Kultúra
Man about to be abducted by aliens

Klóngyermeket rántott be a hajtómű

24.hu
24.hu

2015. 10. 04. 09:00

A Mithras a világ leghatalmasabb, ember alkotta űrhajója. Azzal küldetéssel indult útnak a csillagközi térben, hogy száznegyvenezer utasával egy új bolygóra menekítse az emberi fajt. Kortárs magyar sci-fi ma a Matiné.
Korábban a témában:

Nathannek nem lett volna kötelessége, mégis magára vállalta a klón etetését. Ha valaki megkérdezte volna, hogy miért teszi, azt felelte volna, hogy amúgy is a közelben van, a szomszéd helyiségben, a klóntartályoknál, és nincs sok dolga. Ám senki nem kérdezte.

Több mint kilencéves gyakorlat állt mögötte. Nemcsak a klónok előállítása lett így a feladata, hanem a gondozásuk is. Legalábbis arra a kis időre, három napra, amíg ez szükségesnek bizonyult.

A 236-os tökéletesen rendben volt. Szépen kifejlődött, a szervei épek voltak, a légzése egyenletes, a szíve tökéletes. Az immunrendszere szintén megfelelően működött, Nathan erre is figyelt, nem akarta azután sem elveszíteni holmi fertőzés miatt, miután kifolyatja a tartályból. Az izmai elbírták a testet és hallott, látott, tapintással érzékelt dolgokat.

Naponta ötször etette egy külön erre a célra kifejlesztett tápláló és erősítő péppel. A pépnek halvány banáníze volt, és minden vitamint, nyomelemet tartalmazott, amire egy kilencéves gyermeknek szüksége lehetett. Laktató volt, szénhidrátban és fehérjében gazdag. Egy narancsszínű porceláncsészéből kapta, műanyag kanállal.

A 236-os engedelmesen evett, falatot falat után, ahogy Nathan a kanállal a szájába adta. Nem rágta meg, csak lenyelte az ételt, annak ellenére, hogy megvoltak a fogai: a fényben néha fehéren, egészségesen megcsillantak.

Nathan nem sietett. A kanálnak csak a háromnegyedére vett a pépből, és lassan közelített a klón ajkához. Amikor a 236-os kinyitotta a száját, csak akkor tolta be a kanalat. Nem szólt hozzá, nem sürgette, nem türelmetlenkedett. A klón úgy se értette volna, ha kiabál vele.

Napi öt etetés, és legalább ennyiszer a pelenka kicserélése. Nathan ezt a munkát is elvégezte. Amikor a pelenka színes csíkja jelezte a legminimálisabb szennyezettséget, lefektette a klónt, és ő maga oldotta meg derékban a tépőzárat. Megtisztogatta a kényes testrészeket, hajlatokat, irritáció elleni kenőccsel bekente az időközben kiszáradt, puha, fakó bőrt, majd új pelenkát bontott és helyezett fel. Légiesen könnyű feladat volt, a klón ellenkezés nélkül tűrte a procedúra minden részletét, nyeklett, fordult, súlytalan végtagjai erőtlenül követték törzsét, mintha a bőr és hús fedezékében nem lennének csontok.

Egy rövid elemzés után, ha a vizelet és egyéb salakanyagok semmiféle rendellenességről nem árulkodtak, Nathan az egész pelenkacsomagot megsemmisítette.

Az etetések és tisztálkodás közötti időben a klón vagy aludt, vagy finom gépi masszázst kapott. Minden masszázs után Nathan segítségével körbejárta a szobát. A férfi megfogta a kezénél vagy a hóna alatt, és így tettek pár lépést. Mindig egy kicsivel többet az előző sétánál. A második nap már két kört mentek, a harmadik napon pedig hármat. A körök közben meg-megpihentek egy párnázott széken.

A klón szobájában a természetes, huszonnégy órás ritmus szerint váltakoztak a fényviszonyok. A mesterséges alkonyat megérkezésekor Nathan lemosdatta, és új ruhát adott rá. Nappal fehéret, éjjelre zöldet. Antiallergén, szinte súlytalan szövet volt, bő esésű, rövid ujjú ruha. Átöltözés után ágyba fektette. Színes fényjátékok futottak a mennyezeten, míg a klón el nem aludt.

A harmadik napra a 236-os megszokta a rendet.

Nathan viszont ekkor borította fel. Az este közeledtével épp olyan alaposan lemosdatta a klónt, mint az előző két napon, zöld ruha helyett azonban most megint csak fehéret adott rá, aztán finoman felültette, és kifordította az ágy szélére. A klón megragadta Nathan kezét, és lelépett a földre, ahogy eddig, amikor sétára indultak. Ám most nem körbe mentek…

Kinyílt az ajtó.

A klón megdermedt egy pillanatra, de az ajtón túl, a folyosó mennyezetén sárga és narancs fények villództak. Nathan finom noszogatására elindult arrafelé. Gépiesen lépkedett, rövid lépésekkel, súlytalanul, inkább csak előre billenve, mezítelen talpa nesztelen ért földet. Ráérősen kisétáltak a szobából. Egy kis elektromos kocsi várta ott őket, két üléssel. Leültek rá, a 236-os pedig hátradőlt és a mennyezetet bámulta.

Fehér falú, dísztelen közlekedőfolyosó volt ez, ahol havonta egyszer járt csak ember. Ez az ember kilenc év óta Nathan volt és az aktuális klón. A kis jármű elindult, és hangtalanul, zökkenőmentesen egy szervizfolyosóig szállította őket. Itt Nathan megint kézen fogta a klónt, ami már fáradt, de azért felállt. Tompán átsétáltak a szervizfolyosóban futó légvasút fülkéjébe, amelyet kifejezetten nekik építettek meg. Ívelése az élesztőfülke tetejét másolta, és az ablakok, élek és szögek teljes hiánya miatt leginkább egy lövedékhez hasonlított. Egy mattfehér, vastagon párnázott, dupla ülés húzódott a szemközti fal mentén.

Itt megint leültek, az ajtók lassan bezáródtak. A fülke meglódult, és már vitte is őket a csillaghajó hosszanti fala mentén. A gyorsulásból és a sebességből a bent ülők semmit nem érzékeltek.

A klón lába ekkor begörcsölt.

Nathan látta a vékony bőr alatt ugráló izmokat. Finoman lenyúlt az ülés alá, és úgy fordította a 236-ost, hogy a lába az ölében legyen. Óvatosan megfeszítette a lábfejet, majd így tartotta egy ideig. Aztán megmasszírozta a klón vádliját, kidörzsölte a vékony izmokból a csomót. A klón arca érzelemmentes maradt, fájdalom sem látszott rajta.

A légvasút lassan fékezett, és megállt. A masszázs percei alatt tizenkét kilométer távolságba repítette utasait. Az ajtók kinyíltak, és megint csak egy keskeny, fehér folyosó tárult fel előttük, ugyanolyan kis kocsival, mint ami a kórházi szobától a szervizfolyosóig szállította Nathant és a klónt. A 236-os talpra tudott állni, bár a fáradtság már meglátszódott rajta. A szeme le-lecsukódott járás közben. Rögtön felélénkült azonban, amikor a kis kocsi átgurult a hajtómű zsiliprendszerén, a látvány felrázta, kiélesítette az érzékszerveit. A hajtómű ugyanis ezer fényben villogott, pulzált, soha nem látott színes forgatag volt, világok találkozási helye, ókori vallási ünnep, középkori vásár, modern lézerjáték, csupán szikrák és lángok, testek és árnyékok nélkül. Halk zúgása mindent átható remegéséből származott. Nathan itt úgy érezte magát, mintha egy gyorsan rázkódó keverőedénybe került volna.

A Mithras szubtéri hajtóműve nyolc kilométer hosszú volt, ám felcsavarodó, végtelenített gyorsítóalagútja elérte a háromszázhúsz kilométert is. Energiája folyamatosan szétsugárzott, a térhajlító rendszer azonban csupán két vektorirányban forgatta ki a valóság dimenzióit: az indulási pont és a végcél felé. Körülötte a levegő részecskéi világítottak, az oxigén narancsban, a nitrogén sárgában. Ez fénylett, kavargott, vibrált most is, akár egy hatalmas, ünnepi tűzijáték.

Nathan és a 236-os leszálltak a járműről. A hajtómű mögött, a kilencvenkilencedik szint erkélyénél álltak. A férfi megfogta a klón kezét, és lassan előresétált vele egy nyílt platformig. A klónban nem volt félelemérzet, nem rémisztette meg a kétoldalt és elöl feltáruló szédítő távolság. Tekintetét előre függesztette, a fényjátékra.

Nathan sem félt. Nem azért, mert nem láthatott le a platformról a feneketlen mély legaljára, ahol a hajtómű mintha a semmiben függött volna, hanem mert az erkélyen állva felfoghatatlanná vált minden anyagiság, mintha a világ csak fényből és energiából állna. Néha ugyan felötlött benne, hogy megváltás lenne, ha lezuhanna, vagy ha itt maradna a klónnal, amikor az a pillanat elérkezik, de az is legtöbbször csak utána jutott eszébe.

A levegő szikrái már körülöttük táncoltak, ide-oda rebbentek, mintha apró bogarak lennének: néhol sűrű, tömött rajokban hullámzottak, örvénylettek s csak aztán veszítették el a fényüket és tűntek el. Itt a szubtéri hajtómű energiahullámai még nem voltak veszélyesek az élő anyagra, ám tíz lépéssel előrébb már azok lettek volna. Csakhogy a platform véget ért, és a mélység fölé csak szárnyakkal lehetett volna eljutni.

Nathan elengedte a klón kezét, és lassan hátrálni kezdett. Minden lépés nehéz volt, és mintha az idő lassabban telt volna. A 236-os számú klón makulátlan, hófehér köpenyében megigézve bámulta a hajtómű kilométer hosszú vibrálását, narancsszínű és sárga sugarát, a hullámokat a szilárd anyagban. Aztán valami életre kelt a hullámzó, pattogó fényben, ott, ahol nem lehetne élet. Különös árnyak futottak át a felszínen, körbe-körbe, és az árnyak kirajzoltak egy gigászi fejet, két pár karmos végtagot… De lehet, hogy ez csak illúzió volt, az antropomorfizáló emberi elme játéka. Azé az elméé, amely a felhőkben is arcokat lát.

Nathan megállt tíz lépés távolságban. A klón testét átölelte a hajtómű fénye.

A sötétség pedig kicsapott a hajtóműből, mint egy hatalmas csáp, és a klón dereka köré fonódott. Ekkor a szörnyeteg már egészen valós volt: leszállt az anyagi lények közé. Vörösesbarna húsa nedvesen fénylett, a tekintete mohón villant meg.

Felemelte a klónt, és berántotta a hajtóműbe.

A klóngyermek pedig sikoltani kezdett, ez volt az első hang, amit a torkán kiejtett, és sikoltott, míg bele nem veszett a narancs és sárga fények villódzásába.

 

Szélesi Sándor: Szörnyeteg a hajtóműben

Libri, 2014

 

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.