A némafilmek hanyatlását az 1927-ben megjelent A dzsesszénekes (The Jazz Singer) indította el, a következő hónapokban pedig az összes nagy filmstúdió átállt az új technológiára – ez azonban nem volt épp ínyükre, hiszen a több százezer dolláros, hangot is rögzítő filmfelvevők óriási kiadást jelentettek.
Egy évvel később, 1928-ban elkészült az első, teljes hosszában hangos film, a New York fényei (Lights of New York), ezzel pedig a némafilmeknek teljesen befellegzett.
A váltás természetesen a moziknak sem volt épp kedvére, hiszen a hangos vetítőgépek ára nem könnyen térült meg. Emellett persze a filmek zenei aláfestéséért felelős zenekarok is felemelték a hangjukat a változás ellen – a német zenészeket tömörítő Deutscher Musiker-Verband, illetve az Internationale Artisten-Loge E.V. például közös röpiratban fakadt ki, olyan tökéletes mondatokkal, mint
vagy
Az írás a konzervdoboz-hangú filmzenékre és a rossz minőségű hangokra is kitér, melynek hallgatása minden zenész és művész életét pokollá teszi majd, sőt, felszólít a jó némafilmek nézésére, melyet igazi művészekből álló zenekarok kísérnek – és amennyiben nincs a környéken ilyen gyönyöröket nyújtó filmszínház, inkább keressük fel egy zenés darabokat előadó vaudeville-társulatot:
