A nő csak szülőgép, semmi más

Annyira nem is fikció

Hol is kellene kezdeni? Amikor még mindig ott tartunk, hogy a feminizmus szót magyarázni kell – jelesül hogy a feminista az, aki szerint a nő nem egyenértékű egy lábtörlővel, trófeával, dekorációs elemmel, háztartási robotgéppel, szextárggyal és szülőmasinával? Amikor politikai vezetők nőügyekkel nem foglalkoznak? Amikor Európa közepén egyáltalán felmerül a teljes abortusztilalomnak már csak az ötlete is? Amikor „tehetsz róla, tehetsz ellene”, és a nemi erőszakért éppen hogy meg nem veregetik az elkövető vállát, főleg, ha ígéretes sportoló? Amikor az, hogy egy nő azonos munkáért még mindig kevesebb pénzt kap egy férfinál, még csak a kisebb gond, hisz hetente meggyilkol legalább egy nőt a volt vagy jelenlegi pasija. És akkor az még egy jobb hét, ha a „legalább” szócskából indulunk ki, ugye.

Mindezt sem nem a lenézett Közel-Keleten, sem nem a politikailag szított gyűlölettel övezett muzulmán közösségben – hanem itt, a jobban teljesítő Magyarországon, ma, 2017-ben. Ahol egy megye átnevezése hamarabb kerül politikai napirendre, mint az isztambuli egyezmény, ami pedig még bőven csak a legelső lépés lenne a családon belüli erőszak elképzelhetetlen nagyságrendjeinek csökkentése felé? Amíg különösebb gondolkodás, forradalmi hevület, és a teljesség igénye nélkül, csuklóból ennyi kérdés merül fel a nők helyzetéről az úgynevezett fejlett nyugati világban – mert Magyarország, bármily hihetetlen, mégis csak ide sorolandó – addig hogyan beszéljek egy szépirodalmi műből készült tévésorozat disztópikus, poszt-apokaliptikus világképéről úgy, mintha az fikció lenne? Hogyan ismertessem úgy, mint holmi szórakoztatóipar kitermelte érdekességet, hogy „nézd csak, milyen izgit találtak ki ezek az ügyes emberek”?

A szolgálólány meséjének világa nem annyira fikció, mint inkább jövőkép, ami még nem jött el, de a racionalitás talaján maradva, különösebb elrugaszkodottság nélkül is bekövetkezhet nemhogy unokáink életében, de a mienkben is igen-igen hamar, alig néhány éven belül. Mert lássuk a listát, mi is kell hozzá?

• Extrém mértékű környezetszennyezés és sugárszennyezettség? Elpillantunk Észak-Korea, majd az Államok felé, és ahogy Kim Dzsongun és Trump elmebaja nő, úgy érlelődik a pipa a listánkon.
• Emiatt extrém visszaesés a nők termékenységében? A túlnépesedés a fejlődő világban tovább tombol, de a fejlett világ már nagyüzemben lombikozik, tömeges az endometriózis, a PCOS, és ha mindehhez hozzáadjuk az előző pontban kifejtett atomháború leghalványabb esélyét is, akkor ez sem tűnik olyan elképzelhetetlennek.
• Tömegek várják a megoldást a vallástól, az erő politikájától, a „hagyományos értékektől”? Vigyázó szemünket vessük ismét a trumpi Amerikára, vagy, ha messzelátónk nincsen, saját, lángoktól ölelt kis országunkra, aztán kezdjünk valamit az egyre fokozódó hidegrázásunkkal.

Így is, úgy is szívás

Margaret Atwood 1984-ben írta A szolgálólány meséje című regényét, amelyet a Hulu idén tévé-képernyőre adaptált. A fent jelzett kiindulópontok eredményeképpen az Amerikai Egyesült Államok – de sejthetően az egész fejlett világ – összeomlott, és az Államok romjain egy Gileád Köztársaság nevű vallási fundamentalista diktatúra jött létre, ahol az állam teljes működése a nők szaporítószervei körül forog. Az őket sújtó isteni csapás, a terméketlenség miatt a nők elnyomott, másod-, sőt, mivel a férfiakat is rangsorolják, sokadrendű állampolgárok, akiknek elnyomottsága az alap, mely csak formáiban mutat némi változatosságot. Ha terméketlen vagy, és nem állsz különösebben közel a hatalomhoz, akkor jobb esetben házvezetőnő lehetsz, úgynevezett Márta, aki gyakorlatilag rabszolgaként él az uralkodó osztály háztartásaiban, rosszabb esetben egyszerűen az állam külterületeire száműznek, ahol a sugárbetegségbe napokon belül belehalsz. Ha terméketlen vagy ugyan, de szerencsésen közel vagy a tűzhöz, mondjuk egy fontos ember feleségeként, akkor ugyan kényelmes életed lehet, és vannak tagadhatatlan előjogaid, ám egyértelműen alárendeltje vagy a férjednek is, és a rendszernek is. A vallás iránymutatásai szerint például, mint minden nőnek, neked is tilos olvasnod, cserébe kirendelt béranyát kapsz a házhoz, akit testközelből nézhetsz, amint a férjurad rendszeresen meghágja, hátha teherbe esik és megszül nektek egy gyereket, akinek nincsen semmi rendellenessége.

Ez ugyanis a gileádi nők elnyomottságának – a rendszer szerint – legáhítottabb verziója: ha a sugárszennyezettség ellenére termékeny maradtál, akkor a rendszer kiszolgálóinak szolgálólánya leszel, a bibliai Ráhel történetének emlékére, aki Bilha nevű szolgálólányát adta férjének, Jákobnak, miután ő nem tudott neki utódot szülni. A szolgálólányok alapos átnevelés révén sajátítják el a vallás intelmeit és az elvárt viselkedés, sőt a beszéd szabályait is, majd családokhoz helyezik őket, hogy remélhetőleg mihamarabb gyereket szüljenek, és mehessenek tovább a következő politikailag kifogásolhatatlan fejeshez. Ha szépen szülsz, nem nagyon beszélsz és még bele se őrülsz, akkor talán túléled pár évig.

Főhősünk, egykori nevén June – most tulajdonosa, Frederick Waterford parancsnok keresztnevéből deriváltan Offred – pedig megátalkodottan túl akarja élni ezt az őrületet, aminek muszáj, hogy vége legyen, és akkor neki meg kell találnia kislányát, akit elszakítottak tőle. A túlélés nem egyszerű, mert a szabályok szigorúak, és sokszor kifürkészhetetlenek, bízni aligha lehet bárkiben, az ellenállás vagy lázadás pedig szinte esélytelen – bár, minthogy a disztópiák mindig lázadásról szólnak, sejthetően valami esély adódni fog a rendszer aláaknázására. Az itthon az HBO GO-n futó sorozat erről az aknamunkáról még nem mutatott semmit: a tízrészes évad első három része még jócskán az expozícióról szól, és ez a komótos alaposság, amivel Gileád világát felfesti, tovább fokozza azt a kísérteties, hidegrázós valószerűséget, amiről fentebb írtam.

A béka és a lassan forralt víz esete

A szolgálólány meséjének alapvető nézői élménye az „úristen, ez tényleg ma, itt, velem is megtörténhetne” – June flashbackjei tapintható közelségbe hozzák a diktatúra kiépülésének lépéseit. A terrorfenyegetés jelszava, az ezzel megindokolt extrém intézkedések, az elaltatott gyanakvás, az újra és újra felmerülő „ezt már biztos nem tehetik meg” élménye, és ahogy de, igenis megteszik, a vétkesek közt cinkos némák, és ahogy, mire bárki kapcsolna, már túl késő megálljt parancsolni az őrületnek. Hideglelősen ismerős lépések bárkinek, aki ma nem a monitornak háttal ülve nézi a közélet eseményeit: filmes produktum talán soha ilyen pontosan nem rajzolta fel ezt a folyamatot.

A legapróbb árnyalatokig átgondolt forgatókönyv mellé olyan produkciós minőséget kapunk, ami tovább gazdagítja briliáns alapanyagot: Atwood eleve brutálisan erős világa finomabb, élőbb, maibb lett az adaptációban. A látvány sokrétű és némiképp skizofrén, mégis egységben marad: az „azelőtt” flashbackjeinek atmoszférája érthető mód eltér a jelen őrületétől, és a jelen képeiben is egymás mellett él a bizarr puritán szimbolizmus és a nyomasztó militarista realitás, mégis, mindezek harmóniában maradnak. Az „azelőtt” és most közötti szürreális kontraszt a filmzenében is visszaköszön, de a karakterek is ezt a tudathasadásos hangulatot erősítik már csak azzal is, hogy a felvonultatott nők mernek rútak is, nemesen gyönyörűek is lenni. Úgy küllemükben, mint természetükben: a nők nem szentek, se nem áldozatok itt, a pusztító indulat, és az életadó, érlelő erő egyszerre jelenik meg bennük, és ehhez a szereposztás is erősen találó.

Sok relatíve friss, nem szénné foglalkoztatott arc vonul fel, bár pont a főszereplő Elisabeth Moss a Mad Mennel fél tucat Emmy-jelölést és halomnyi egyéb elismerést húzott be, A tó tükre című minisorozatért pedig még Golden Globe-ot is kapott. Most is annyiféle, mintha nem is egyetlen színésznőt néznénk, nemhogy az arcjátéka, a vonásai is képesek teljesen másak lenni jelenetről jelenetre, az Ofglent alakító, Rory Gilmore-ként megismert Alexis Bledel pedig egészen meglepő, ahogy épp nem kizárólag szép és mézédes, ellenben olyan karcos és rejtelmes, hogy az a bennem élő Szívek szállodája-rajongót is meglepi. Jelen állás szerint A szolgálólány meséje tehát nem csupán témájában okos-fontos, de jelen állás szerint megvalósításában is az év legkiválóbb sorozata, bár van egy fontos kitétel: amint szellemi nagytestvére (!), az 1984, úgy A szolgálólány meséje is figyelmeztetés, nem útmutató.

A szolgálólány meséje első három epizódja már nézhető az HBO GO-n.