Ez az Agymenő sokkal szerethetőbb gyerekként

Viszont a Young Sheldontól senki se várja, hogy ugyanazt kapja, mint az Agymenőktől, mert egyáltalán nem azzal a hatásmechanizmussal dolgozik, mint anyasorozata. Egyrészt nem élő közönség előtt veszik fel, hanem „egykamerás sorozat”, vagyis olyan, mint minden más normális széria, ennél fogva nincs pozőrködés, nincsenek kitartott poénok, hogy a nézőknek legyen ideje kinevetgélni magukat. Nincsen túltolt kockulás, popkulturális utalások halmozása és elnagyolt problémák sem.

A Young Sheldon sokkal emberközelibb lett, mint ahogy az eredeti sorozatot ismerő néző várná, és ez egyáltalán nem baj. Chuck Lorre, a két sorozat kreátora azt nyilatkozta, hogy a Modern család és a Szívek szállodája feelgood-faktorát akarta ötvözni Sheldon Cooper ismert ikonográfiájával, és tulajdonképpen ez sikerült is. A széria a 9 éves minizseni mindennapjaiba enged betekintést, és ahogy azt az anyasorozatból tudjuk, nem túl befogadó számára a texasi közeg. És az még hagyján, hogy a szüleivel nincs egy intellektuális szinten, a középiskolában is rendre konfrontálódik tanáraival.

Ebből a szituációból Sheldon kényszerességeit ismerve nagyon rossz, közhelyes ostobaságokat lehetne rittyenteni, de az alkotók ügyesen lavíroznak a dráma és a komédia határán. Mert a főszereplő csacskaságai mellett legalább annyira fontos az, hogy a Cooper család miként tud együtt élni egy speciális törődést igénylő gyerekkel, aki nem rosszabb, mint az őt körülvevő „átlag”, csak éppen más. Olyan fiúcska, aki nem érti még, hogyan működnek a szociális szabályok, viszont nagyon szeretne nekik megfelelni, hogy az anyukája boldog legyen. Ezek az apróságok teszik élővé a Young Sheldont és emelik az átlag fölé.

A pilotban például édesapja, aki a világ tahójaként van felfestve az Agymenőkben, tényleg úgy is viselkedik, mint egy olyan fickó, akit tökéletesen hidegen hagy, mi történik otthon, csak szeretne már végre meginni egy sört és nézni a kedvenc meccsét. Ehhez képest az epizód végére komoly dilemmák elé kerül, és tanácsokat kell adnia idősebb fiának, aki egy osztályba kényszerül járni jóval okosabb öccsével, és ezért nevetség tárgyát képezi, míg kisebbik gyermekét a beilleszkedési problémái miatt kell életvezetnie. Tépelődései pedig egyáltalán nem elbohóckodottak és jellemfejlődést bemutatni ilyen rövid időn belül egy olyan sorozat estében, amely elég komoly klisék mentén működik, nem lebecsülendő.

A sorozat legnagyobb fegyverténye viszont maga a főszereplő Iain Armitage, mert ragyogóan alakítja a sokak számára kibírhatatlan furabogár Sheldon Coopert, aki hatalmas igazságérzete és a szabályok tisztelete miatt gyakran kerül bajba. Nincs meg benne ugyanis Jim Parsons 11 évad alatt tökélyre járatott karaktere, sokkal emberszerűbb felnőtt énjénél. Ugyanakkor a megismert ikonográfiához igazodnak kényszerességei, és végtelenül bájos, ahogy analitikusan áll hozzá mindenhez, még a barátkereséshez is például a második részben.

A sorozat egyetlen negatívuma, hogy az említett Felnőtt Sheldon, Jim Parsons is megjelenik narrációban, az ő hangja köti össze a két sorozatot, és próbálja képviselni azt a humort, amit az ember az anyaszériában megszokott. Ezek a vicces(nek szánt) kiegészítések viszont tökéletesen elhagyhatók lennének, és a második részre már kevesebb is jut belőle, mint a pilotban. Engem az sem zavarna különösebben, ha teljesen el is maradnának.

Ettől függetlenül minden Agymenők-rajongónak kötelező darab, a lélek húrjait pengető keserédes dramedy-k kedvelőinek pedig erősen ajánlott.