A szofisztikált, kifogástalan modorú, ám kannibál-hajlamú, pszichopata pszichiáter, Hannibal Lecter alakját Thomas Harris hívta életre, és bár a hetvenöt éves író még aktív, de azt már nagyobb kockázat nélkül elkönyvelhetjük, hogy gyakorlatilag Lecter története alkotja az ő életművét. Harris a Hannibal-regények előtt csak egyetlen, különösebb visszhang nélkül maradt, gyengécske thrillert írt 1975-ben, Lecter doktor alakjával viszont megkésett múzsája egy életre kárpótolta a szerzőt. A briliánsan megrajzolt karakter zsenialitása abban rejlik, hogy az általa kiváltott ambivalens érzelmek hullámvasutaztatják az olvasó idegeit: miközben irtózol a tetteitől, valami perverz kíváncsisággal érdeklődsz mégis, szórakoztat az elmés stílus, csodálod a kifinomult intellektust – és közben kicsit szégyelled magad emiatt. A regény is – és később a filmes feldolgozások is – csak néha emelik ki a figura veszélyességét, akkor viszont váratlanul és élesen, így a kontraszt még erősebb.
Harris regényeit és benne Lecter karakterét furcsamód nem időrendben fedezte fel a filmipar: az 1981-ben megjelent első kötetet, A vörös sárkányt, a történet kezdetét ugyan 1986-ban filmre vitték Az embervadász címen, de ott a doki karaktere még sokadlagosként tűnik fel, még át is nevezték Lecktorra. Így A vörös sárkányt a Hannibal-saga részeként csak harmadikként adaptálták filmre 2002-ben, valószínűleg épp azért, mert az 1988-ban, másodikként megírt A bárányok hallgatnak ’91-es mozis feldolgozása felhívta a nagyközönség figyelmét Dr. Lecter történetére. 1999-ben, tizenegy évvel a Bárányok után megjelent a történet harmadik része is, ami aztán 2001-ben már vászonra is került, a széria második darabjaként, alig egy év múlva pedig már A vörös sárkányra is sor került.
Hogy A bárányok hallgatnak bődületes sikere után Hollywood miért várt inkább az új kötetre, és miért nem nyúltak vissza inkább az első könyvhöz, arról nem szól a fáma, csak annyit tudni, hogy A bárányok hallgatnak rendezője, Jonathan Demme neve fel sem merült A vörös sárkány filmre vitele kapcsán, sőt, a Hannibal filmre vitelétől is elzárkózott. Így utólag mindez már csak találgatás, de az események arra utalnak, hogy őt egyszerűen csak annyi érintette meg alkotóként Lecter történetéből, amennyit A bárányok hallgatnak felfedett. Így a másodikként, 2001-ben elkészült Hannibalt Ridley Scott rendezte, és Jodie Fostert sem sikerült megszerezni a női főszerepre, így Clarice Starling ügynököt itt már Julianne Moore alakította.
A direktorcserék ellenére a sequel és a prequel (a Hannibal és A vörös sárkány), ha nem is tudtak felnőni a nagy elődhöz, még egészen jól sikerültek (valójában nekem A vörös sárkány a legnagyobb kedvencem a franchise-ból, de ez most mellékes), ám a 2006-ban megjelent regényből egy évvel később elkészült eredettörténet, a Hannibal ébredése már jobb lett volna, ha inkább fiókban marad.
Bár jókat mosolygunk olyanokat olvasván, miszerint Sean Connery is szóba került Hannibal Lecter, Michelle Pfeiffer pedig Starling ügynök szerepére, sosem fog kiderülni az a bizonyos mi lett volna, ha. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy ez a két színész erre a két karakterre tökéletes választás volt. Lecter leereszkedéssel vegyes gentleman-hódolata és annak tárgya, az eredendő félelmein újra és újra túllépő ügynök közötti furcsa dinamikát lehetetlen lett volna megérteni, ha nem sikerült ennyire jól működő kémiájú párost találni. Meg az sem árt, ha a páros egyik fele olyan korszakos zseni, mint Anthony Hopkins.
A páros első találkozásában minden benne van, amit erről a dinamikáról csak elmondani lehet, pedig alig beszélnek néhány szót. A feszültség, a kémia, a nyomasztás, az intellektus, a vesébe látás, Clarice bátorsága, az a minden horrorfilmnél paráztatóbb pillanat, ahogy Lecter ikonikus szürcsölésében felvillan a valóban életveszélyes pszichopata… Nem is boncolgatnám, inkább tessék újranézni, íme.
Talán épp a főszereplők ilyen erősen működő kémiája miatt örült a rendező, amikor az Orion Pictures, hogy a Farkasokkal táncoló Oscar-esélyeit növelje, úgy döntött, hogy A bárányok hallgatnak premierjét 1990 őszéről elcsúsztatja 1991 februárjára. Bár sokan felháborodtak a döntés miatt, ám Demme úgy nyilatkozott: „Van valami ebben a filmben, valami Clarice és Dr. Lecter kapcsán, ami azt súgta nekem: Valentin-nap”. Szemtelen ötlet, de lássuk be, működött, és a film elcsúsztatása más szempontból is a stúdiót igazolta: a Farkasokkal táncoló a ’91-es Oscar-gálán 7 díjat nyert. A bárányok hallgatnak sem sínylette meg a díjszempontból mostoha februári bemutatót, a ’92-es Oscarról 5 díjjal távoztak, mégpedig az úgynevezett „big five”, azaz az öt főkategória mindegyikét megnyerve: elhozta a legjobb rendező, forgatókönyv, színész, színésznő és a legjobb film díját is. Ez előtte csak két filmnek sikerült, az 1934-es Ez történt egy éjszakának és az 1975-ös Száll a kakukk fészkére-nek, azóta pedig egyelőre egynek sem.
Fun fact: Anthony Hopkins úgy nyerte meg a legjobb színésznek járó Oscart – jogosan! – hogy még húsz percet sem töltött a vásznon, egyes források szerint egészen pontosan 12, mások szerint 16 percet. Nem a mennyiség, a minőség, ugye. Az a jelenet például, amelyben Lecter kitör az őrizetből, az írói, rendezői, színészvezetési professzionalizmus olyan mesterien koreografált keveredése a színészi nagysággal, hogy most hagyom abba, mert felfordul a gyomrom a saját szuperlatívuszaimtól. Inkább nézzük meg újra.
Jame „Buffalo Bill” Gumb kitalált alak ugyan, ám a média azért már annak idején utána járt, hogy mely valós figurákból gyúrhatta össze a szerző a karaktert. Ugyan Harris nem erősítette meg a feltételezéseket – ’76 óta még interjút sem adott –, de a film extra anyagai között John Douglas FBI ügynök azt nyilatkozta, hogy Gumb módszerét a kiválasztott nők megtámadására alighanem Ted Bundy tettei inspirálták, míg az áldozatok bőréből készített „nőjelmez” ötlete bizonyos Ed Gein gyilkosságaiból jöhetett, aki két nőt ölt meg, testüket pedig exhumálta, hogy a bőrüklet ugyanilyen célra használja. Buffalo Bill alakja emellett a texasi láncfűrészesből, és a Psycho Norman Bates-éből is táplálkozott, az pedig, hogy áldozatait egy pincében tartotta fogva, alighanem bizonyos Gary Heidnik történetére támaszkodott, aki hat nőt rabolt el a nyolcvanas évek közepén, kettejüket meg is gyilkolta.
A szerepre készülve az őt alakító Ted Levine lehetőséget kapott, hogy belenézzen a Heidnikről készült videófelvételekbe. Később úgy fogalmazott, nehéz, de informatív élmény volt, segített megérteni, mi motiválhat egy ilyen elmét. „Egy széken ült, egyenesen a kamerába beszélt a szándékairól. Azt mondta: ’Nem tudok felszedni senkit, és egy kis lúzernek érzem magam, így ezzel szerzek hatalmat a nők felett.’” Levine emellett tanulmányozta a transzvesztiták és transzneműek világát is, amit jóval élvezetesebbnek írt le: „Nőimitátorok voltak, és csodálatosak. Beszéltem egy alacsony, latino fiú-lánnyal, meghívtam egy italra, és amikor megkérdeztem, miért csinálja ezt, elmondta: ’Amikor az utcán sétálok, csak egy kis Puerto Rico-i balfék vagyok. Amikor itt vagyok, dögös latina lehetek.’ Ez rádöbbentett, hogy az egész az erőről szól” – mondta Levine. „Buffalo Bill férfinak egy szánalmas senki volt, de megpróbált nővé válni, ezzel erőre tenni szert, ahogy a lárvából pillangó lesz és az egész kivirul – ez ugyanaz a vágy, mint a nőimitátoroknál, csak pszichotikussá torzulva. A női erő köpönyegét akarta magára venni.”
Buffalo Bill legfontosabb jelenete, amely minden korábbi vagy ez után következő eseménynél többet mond el a karakterről, az a jelenet, amikor a kamerának táncol a Goodbye Horses című dalra sminkben és bizarr parókában, hátrahúzott nemi szervvel, nőként pózolva. Ráadásul mindezt párhuzamba vágták áldozata kísérleteivel, hogy a menekülés zálogának tartott kiskutyát magához csalogassa. Hidegrázós, borzasztó, zseniális.
Meglepő mód Ted Levine-t nem jelölték Buffalo Bil megformázásáért nemhogy Oscarra, semmire, erről a döbbenetes alakításról valahogy teljesen megfeledkeztek a díjakat osztó okosok.
A film azonban ezzel együtt sem veszített semmit kultstátuszából az elmúlt 25 év alatt, olyannyira, hogy bár a film Buffalo Bill házában játszódó jeleneteinek forgatásához használt házat a pennsylvaniai Perryopolisban egy hónapja hirdetik, és bár a tulaj és az ingatlanos is többször hangsúlyozta, hogy itt csak forgattak és valójában nem történt itt semmi borzalom, a ház egyelőre nem talált vevőre.
Források: Rolling Stone / Today
