A felvétel megsemmisülése sem akadályozta meg a Satöbbit abban, hogy huszonegy év után lemezt adjon ki, ezzel az 1982 óta létező zenekar albumainak száma megduplázódott: egyről kettőre nőtt. A Vissza a pénzt! megjelenése volt az interjú apropója, de a szövegíró Seres Péter és a Holló Színházból, valamint a L’art pour L’Art társulatból is ismert Pethő Zsolt énekes évtizedes titkokról is mesélt: hogy hogyan golyózták ki őket a Ki mit tud?-ból, hogy milyen hülye indokkal utasította el a szövegüket a Sanzonbizottság cenzora, és szóba került a zenekart megfigyelő Zacskós Ember is.
Vissza a pénzt! lett a lemez címe. Fel tudjátok idézni, hogy mikor skandálta ezt először a közönség?
PZS: A kilencvenes évek elején, a Láng Művházban, ahol klubunk volt. Hatszázan jártak akkor a koncertjeinkre.
SP: Magunkkal kezdtünk el ironizálni. Mi mondtuk először magunkra ezeket, mintha a saját közönségünk lennénk.
PZS: Én gyakran lementem a nézők közé, és sztrájkoltam, hogy a Seres ne énekeljen.
SP: Én meg kiabáltam, hogy „Hülye vagy, Pethő!”, a közönség pedig örömmel átvette. Nem is értem, miért.
Azon gondolkodtam, hogy akik ezt elkezdték skandálni anno a Lángban, azok kiabálnak most is a koncertjeiteken, vagy már az ő gyerekeik.
SP: Visszajárnak azok is, akik először voltak, de később eltűntek, aztán megjelennek azok is, akik utánuk jártak. És most már a gyerekeik is járnak.
PZS: Meg a mi gyerekeink.
SP: A humor olyan műfaj, amivel mindig lesz korosztály, ami azonosulni tud.
Az említett Láng művházas klubotokban olyan előzenekaraitok voltak, mint a Kispál vagy a Quimby. Sosem akartatok befutni? Ha más nem, a Holló színház vagy a L’art pourL’Art ismertségét kihasználva.
SP: A nyolcvanas évek közepéig hittem benne, hogy mi ebből fogunk megélni, aztán 1987-ben a zenekar kettévált, és amikor 88-ban leszereltem a katonaságtól, ezekkel az álmaimmal leszámoltam. Mégpedig pont azért, mert elkezdtünk a profizmus felé haladni, és azt láttam, hogy ennek nagy ára lenne művészileg. Szép lassan elsodródtunk attól az eredeti eklektikus őrülettől, ami jellemzett minket, és ez a profivá válás elkezdte határok közé szorítani az alkotói szabadságunkat. Felvettek a jogi egyetemre, és eldöntöttem, hogy nem a zenétől várom a megélhetést. A kilencvenes évek elején még volt egy fellángolás, jött egy új menedzser, de azért éreztük, hogy rétegzenekar vagyunk, és egy nyugat-európai rétegzenekarral ellentétben mi sosem fogunk tudni megélni ebből. Ezt helyre kellett tenni magunkban. Nem volt könnyű.
PZS: Egy-két évet leszámítva mindig megmaradtunk amatőrnek. Jó értelemben amatőrnek. De nekem ez a Satöbbi jobban tetszik, mint a profi.
Sok helyen olvasható, hogy a 86-ban felvett lemezetek nem jelenhetett meg, de azt sehol nem írják, hogy miért. Miért?
SP: Az igazságot szeretnéd tudni vagy a legendát?
Ami megjelenhet írásban. És azért mondd majd el az igazságot is.
SP: Az igazság a következő: a könnyűzenei piac ketté volt osztva…
PZS: Volt a Wilpert Imre és a Boros Lajos…
SP: A Wilpert Imre szeretett minket, és a környezete is. Megígérte, hogy lehet nagylemezünk. Aztán valami történhetett, mert később már azt mondta, hogy akkor jelenhet meg, ha valahol rögzítjük, és nem nekik kell finanszírozni. Ezt is megoldottuk, a Magyar Rádióban fel tudtuk venni. Mint később kiderült, összegyűlt a Bors Jenő-Wilpert Imre-Boros Lajos trió és megbeszélték az éves terveket, és amikor szóba került, hogy lesz Satöbbi-lemez, akkor valaki azt mondta, hogy szó sem lehet róla, mert az asszonykórusos zenekar lemeze fog megjelenni…
A Z’Zi Laboré?
SP: Igen. És mivel állítólag két vicces lemezt nem viselt volna el a piac, ezért a Satöbbi-lemez nem jelenhetett meg. Persze a Z’Zi Labornak fogalma sem volt arról, hogy miattuk nem lehet albumunk. Ez óriási csalódás volt nekünk, ráadásul közben a nálunk játszó Erkel Laci elkezdte a Kentaur-produkciót, és látszott, hogy minden lelkesedésével már inkább abban van benne. Döntést kellett hozni, kettévált a zenekar.
Nemrég a Facebook-oldalatokon megosztottátok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára bejegyzését, amelyből kiderült, hogy egy „Szaxofon” fedőnevű ügynöknő annak idején a ti koncertjeiteken is feltűnt.
SP: Vissza kell menni picit régebbre, egy másik fura figurára. 83-84 körül a Józsefvárosi Klubban játszottunk, ahol rendszeres vendég volt a Zacskós Ember. Mi ugye farmerben meg kockás ingben jártunk, és volt egy fickó, aki mindig abban a V-kivágású jófiús kötött mellényben volt, láthatóan köze nem volt a közönségünkhöz. Ő mindig egy zacskóval a kezében jött, megállt a színpad előtt, senkivel nem beszélgetett, a koncert után hazament. A zacskóban természetesen magnó volt, felvette a koncerteket.
Gondolom, nem a számokat akarta hallgatni otthon.
SP: Valóban nem. Az érdekelte, mi hangzik el a koncerteken. De hogy a Szaxofonosra vonatkozó kérdésre is válaszoljak, én egyetlen lányt ismertem akkoriban, aki körülöttünk mozgott és szaxofonos volt. De ő nem volt otthonos az underground világban.
Akkor csak tippelni tudtok, hogy ki lehetett Szaxofonos?
SP: Igen. De nemrég írtam a Levéltárnak, hogy szeretném kikérni a rám vonatkozó anyagokat, ha vannak.
De ha nem politizáltatok a koncerteken, milyen reakciós kirohanásokra számított az állambiztonság? Csak azért figyeltettek titeket, mert az újhullámos zenekarok közé soroltak?
SP: ’85-ben ORI-engedélyt akartunk szerezni, ehhez vizsgázni kellett. Felléptünk egy bizottság előtt, aminek Victor Máté volt az elnöke, és mint később megtudtam az akkori menedzserünktől, az azóta sajnos elhunyt Erkel Andrástól, az történt, hogy Victor Máté kapott a Belügyminisztériumtól egy papírt, hogy ne adják meg nekünk az ORI-engedélyt, mert a mi koncertjeinken rendszerellenes jelszavak hangzanak el. Ami ebben a formában nem volt igaz. Az igaz volt, hogy én például a szovjet himnusszal hangoltam be a gitárt, de ennél tovább nem mentünk. Én mindig azt tartottam szem előtt, hogy hat másik ember sorsa múlik azon, hogy én mit engedek meg magamnak a szövegekben. Nem kockáztattam volna őket, csak azért, hogy páran utána azt mondják, hú, de kemény ez a pasi. De visszatérve az ORI-engedélyre: Victor Máté állítólag azt írta vissza a BM-nek, hogy az Országos Rendező Iroda nem politikai, hanem szakmai szervezet, és mint ilyen, ők megfelelőnek tartották a Satöbbit. Ez akkoriban hihetetlenül bátor kiállás volt.
A dalszövegeket is tanulmányozta a hatalom?
SP: Volt a Sanzonbizottságnak egy szövegszakértője, azaz cenzora, aki üzent az egyik dalszöveg elolvasása után. Egy denevéres szám volt, Romániáról szólt, figyelj, ez volt a szöveg: „Földje népének vérét szívja, élvezkedik az aromán”. Azt mondta a cenzor, hogy zseniális a szöveg, de ugye nem gondoltam komolyan. És hogy erről szó sem lehet. Volt egy másik dal, a Psziché, amit a film ihletett, azt meg azzal utasították el, hogy túl költői!
PZS: Azért ez jól esik az embernek.
És akkor hogyhogy jelentkezhettetek a Ki mit tud?-ba?
SP: Mi pont annak köszönhetjük, hogy kimaradtunk a nagy tisztogatásokból, amikor kicsinálták a CpG-t és a punkmozgalmat, hogy 83-ban nyertünk a kazettapályázaton, és bejutottunk a Ki mit tud?-ba. Így szakadtunk le arról a zenei rétegről, amit akkor az Erdős Péter elég mocskos módon kinyíratott.
Mennyit számított akkoriban a Ki mit tud?
SP: Nagyon sokat. Sokkal többet, mint ma egy tehetségkutató, leginkább azért, mert összesen két tévéadó volt, és amikor ment egy ilyen műsor, azt mindenki nézte, hiszen nem volt konkurencia. Még évek múlva is azzal jöttek az emberek, hogy „Nem ti voltatok a tévében a zsiráfos zenekar?” Egyébként jóval később elárulták nekünk, hogy az egész műsor hogy volt lezsírozva, hogy az nyerjen, akit kijelöltek. A gyakorlatban nálunk ez úgy nézett ki, hogy az első tévészereplésünkkor hihetetlen odaadást és segítőkészséget tapasztaltunk a szervezők részéről, a másodiknál, amikor már ki kellett esnünk, mindent bevetettek ellenünk. A Cukrosbácsi című számunk szövegét negyedórával a fellépésünk előtt letiltották. Szöveg nélkül kellett előadni, és azért az már nem ugyanolyan volt.
Ugorjunk pár évtizedet: 2017-ben egyszer csak kiírtátok a Facebookra, hogy lemezre gyűjtötök. Aztán azt, hogy megsemmisült a felvétel. Hogy tudtátok meg, hogy tragédia történt a felvett dalokkal?
SP: Veszprém és Balatonalmádi között megálltunk egy helyen, amikor felhívott Fruzsi [Giret Fruzsina énekesnő – a szerk.], és amikor felvettem, elkezdtem énekelni neki azt a dalt az új lemezről, ami most már a telefonom csengőhangja, mire azt mondta, ne legyél ennyire vidám, mert olyan hírt mondok, hogy elsírod magad.
Pontosan mi történt?
SP: Az egyik winchesterről a másikra történő mentés közben elromlott az a merevlemez, amin a számok voltak, körülbelül 95 százalékig készen. Az akkor és ott teljes egészében elveszett. Örökre.
Nem lehetett volna megjavíttatni?
SP: Próbálkoztunk mindenféle adatmentő cégeknél, de már nem lehetett semmit tenni. Mechanikai hiba volt, nem tudták megjavítani. Illetve még egyszer ugyanannyi pénzért, mint amennyibe a stúdiózás került, talán meg lehetett volna, de azt nem szerettük volna. Zsolt, te is meséld el, hogyan szembesültél a bajjal! Egyáltalán tudod már a rossz hírt?
PZS: Tudom. Viszont jó, hogy szóba hoztad Fruzsit, mert amikor szerveződött ez az interjú, azt kérte, hogy említsük meg őt is a beszélgetés során. Fruzsina az énekesnőnk, és…
SP: És nagyon szép.
PZS: És nagyon jól énekel.
Visszatérve a lemezfelvételre: mi lett a megoldás?
SP: Vehettük fel újra az egészet.
PZS: Én ennek örültem, mert az első éneklésem nem lett bravúros, a második verziót viszont szeretem.
SP: Illetve annyit nyertünk ezzel, hogy az új verzióra még egy dal rákerült, a Pótember. Nagyon jó szám.
Mennyi idő munkája ment a kukába a technikai malőr miatt?
PZS: Fél év.
SP: Nem volt egészen fél év.
PZS: Mondjunk fél évet, az jól hangzik!
SP: Egy élet munkája!
Semmilyen verzió nem maradt meg?
PZS: De, maradt pár keveretlen mp3. Ezer év múlva sokat fognak érni. És van egy szám, amit az első verzióban még Péter énekelt, de én elvettem tőle, mert túl jó volt neki, és mondtam, hogy onnantól én éneklem. Legközelebb már úgy mesélem, hogy én is írtam azt a számot.
Felelősségre vonás nem is történt? Kiderült, ki tehet a technikai hibáról?
PZS: A Seres.
SP: A Pethő. De igazából szóba sem került felelős. A producernél, nagyon jó barátunknál, Giret Gábornál történt a stúdióban, de egyrészt ő nem tehetett róla, másrészt ő járt a legrosszabbul, hiszen kezdhette elölről a felvételt és a keverést is.
A közönség hogy reagált, hogy az általuk is összedobott pénzből készült felvétel első verziója elszállt?
PZS: Szerintem már el is felejtették, hogy adtak pénzt.
SP: Lehet, hogy azt hitték, hogy csak időt akarunk nyerni.
Publikus, hogy a lemez hány százalékát finanszírozta a nép?
PZS: Hetvenöt. Mi is beleadtunk egyébként, de a nagy részét a közönség fizette.
SP: Ahhoz kellett a saját erő, hogy a CD-ket le tudjuk gyártatni. A stúdiózás költségét a közönségünk finanszírozta.
Az interjú legfontosabb kérdése következik: miért most? Ha ennyi ideig nem készült lemezetek, most mi történt, hogy nekivágtatok?
PZS: Minden rendes zenekar huszonegy évente csinál lemezt. Ehhez tartottuk magunkat. Már nagyon bennünk volt a lemezkészítés tíz évvel ezelőtt is, de meg kellett várni, míg letelik a 21 év.
SP: Valójában az történt, hogy egyszer a Gödörben játszottunk, és amikor a backstage-be értem, azzal vártak a többiek, hogy kitalálták, csináljunk egy új lemezt. Azt hittem, viccelnek. Fruzsina vetette fel.
PZS: A Fruzsi, az a nagyon csinos lány. Aki nagyon jól énekel. Ő vetette fel.
De miért pont most jött elő ezzel?
PZS: Ráért.
SP: Úgy érezte, van benne alkotóerő, újdonság iránti vágy. Jó kis kihívás volt.
PZS: Én azért álltam rögtön az ötlet mellé, mert nekem Gizsó [Giret Gábor producer – a szerk.] már korábban azt mondta, hogy amikor én a L’art pour L’art-nak írok dalt, azok Satöbbi-dalok. Szerinte a Robi (Dolák-Saly Róbert) Robi-dalokat ír, az András (Laár András) András-dalokat, én meg Satöbbi-dalokat írok. Volt egy csomó koncept-dalom, egy esthez készültek, és tudtam, hogy Péter nagyon jó szövegeket tudna rájuk írni. És ezek közül a dalok közül újragondoltam néhányat, volt, amit kétszer is újragondoltam. Nem is szóltam bele az alkotásba, csak annyit, hogy az egyik számban itt és itt kellene azt énekelni, hogy Vissza a pénzt. Kitaláltuk, hogy legyen az album címe Vissza a pénzt.
Minden egyes koncerteteken ezt üvölti a közönség. Meg azt is, hogy oszoljatok fel.
SP: Igen, azt majd a zombi-tematikájú lemezünkre tartogatjuk.
Félve mondom, de a koncerteken azt is szokták kiabálni, hogy „Hülye vagy, Pethő!” és „Hülye vagy, Seres!”
PZS: A következő lemeznek Hülye vagy, Pethő! lesz a címe.
Huszonegy év múlva?
PZS: Igen.
SP: Akkor már demensek leszünk.
Van a zenekarban humorlegenda, többen a kreatíviparban dolgoznak, reklámszövegeket találnak ki, hogy lehet, hogy a szövegeket mégis a jogász írja? (Seres Péter jogászként dolgozik – a szerk.)
PZS: A Péter ugyan jogász lett, de attól még hülye maradt. Tizenhat éves kora óta ismerem, nagyon tehetséges, nagyon kreatív ember, csak valami miatt jogász lett.
SP: Elbuktam az életben, és jogász lettem. De egyébként a közönségünkből valaki emlegetett engem egy kolléganőmnek, aki mondta, hogy „igen, ismerem őt, munkatársak vagyunk”. „Ő a kollégád? Miért, mit csinál a Seres?”, kérdezte a közönség tagja, mire jött a válasz, hogy jogász vagyok. Erre ő: „A Seres? De hát az hülye!”
Könnyen ment a dalszövegírás?
SP: Nagyon. Azok a mozgások, amik léteztek a politikában és a társadalomban a 80-as években, ma is jellemzően jelen vannak, és ma is ugyanolyan inspirálóak. Volt egy időszak, a rendszerváltás után, amikor nehéz volt szöveget írni, mert felmerült a kérdés, hogy meg lehet-e szólalni a hatalomról vagy a társadalmi jelenségekről ugyanazzal a kritikával, mint a 90-es évek előtt, vagy adni kell egy esélyt a politikusoknak, és nem szabad viccelni a tevékenységükkel kapcsolatban. Azóta viszont minden oldalról adtak alapot a politikusok, hogy az ember ismét elővegye ezt az ironikus megközelítést, most már nem érzem, hogy igazságtalan lennék, amikor kritizálok, hiszen már van alapja. Anélkül, hogy nevesíteném, hogy épp melyik oldalról szól a szöveg. Van, akinek csak annyit mond majd a Vissza a pénzt!, hogy ez milyen aranyos, és nagyon remélem, hogy lesznek olyanok is, akik elgondolkodnak néhány soron, és eszükbe jut majd róla sok minden más is.
PZS: De azért aki először olvas a Satöbbiről, ne gondolja azt, hogy mi politizáló zenekar vagyunk. Mi hülyéskedünk.
Láthatóan nagyon komolyan veszitek ezt a lemezt: felkerültek a számok a zenei appokra, megújult a weboldalatok. Lehet, hogy komolyak a célok is? Slágerlisták? Rádiójátszás? Klip?
PZS: Kinéztem egy autót.
SP: Persze, jó lenne, ha egy-két rádió játszaná egy-két dalunkat, úgyhogy klip is lesz, mert kaptunk rá pénzt az NKA-tól. Szeretnénk, ha lenne jelentősége a lemeznek, de azért ennyi év után nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy nem ettől fog felrobbanni az internet. De leginkább azt szeretnénk, hogy a törzsközönségünk, például azok az emberek, akik anyagilag is hozzájárultak a lemez elkészítéséhez, azt éreznék, hogy érdemes volt. Nem arra törekszünk, hogy új közönséget vonzzunk be, hanem arra, hogy akik eddig is szerettek minket, azt mondják: de jó, hogy ezek még most is tudnak jó dolgokat csinálni!
