Ennio Morricone etalon a filmzeneszerzők körében, nála talán John Williams és Hans Zimmer nevét ismerik többen, eddigi pályafutása során 524 film témáit komponálta meg. Másfél évvel legutóbbi koncertje után újra teltház előtt lépett fel a Budapest Sportarénában, ráadásul most jubileumhoz érve, hisz egyúttal most ünnepli pályafutása 60. évfordulóját is.
Még durvább belegondolni, hogy amikor Morricone hatévesen elkezdett komponálni, a mostani közönségének túlnyomó többsége még meg sem született. A klasszikus zenét tanuló Morricone néhány véletlennek köszönhetően kötött ki a filmzenéknél, és sokan a spagettiwesternek zeneszerzőjeként ismerik. Karrierjét tényleg Sergio Leonénak köszönheti, aki ugyan kezdetben
A koncertet viszont nem valamelyik spagettiwestern zenéjével, hanem a sokak szerint valaha volt legjobb témájával, az Aki legyőzte Al Caponét főcímzenéjével kezdte. Ez az 1986-ban született zene tulajdonképpen csúcsrajáratása addigi visszatérő elemeinek, a szájharmonika használatának, valamint a tempóváltások mesteri eszközölésének. Aki jól ismeri zenei repertoárját, érzékelheti a hasonlóságokat ebben a mixtúrában, hiszen a Revolver és a Milano odia: la polizia non puó sparare elemei térnek benne vissza.
Ezt követte a koncerten Deborah témája a Volt egyszer egy vadnyugatból, majd felváltva érkeztek az ismertebb és ismeretlenebb filmek dallamai: a történelmi dráma Baaria, a minden Nokia 3310-esben megtalálható Leon, a profi, a szürrerál sci-fi H2S, A jó a rossz és a csúf, a szerelmi háromszögről szóló Metti, una sera a cena vagy a Cinema Paradiso taktusai.
Morricone pedig nagy precizitással vezényelte a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar tagjait, néha felállt székéről, és illedelmesen meghajolt. A koncert első felének végére megérkezett a svéd-olasz Suzanna Rigacci szopránénekesnő is, aki a Nostromo című minisorozat három zenéjére is ráénekelt, hogy aztán Morricone kézcsókok és integetés után távozzon szünetre.
A pihenő után érkezett az Aljas nyolcas főcímzenéje, amiért 2016-ban megnyerte a legjobb eredeti filmzenéért járó Oscar díjat – meglepő módon ez volt az egyetlen, amit pályafutása alatt konkrét kompozícióért kapott az Akadémiától, leszámítva 2007-es életműdíját. Ezt követően újabb énekesnő, a portugál Dulce Pontes érkezett a színpadra, akinek melankolikus, nosztalgikus hangulatot keltő városi népzene stílusa jól illett az azután következő zeneszámokhoz, a spanyol polgárháború éveiben játszódó La luz prodigiosa, a rablógyilkos anarchistákról szóló Sacco és Vanzetti és a Karib-tenger igazi kalózairól szóló Tűz! – Queimada lázadói című filmek betétdalainak eléneklésével.
És jöttek a kötelező körök, a háromszori visszatapsolás: az énekesnők és a szimfonikus zenekar tagjainak hajlongásai. Előkerült még egyszer a The Ecstasy of Gold, A jó, a rossz és a csúf legendás dala,
Zsenialitás és munkakedv ide vagy oda, a két és fél órás koncert azért szemlátomást elfárasztotta a végig magas hatásfokon vezénylő Morriconét, de nem is lehetett olyan show-t várni tőle, mint amit Hans Zimmer rockzenészeket megszégyenítő futásmennyiséggel tolt legutóbbi koncertjén.
Ugyan másfél éven belül kétszer is koncertet adott Budapesten, de nem véletlenül tért vissza, hiszen ezzel a több európai országot érintő előadássorozattal végleg visszavonul a turnézástól és már csak a zeneszerzésre fog koncentrálni. Remélhetőleg még hosszú ideig.
