A Milyenek a magyarok? című könyvében elég sok közhelyt megfogalmaz a magyarságérzéssel kapcsolatban, ilyen mondjuk a pesszimizmus is. Ez volt három éve, 2016-ban mi a leginkább jellemző a magyarokra?
A könyv nem törekszik pillanatnyi aktualitásokat megfogalmazni, azt hiszem, pesszimizmusunk sem változik olyan gyorsan, hogy azóta kinőhettük volna. Meg hát különben is egyre rosszabbul megy a világ sora, nyakunkon a válság, a jégkorszak meg a felmelegedés, ha nem vette volna észre, a telek sem igazi telek, a nyarak sem igazi nyarak, az őszről ne is beszéljünk. Egyre több a tragédia, a derekam is jobban sajog az utóbbi időben, a tyúkszemem jelzi a cunamit, az epegörcseim meg a sugárkatasztrófát.
Tavaly májusban azt mondta, „politikus, politológus, elemző, publicista… Profik foglalkoznak ezzel hivatásszerűen, nem biztos, hogy nekünk, íróknak, költőknek muszáj „üzenni”.” Ezt most is így gondolja? Volt esetleg olyan, hogy állást foglalt egy témában, és később megbánta?
Becsszavamra, tényleg nem értek a politikához. Csak hát ez nem szokott indokként felmerülni, ma már szinte mindenki mindenhez ért a közélettel kapcsolatosan. A napi csatározásokról olvasok ezt-azt, nem annyit, hogy megfontolt véleményem lehessen. Ráadásul ismerőseim több politikai oldalhoz tartoznak, látom a szélsőségesen eltérő véleményeket. Azt írják, daráljunk le vagy foglaljunk forró aranyba valamely politikust. Amúgy valószínűleg inkább elszámoltatni vagy kifaggatni kéne őt.
A közösségi médiában való jelenléte az elmúlt időszakban vált igazán erőssé. Ha műveiben nem is, de mondjuk Facebook-poszt formájában sem gondolt arra, hogy megossza véleményét aktuálpolitikai kérdésekről? Mint tette már közéleti problémákról, például a köztévé cselgáncsközvetítése kapcsán.
A közéleti állásfoglalás nagyon fontos, de számomra ezt nem a konkrét politikai hacacárékhoz való csatlakozás jelenti, hanem hogy darabot írjak a MásSzínháznak, mesét a Bátor Tábornak, indulót a Gyermekétkeztetési Alapítványnak, verset az Igazgyöngy Alapítványnak, ki-mit-tudot zsűrizzek a Remény Kis Emberei szervezésében, fellépjek a Nem adom fel! kávézóban. Ezek az igazán fontos dolgok, odaállni jó ügyek mellé. És nagyon megértem, hogy másokat meg politikai ügyek szólítanak meg ugyanekkora erővel. Kinek a pap, kinek a papné.
Nem gondolja, hogy véleményformáló hatása lenne, ha megszólalna politikai kérdésekben? Volt olyan téma, amiről nehéz volt magában tartania a véleményét?
Mindig nehéz magamban tartani, én is szeretek felületes ismeretek alapján hőzöngeni, mint bárki más. Barátok közt, vicces formában morfondírozok is ilyesmin, de egy összeveszést például már nem ér meg. Riaszt, ahogy sokan bokszkesztyűt ragadnak, belül még kővel is kitömik, és ismerőseik vagy számukra ismeretlen közszereplők vudu babáit ütlegelik vele. Véleményt csak olyan tartósabb ügyekben, mint például közoktatás, család, gyereknevelés, emberség, nemi szerepek tisztelete, szeretnék formálni, ott sem kőbaltával. Különben meg érdemes elolvasni novelláimat, tárcáimat, igenis lehet bennük állásfoglalást találni, csak éppen nem bulvárosat, nem biliborogatóst, inkább mélyebb emberi dilemmákról szólót.
Egyszer azt mondta: „a magyarok évszázadokon keresztül hozzászoktak, hogy szépen haljanak meg hazájukért, így sokszor nem jut eszükbe az az egyszerű ötlet, hogy élni is lehetne érte”. Október 2-án az derült ki, több mint három millióan élnek félelemben és gyűlöletben. Ön szerint hol kell keresni a kiutat?
Nehéz ügy, de legalább meg lehetne próbálni nem démonizálni sem a máshonnan érkezőket, sem saját honfitársainkat. Sajnos vannak gyűlölködők, de ha a képükbe ordítunk, hogy ne gyűlölködj, te rohadék!, azzal csak szítjuk bennük és magunkban a haragot. Ugyanígy rettentő visszás és gyomorforgató, ha a rettegők félelmét fokozni próbáljuk. Az sem biztosan jó megoldás, ha egy bőgő, beijedt kiskölköt emberesen megrázunk, mondván, ne félj már! Az a baj, hogy egy-két jelszó alapján ítélünk meg, szavazunk és szavaztatunk rettentő komplex helyzeteket.
Rögtön árulást, sumákolást orrontanak mindenben, inkább üstöllést színt kell vallani, ki kivel van. Ez most nem az értelmiségi elmélkedés ideje! Talpra, magyar! Gátra, legény! Barikádra, haver, az anyád istállóját! De, minden kor és minden idő az értelmiségi elmélkedés ideje is. Ha tatárjárás van, nyilván menekülni vagy harcolni kell. Ha ’56 van, nyilván utcára kell menni, vagy dolgozni egy új világért. De közben sosem szabad feladni a szüntelen rákérdezés elvét, mert másként nagyon esélyes, hogy embertelenné, gyorskonyhán kisütött szlogeneket böfögő bábukká válunk.
Valamilyen kampány kapcsán keresték már meg bármelyik párttól, hogy működjön együtt velük?
Persze, több oldalról is, én pedig mindig udvariasan elhárítottam az efféle nyílt szerepvállalást. Annyi politizáló író van, nem is értem, miért épp egy nem politizálónak kellene megmondani a tutit. Biztos őszinte szeretet vagy megbecsülés állt a megkeresések mögött, de nem tudtam elhessegetni a mögöttes gondolatot sem, hogy ez valamiféle trófeagyűjtés is, hogy a politikai oldalak szeretnek értelmiségi fejeket látni a falon, szép nagy aganccsal.
A legemlékezetesebb „összetűzése” közéleti szereplővel a 2014-es incidens volt, amikor Dúró Dóra kiakadt egy tankönyvben megjelent verse miatt. Volt valaha konfliktusa más közszereplővel is?
Pillanat: tisztázzunk valamit. Dúró Dórának volt egy problémája, vitába fogott az én egyik szövegemmel. Ez nem az én gondom, neki kellett megoldania, szerintem túl is tette rajta magát. Azért büszke voltam az esetre, elvégre folyton nyavalygunk, hogy a versnek nincs társadalmi hatása, erre tessék: lehet belőle interpelláció. Akkor is nagyon kihúztam magam, mikor a Jelenkorban megjelent, takonyról szóló, gyerekes szövegem miatt feljelentettek a Baranya Megyei Közgyűlésnél. Vagy mikor egy puszilkodós gyerekversért felháborodva felnyomtak a Dörmögő Dömötörnél. Szép kis kitüntetés az ilyesmi, látszik, hogy komolyan veszik az embert. Mondjuk ez ma már szerencsére súlytalan, jóval ijesztőbb lehetett, mikor Radnóti, Kassák, Babits vagy József Attila valóban bíróság elé került, és magas pártfogó után kilincselhetett egyes verssorok miatt. Az ilyesmi nem túl romantikus emlék, kár visszasírni.
Még egy 2013-as interjújában fontos kérdésként említette a kivándorlás problémáját. Eltelt három év, azóta változott a véleménye? Hat gyermeke közül fontolgatja valamelyik, hogy külföldön próbálna szerencsét?
Nyilvánvalóan fontos probléma, és egyelőre nagyon örülök, hogy hat gyermekem és három unokám idehaza van. Margit lányom skandinavisztikát tanul, úgyhogy borítékolhatóan eljut előbb-utóbb északra. Önmagában nem gondolnám bajnak, ha egy ország csápjait nyújtogatja külföldre, és vannak hídközösségek a legkülönbözőbb helyeken. Csak ezzel is kell kezdeni valamit. Nem véletlen, hogy nagyobb magyar könnyűzenei együttesek rendszeresen végigjárják ezeket a nyugati szórványokat, ők felismerték az idő szavát. Jó lenne olyan arcát mutatni az itthoni valóságnak, hogy az eltávozottak ne frusztrációként éljék meg a hátországot, hanem Túró Rudin és rántott húson túl mást is igényeljenek otthonról. Tudom például, hogy Facebook-oldalamon keresztül (és nyilván más kulturális portálok révén is), sokan tartják a kulturális kapcsolatot az anyaországgal. Jó lenne édesnek lenni, nem mostohának.
Korábban is úgy gondolta, hogy évezredes közhely az, hogy az emberek nem olvasnak, a költészet meghalt. Idézem: „nyafogás helyett jobb azt nézni, mit is tehetünk ez ügyben!” Mi a legújabb ötlete, mit tehetünk?
Legutóbb Szabó T. Annával és más kollégákkal megnyergeltük a Facebook-cunamit, és verslavinát idéztünk elő hat-hétszázezer embert magunkkal sodorva. Minél több jó kortárs és klasszikus szöveget a netre, ráadásul képekkel kísérve, vonzó formában, akár mémekké alakítva őket! Nem lehetetlen szerényebb méretekben, de
Hat gyereke felnevelése során testközelből tapasztalta, miket tanulnak a gyerekek napjainkban az iskolai magyarórákon. Min változtatna, és a kulcskérdés, hogyan?
Sok mindenen, alapjaiban. Nehéz ezt összefoglalni, mert rengeteget írtam, nyilatkoztam róla már. Fontos lenne, hogy ne kötelező kelkáposzta-főzelékként nyomjuk le az irodalmat a diákok torkán, inkább legyen hab a tortán. Kevesebb tudós, irodalomtörténészi okoskodást, több frappáns, embernyelvű magyarázatot. Könnyíteni a túl archaikus szövegeken esetleg, melléjük rendelni olvasmányos kortárs műrészleteket, különböző korokból való verset-prózát. Hogy látni lehessen, mennyire ugyanúgy szólhatnak más-más századok költői. Vagy mennyire másképp. Szélesíteni a szemhatárt távol-keleti és amerikai szerzőkkel. Nem elhagyva remek klasszikusainkat, akiktől pár lazább, színesebb alkotás is elférne. És ami a legfontosabb: nem lecsapni kellene a labdákat, holmi definíciókkal, hanem felívelni, hogy fejlődjön az asszociatív szövegértés. Jelentéskörök legyenek, ne kötelező mondandó… Indulj el sok úton, ama bizonyos egy helyett.
Az Üzlet-e az irodalom? című estjén azt mondta, „amíg nem lesz a kultúra árucikk, addig semmi más nem lesz belőle”. Milyen úton halad most, mit tehet egy művész és mit tehet a műfogyasztó, hogy ténylegesen azzá váljon?
A fogyasztó segíti kedvenc alkotóit, ha veszi műveiket, ha eljár estjeikre, ha meghallgatja a megzenésítéseket, ha vásárol hangoskönyvet, ha minőségi köteteket, színházjegyet, kulturális fesztiváljegyet ajándékoz felnőttnek-gyereknek. Lehetne akár civil díjakat-ösztöndíjakat is alapítani, ezt nem tiltja semmi, nyilván az adóból is leírható. Érdemes felhagyni azzal a túlontúl romantikus elképzeléssel, hogy nem baj, ha szépen éhen halnak a művészek, mert szenvedéseik annál több igazgyöngyöt termelnek mindenki javára. Sajnos nincs ennyire egyszerű összefüggés korai halál és művészi erő között. Szívesen meghallgatnék egy-két kései Mozart-szonátát vagy Radnóti-őszikét.
De nem fordítva.
A honlapján működik egy „Versgyár”, amire bárki bármilyen témát beküldhet, ön pedig megírja. Sokan egész hosszan leírják, milyen hangulatot szeretnének versként viszontlátni. Volt olyan téma, amit megpróbált feldolgozni, de valamiért nem sikerült?
Energiám fogytán százhetven vers után felhagytam a “versgyároskodással”, de míg csináltam, nagyon élveztem. Ha úgy éreztem, nem igaszán jó verstémát küldtek, azt udvariasan megpróbáltam elmagyarázni, és visszadobtam a labdát. Olykor furcsán volt megírva az eset, volt, hogy több körben is kértem módosítást. Sokan kértek személyes köszöntőt szülinapra, névnapra, évfordulóra, ezeket kihagytam, nem erről szólt a játék. Megírhatatlanba sosem ütköztem, csak olyasmibe, ami nem kiáltott versért. Ám rengeteg remek téma is szembejött, házasodni készülő nagymamáról, vizeletet sör helyett lehúzó DJ-ről, élni akaró cseresznyefáról, szerencsejáték-plakát alatt heverő hajléktalanról, kemoterápiás tapasztalatokról, terápiás ön-fenéken-billentésről, és így tovább.
A Szabó T. Annával folytatott első „verspárbajból” verseskötet is született, a második felvonásban az oktatási rendszer került a kereszttűzbe. Lesz harmadik?
Igazából az oktatásos nem is lett egészen lavina, csak afféle kisebb omlás. És bizony újév elején érdemes figyelni, készülünk már a folytatásra. Fontos időnként felrázni a net népét, virtuális kávéházi hangulatot teremtve, alkalmi versekkel szórva be a pixelégboltot.
Idén júniusban jelent meg a Milyenek a magyarok? negyedik kötete Egy a ráadás címmel, jelenleg min dolgozik? Tud egyszerre gyerekeknek és felnőtteknek szóló művet is írni?
Ó, persze, mikor mit kell befejezni… Szerelmi nyomozás címmel ifjúsági regényem jön ki a Scolarnál. Másfél éves Kisjuli lányom kalandjai versekben a Pagonynál… Egy majd’ tízéves munkát felölelő, általam válogatott-fordított antológia Az informatikus kutyája címmel francia és belga költőktől a Móránál. Az Athaeneum gondozásában pedig dalszöveg-átiratok Vörös Istvánnal, a cím: Csavard fel a szöveget.
És most valami egészen más: nemrég ünnepelték az ezüstlakodalmukat a feleségével. Facebookon azt írta: „Köszönöm, drága Juli, ússzunk az aranyért!”. Milyen férjnek képzeljük el Lackfi Jánost?
Hű, bármit mondok, elég egyoldalú, feleségemet kellene faggatni! Most éppen rettentő hálás férjnek érzem magam, régi barátokkal, családdal ünnepeltünk, kvízzel, vetítéssel, gyereksereggel, tortával. Amúgy amit fontosnak tartok: hogy egy férj igenis mosogasson, teregessen, pelenkázzon, vasaljon, főzzön, ha kell, ne essen le az ujjáról az aranygyűrű. Emellett barkácsolni is szeretek, a konyhabútorunkat is én csináltam, kereket is cserélek, fát is vágok, nem a szerepek felrúgása a cél.
És a tűz is csak akkor vész ki egy házasságból, ha hagyjuk, kettőn múlik a vásár. Ha egy pár legyűr egy válságot, mindig valami olyan döbbenetes egymásra találás jön létre, amit el se tudtunk volna képzelni előtte. Nagyon örülök, hogy néhány akadály után nem adtuk fel.
