Külföld

Alig akad Szíriában, aki ne tudná, mi történik a magyar határon

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2015. 09. 18. 14:34

"A sofőr épp azt fejtegette, hogyan vágták ki a terhes nőkből késsel a gyereket. Nevető, hosszú fekete hajú lányokat láttunk a tábor mellett futni, ahogyan továbbhajtottunk az iraki határ felé." Jászberényi kolléga jelentkezik az iraki-szír határról.

Hajnali ötkor indultam Erbilből. Hűvös volt, a szeptemberi napsütés már nem tudta eloszlatni az utcára ülő hajnali ködöt.

Az időeltolódás miatt rosszul állítottam be az órát, így nem maradt időm borotválkozni, ruhát váltani. Egyszerűen fogtam magam, felkaptam a katonai hátizsákomat, és kivittem Kaúa háza elé, ahol járó motorral várt a sofőr. Szívességet tett nekem, nem várakoztathattam meg.

A kurd Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) járt közbe az érdekemben, hogy a szíriai kantonokban fogadjanak a pesmergák. Tegnap ebéd közben hosszan beszélgettünk. Jó benyomást tehettem a középkorú bajszos kommunistára, mert személyesen intézett nekem megbízható sofőrt a határig.

Kaúa, erbili házigazdám győzködött, vigyem magammal Makarov pisztolyát, végül anélkül indultam el. Bár Irakban és Szíriában nem nagyon kell magyarázkodnia az embernek, miért van nála fegyver, mégis úgy gondoltam, nem tesz jót újságírói pozíciómnak, ha pisztoly lóg az oldalamon. Kaúa a Dáesh (arabul így hívják az Iszlám Államot) miatt aggódott. Bár az offenzívát végképp megakasztották a kurdok, a tekfiri vadállatok beásták magukat Dohuktól nem messze, ráadásul a civilek közé vegyülve menekülnek. A mai napig több tízezer dolláros vérdíjat fizet az Iszlám Állam minden leadott külföldiért, hogy aztán narancssárga kezeslábasba öltöztetve lefejezhesse őket a sivatagban egy HD kamera előtt. Kaúa emiatt aggódott, úgy gondolta, nem állna jól nekem a narancssárga. Ebben egyetértettünk, a pisztolyt viszont nem vittem magammal.

Fotó: Jászberényi Sándor

Beültem a kocsiba, és elindultunk. A sofőr a kezembe nyomott egy almát. Rácsaptam a lábára, hogy megköszönjem, hangosan koppant a kezem.

„Műláb – mondta. – Szaddámtól kaptam Abu Ghraibben.”

„Miért?”

„Miért, miért? Mert peshmerga vagyok. Talibáni úrnak voltam a sofőrje. Le kellett vágni a jobb lábamat Szaddám miatt. Nincs jobb lábam.”

„Nézd a jó oldalát. Szaddám nincs már, te meg még mindig itt vagy.”

„Igaz.”

Ezen vigyorgott vagy fél órát, miközben százzal kanyarogtunk a kátyús betonúton. Egyszer csak hirtelen fékezett.

Egy kalasnyikovos, bajszos pasas állt a ködben, katonai gyakorlóban. A sofőr letekerte az ablakot, kiszólt valamit kurdul, amit nem értettem, a következő pillanatban pedig már bent is ült a hátsó ülésen a férfi. Még két embert vettünk fel így, míg elértük Dohukot. A fickók mind pesmergák voltak, a szolgálati állomásukra indultak vissza. Kalasnyikovjaikat a lábuk között tartották az egész úton, a csövek a kocsi tetejét célozták.

Az út Erbilből a szimalkai határátkelőig négy órán át tartott. Az előző napok engedélyek utáni rohangálása végül is meghozta gyümölcsét: egyetlen katonai ellenőrzőpontnál sem szállítottak ki a pesmergák, elég volt bemondani a nevemet, és, hogy hová utazom, már intettek is, hogy tovább.

Dohuknál a velünk utazók kiszálltak a kocsiból.

„Allah Karim” – mondták búcsúzásképpen. Kegyelmes az Isten. Majd vigyázz ránk.

Szimalka felé, a völgyet elhagyva, Dohuknál feltűntek a Szindzsár hegyei, majd nem sokkal utánuk a jazidi menekülttábor, a Naúroz. A tábor már akkora, mint egy város, csak a UNHCR sátrak emlékeztetnek arra, hogyan is jött létre a település. A jazidik a biztos halál vagy a rabszolgaság elől menekültek iraki Kurdisztánba a Szindzsár környékéről 2013-ban, amikor megindult az Iszlám Állam kurdellenes offenzívája. Jazidi lányok százait adták-vették élő állatként az iszlamisták a pénteki nagyvásáraikon, már azokat, akiket életben hagytak.

A sofőr épp azt fejtegette, hogyan vágták ki a terhes nőkből késsel a gyereket.

Nevető, hosszú fekete hajú lányokat láttunk a tábor mellett futni, ahogyan továbbhajtottunk az iraki határ felé.

A szimalkai határátkelőt két éve hozták létre a Szíriából Irakba menekülők. Azóta kétszázharmincezer szíriai kurd kelt át itt, hogy a biztonságosnak nevezhető Iraki Kurd Autonómia területén telepedjen le. Az Autonómia kezdetben mindenkit kérdés nélkül befogadott, de tavaly óta csak az jöhet, akinek hivatalos ügye van, orvosi kezelésben részesül, vagy akit a családjával egyesítenek.

A sivatagot hirtelen vad növényzet váltotta fel, elértük a Tigrist. Nem szükséges arab GYODÁ-t telepíteni a határhoz, a folyó természetes akadályként szolgál.

Elbúcsúztam a sofőrömtől. A határmenti épületben akkreditáltak, felvették az adataimat, majd egy kapu felé irányítottak, ami mögött sárgásan hömpölygött a Tigris. Családok várakoztak nagy csomagokkal a déli hőségben. Végül megkaptuk az engedélyeket, a kopott, rozsdás komp elindult a túlpartra, Szíriába. Visszanézve láttam az épületre felírt tájékoztatót. Távolodott az Irak felirat.

Fotó: Jászberényi Sándor

A szíriai határkomplexum néhány asztalból és ponyvasátorból állt. Mosolygós „jepegés”, a kurd önvédelmi erőkhöz tartozó lányok puskával a vállukon nézték át a csomagokat. A távolban felugatott néhány AK, de a szeme se rezdült senkinek, megszokták.

„Isten hozott Rozsavéban” – mondták a lányok, miután végeztek. A beléptetésem azonban nem ért véget ennyivel. Kocsi jött értem, ami a határ menti YPG parancsnokságra vitt, ahol a kurd parancsnok első mondata az volt, hogy

Maga abból az országból jön, ahol lefújják könnygázzal a menekülteket?

Bár minden engedélyt megkaptam, alig akadt szíriai, aki ne tudta volna, mi történik a magyar határon, akinek ne kellett volna magyarázkodnom.

A parancsnokságról Amudah-ba, a YPG sajtóirodájához vittek. Még a kurd kantonok területén is mindenütt jól láthatóak a háború nyomai – golyó lyuggatta ellenőrzőpontokat és kiégett olajkutakat kerülgettünk, sűrű, nehéz füst borította az eget. A távolban olajkutak égtek. A PKK, a kurd kommunista párt egységei harcolnak az Iszlám Állammal.

Az abudahi sajtóiroda mellett áll a helyi kurd kormányzat épülete, olyan, mint egy hatalmas erődítmény. Hivatalosan is csatlakozhatom a YPG egységeihez, hogy tudósítsak a szíriai helyzetről, ezt azonnal közölték velem.

Jelenleg az Iszlám Állam van offenzívában, öngyilkos merénylők robbanóanyaggal megrakott autókkal támadják a kurd vonalakat, a helyzet kifejezetten feszült. Abban maradtam a sajtóirodával, hogy szombaton megyek a frontra, beszélni a helyi parancsnokkal.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az „Assia” hotelben szállásolnak el, Qamishliben, mely félórányi autóútra van Abudah-tól. A hotel mellett kis kávézó. Beülök. Férfiak vízipipáznak és kártyáznak. Amikor a pincér meghallja, hogy európai vagyok, azonnal leült mellém.

“Európa mikor jön ide?”

“Nem tudom.”

“Azt akarják, hogy kiürüljön ez az ország?”

“Hát, nem.”

“Akkor jönni kell segíteni. Fegyverek kellenek, katonák.”

“Nem úgy tűnik, hogy fegyveresen akarna Európa beavatkozni.”

“Akkor mit csináltok?”

“Kerítést építünk.”

Este a hotelben orosz újságírókkal kicseréljük emlékeinket az ukrán konfliktusról, majd megegyezünk, hogy mivel pénteken nem mehetünk a frontra, kocsiba ülünk, és hajnalban Kobaniba indulunk. Az internet lassú és rossz, nem tudom feltölteni a videókat, amiket készítettem.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2013. február 14.
Egy recepciós munkatárs a Microsoft Magyarország Kft. székházában, a főváros II. kerületében, a Graphisoft parkban 2013. február 14-én. A magyar kormány és a Microsoft Magyarország Kft. tavaly decemberben kötött stratégiai együttműködési megállapodást.
MTI Fotó: Bruzák Noémi
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.