A horror számomra egyik legfurcsább, ennél fogva legérdekesebb alzsánere a karácsonykor támadó szörnyűségeket megéneklő filmek. Különbséget kell tenni karácsonykor játszódó és kifejezetten a karácsony-mitológiával rémisztgető horrorok között. Utóbbiból ráadásul csekély mennyiségű klasszikus született, de úgy néz, ki a Krampusz méltó módon folytatja azon filmek sorát, melyek a szaloncukor – karácsonyfa – Mikulás triumvirátussal a szart is kiijesztik a nézőből.
Tegyük gyorsan hozzá, hogy ezeket a filmeket soha nem lehet komolyan venni. Mert akármilyen ijesztő például egy jégbe fagyott, óriás télapó-démon a Rare Export INC-ben, vagy tréfás, mégis hidegrázósan morbid a Szörnyecskék cukimuki rémhadosztálya, aránylag kis hatékonysággal hozzák az emberre a frászt, sokkal inkább csalnak cinikus mosolyt az arcunkra, miközben magunkban arra a megállapításra jutunk, hogy:
Pont így érzem magam karácsonykor a szeretteim körében.
A keresztény szellemiségben, zserbóval és csillagszóróval ünneplő család képe minden európai átlagember fejében megvan. A mi rokonságunk például meglehetősen nagy, alsó hangon, az épp aktuális összeveszésektől függően 15-17 ember lepi el szenteste a lakásunkat. Nagynénik, nagybácsik, unokatesók, nagyszülők, valamelyik rokon aktuális pasija és csaja. Ki ne ismerné ezt a fennforgást, ami persze szép, mert együtt van a család, de végső soron valahogy mégis arról szól az egész, hogy együtt KELL lennie a családnak, mert karácsony van, a szeretet ünnepe.
A Krampusz ezzel a jól azonosítható alaphelyzettel indít (egy tökéletesen megkomponált karácsonyi „Black Friday” montázs után) Maxékhez megérkeznek anyu rokonai. Max (Emjay Anthony) családja tipikus jól szituált, középosztálybeli, kertvárosi család szép házzal, két gyerekkel, jó anyagi háttérrel és természetesen anya (Toni Collette) utálni valóan tirpák, redneck rokonaival, akik minden évben egyszer a karácsony három napjára beveszik a szép kertvárosi vityillót. Nem is lehetne ennél kellemetlenebb a következő három nap, ha fiúként nevelt lány unokatesói nem lopnák el Max Mikulásnak szánt kívánságlistáját, és fennhangon nem olvasnák fel a vacsoraasztalnál, ahol szép körképet is kapunk arról, hogy milyen problémák is húzódnak a tökéletes család látszólagos békéje mögött. A levél nagyjából így szól:
Kedves Mikulás!
Szeretném, ha a nővéremmel megint olyan jóban lennénk, mint régen, ha anyuék újra szerelmesek lennének egymásba, ha a keresztanyám és apám jobb helyzetbe kerülnének anyagilag, és hogy a nagymamámat újra boldognak láthassam karácsonykor, valamint hogy a keresztapám végre rájöjjön, a lányait nem kell fiúnak nevelnie.
Robban a bomba, az alkoholista nagynéni (Conchata Ferrell) pedig megjegyzi, végre valaki lerántotta a leplet erről a szar családról.
A szeretet veszélyes. Törékeny és érzékeny fegyver, hiszen az egyik olyan emberi érzelem, ami az emóciókészlet elemei közül a leglabilisabban táncol azon a bizonyos pengeélen. Ha valakit szeretünk, könnyen kiszolgáltatottá válhatunk, elveszítjük a kontrollt és furcsa dolgokra leszünk hajlandóak, hogy bizonyítsuk szeretetünket vagy elnyerjük másokét. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban tudjuk a tökéletes ellentétét érezni. Így van ezzel Max is, aki hirtelen felindultságában elátkozza a karácsonyt, és széttépi a Mikulásnak szánt levelét, ezzel nem várt események sorozatát indítva el.
A környéken kihunynak a fények, lecsap az évszázad hóvihara, és furcsa dolgok ólálkodnak odakint a jeges sötétségben, ráadásul Max testvére, Beth (Stefania LaVie Owen) a négy utcával arrébb élő pasijánál tartózkodik, így a család férfi tagjai felkerekednek, hogy hazahozzák, ám nem várt borzalmak keresztezik az útjaikat, melyek egy idő után a meghitt családi idillt is szétbarmolják, feltéve, ha idillinek lehet nevezni, hogy a kandalló mellett gyerekek és anyák rettegnek az éjszaka szörnyűségeitől.
A Mikulás antitézise, a Krampusz „nem adni jön, hanem elvenni”, mindezt pedig válogatott karácsony-témájú rémséghadseregének segítségével teszi. Zenélő dobozból kiugró bohócszörny, aki élve fal fel gyerekeket, gyilkos világító robot, aki ollóval aprítja aput, villás nyelvű angyalka, acélfogú plüssmackó és személyes kedvenceim, a legaljasabb mézeskalács figurák, akik tömegesen támadva a létező összes konyhai eszközt képesek emberölésre használni.
A rendező, Michael Dougherty (Superman visszatér, X-Men 2) sokféle zsánert kever elég jól egymásba simulva ahhoz, hogy komplex, mégsem kínosan túlbeszélt történetet kapjunk. A túlélő-horrortól a családi drámázáson át, az animációs filmbetétig kalandozunk a műfajokban, és lényegében minden pillanatban kapunk valami apró részletet, ami, ha nem is fedi le teljesen a család mosolya mögött megbújó valódi konfliktusokat, fellebbenti ezeket, és már csak ránk van bízva, hogy ezt hogyan gondoljuk tovább.
Noha, ahogy a cikk elején jeleztem, ezt a karácsonyi horrort sem fogjuk komolyan venni, előnyére váljék, hogy a 16-os karika ellenére maradandó élményt fog nyújtani nem egy jelenet, ami az erőszakosságot vagy a feszültséget építendő ég bele a retinánkba. A színészi játék persze itt-ott kifogásolható, de a szórakozáshoz a fenti borzalmak már önmagukban elégségesek, nem beszélve az abszurd helyzet adta számtalan poénlehetőségről, amit a jókor ellőtt egysorosok is biztosítanak. A tanulság-történet tengely a maga módján megállja a helyét, nincs ugyan tankönyvszerűen belénk verve, hogy a család fontos és össze kell tartani, hiszen a rokonok önhibájukon kívül itt sem képesek összefogni. Persze ez nem is nagyon könnyű, ha az anti-Mikulás aka Krampusz kompromisszum nélkül minden létező eszközt bevet, hogy a család megtanulja: a szeretet nagyon fontos, és ha csak egy pillanatra is máshogy gondoljuk, semmi jóra nem számíthatunk.
Előre is boldog, szeretetben gazdag karácsonyt kívánok kedves olvasóinknak, és nagyon sok türelmet a családjaikhoz!
Krampus, 2015 – Értékelés: 8/10
Színes, amerikai horrorvígjáték , 98 perc.
