A XVIII. században az emberiség legnagyobb része még a mezőgazdaságban dolgozott, a népességszám gyors növekedése azonban megváltoztatta a világot: nem nőtt a kellő ütemben a gazdálkodók száma, sőt, arányuk stagnálni látszott. A termőföldek az évszázadokon át tartó használatuknak betudhatóan elveszítették a tápanyagtartalmukat, ezért is volt óriási eredmény, hogy a német természettudós, Alexander von Humboldt az amerikai földrész bejárása során Peruban olyan bennszülöttekkel találkozott, akik a guanót, azaz a magas nitrogén- és foszfortartalmú madár- vagy denevérürüléket trágyaként hasznosították.
Ötven év alatt pedig elképesztően elszállt a trágya ára:
Csak összehasonlításként: egy kiló színezüst ma 145 ezer forintba kerül, így nyugodtan mondhatjuk, hogy
Nem is meglepő tehát, hogy az új földrészen egyre többen kívántak madárpotyadékból megélni, és Peru villámgyorsan világelsővé vált a guanó begyűjtésében. A piacot néhány élelmes amerikai tartotta kézben, akik a kereslet növekedésével ügyesen emelték az árakat is, mesés gazdagságig jutva ezzel.
Abraham Lincoln és az őt az elnöki székben követő Andrew Johnson külügyminisztere, az Alaszkát fillérekért (négyzetkilométerenként alig öt dollárért) megvásárló William Henry Sewardnak ezt látva óriási ötlete támadt, és tökéletes törvényjavaslatot terjesztett a szenátus elé, melyben
A törvényt 1856-ban végül Guano Islands Act néven beiktatták, és üzletemberek egész sora indult világ körüli útra, hogy a feltételnek megfelelő földdarabokat találjanak, ahonnan azonnal megindíthatják a kitermelést.
Guanóbánya a Chinchua-szigeteken, Peru, 1860-as évek
Ez persze elég fura helyzetet teremtett, hiszen olyan helyek kerültek az amerikai csillagos zászló alá, mint a Csendes-óceán északi részén fekvő Kingman-zátony, aminek mindössze két apró csíkja lóg a vízszint fölé:
Az így az országhoz tartozóvá vált szigetek, atollok és zátonyok jó részéről persze hamar kiderült, hogy teljesen használhatatlanok a guanóbányászatra – egy részük például túl nedves terméket adott, amit nem használhattak fel. Hasznuk persze így is volt, hiszen a törvények értelmében a szigetek kétszáz mérföldes (321 km) környezetében
A törvény még ma, százhatvanegy évvel később sem lett hatályon kívül helyezve, így az amerikaiak még mindig egészen nyugodtan a sajátjuknak vallhatnának egy madárürülékkel végigszórt apró szigetet. Feltéve, ha jelen pillanatban lenne még egyáltalán ilyen a világon.
A teljes történet a Half as Interesting videójából derül ki:
