenöt évben?
Határozottan. Nekem ez a szál sajnos teljesen kimaradt gyerekkoromban, néptánc közelében sem jártam, de még az énekórán is alig találkoztam népdalokkal. Ez tehát számomra kései felfedezés volt. Szerintem büszkék lehetünk a népdalkincsünkre. A legtöbb ugyan tényleg elég szomorú, de csodálatos dallamok vannak bennük.
Visszatérő téma nálad, hogy szeretnél vidámabb dalokat írni, de nem igazán megy. Most hogy állsz a poposodással?
Szerintem a tavalyi, időközben aranylemezzé vált Délibábon sikerült végre kilépnem a saját árnyékomból. Kicsit elhallgatott a felettem tanyázó esőfelhő, ami mindig mindenhova követ. Nem erőltetem én ezt a vidámságot, szerintem nem is lehet, de azért a vágy megvan bennem, hogy többet énekeljek a boldogságról. Szeretném, ha a koncerteken olyan dalokat tudnék előadni, amelyek valóban életigenlőek, mert ez számomra is egyfajta terápia.
A dalok tehát nemcsak az aktuális lelkiállapotod lenyomatai, hanem vissza is hatnak rád?
Persze, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szövegeket énekelek a színpadon. Ha valaminek rendszeresen átadod magad, természetes, hogy visszahat a közérzetedre. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami fel is emelheti, de le is húzhatja az embert.
Nemcsak vidámabbak a szövegeid, de jóval szellősebbek is. Az új lemezeiden kábé összesen énekelsz el annyi mondatot, amennyit egy-egy régi Hiperkarma-dalban elhadartál. Az életedre is jellemző ez a belassulás?
Elmúltam 40 éves, sok mindenen keresztülmentem, kicsit belassult a tempóm. De nem is bánom, mert azokból a hadarós szövegekből már kezdett elegem lenni. Nem is szándékozom a jövőben ilyen szövegeket írni, inkább a harmóniák és az éneklés felé szeretnék elindulni.
A Felejtő című dalodat nemrég felhasználták egy társadalmi kérdéseket feszegető színházi előadásban is, amelyet roma és fogyatékkal élő fiatalok adnak elő. Te is fontosnak tartod az érzékenyítést, akár a dalokban, akár azon kívül?
Ezt hogy érted?
Ez a darab például az előítéleteinkről, és azok lebontásáról szól. Neked is célod, hogy új szempontokat adj, kizökkents és elgondolkodtass? Hogy érzékenyebbé tedd a hallgatót mások problémáira?
Persze, de a dalaimat soha nem úgy írom meg, hogy előre eldöntöm, mi legyen a témájuk. Ez sokkal ösztönösebb, organikusabb folyamat, nem is tudnám így irányítani. Amúgy mindig a béke barátja vagyok, nem szoktam különbséget tenni az emberek között. Talán még azt is mondhatjuk, hogy pacifista vagyok, de a közéleti témákba nem szeretnék belefolyni.
Nagyon ódzkodsz ettől. Egyszer mondtad például, hogy soha életedben nem voltál még szavazni, és gondolom, ez tavasszal sem lesz másként. Nem is érdekel, mi zajlik körülötted a világban?
Lehet, hogy ez gyerekes és felelőtlen magatartás, de én ezekhez a dolgokhoz nem értek, így semmilyen szinten nem akarok részt venni bennük. Soha nem is követtem a politikai híreket, valószínűleg azért, mert eleve nem érdekelnek.
Kívülről nézve így sűrűnek és termékenynek tűnik az elmúlt pár éved, mégis azt mondtad, hogy lustának tartod magad. Mi lenne, ha nem lennél lusta?
Ha nem lennék lusta, napi nyolc órában gyakorolnék, gitároznék, énekelnék, akárcsak egy munkahelyen. Szerintem meg is érződne a teljesítményemen: sokkal jobb dalokat írnék, és a hangom is tisztábban szólna.
És dolgozol ezen, vagy beletörődtél, hogy más a tempód?
Nem törődtem bele. Most is sokat lustálkodom, de azért már többször kezembe veszem a gitárt, mint régebben. Ez állandó küzdelem, amit minden nap meg kell vívnom magammal.
A lemezbemutató koncert január 22-én lesz az Erkel Színházban.
Borítókép: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
