A vezető (hollywoodi) sorozatokban nagyjából a 2000-es évek óta virágzik az antihősök kultusza: beláthatatlan távolságban az áldott jó lélek kiskirályfi-típustól, simlis bajkeverők, megélhetési intrikusok, véreskezű, szociopatába hajló rohadékok a főhősök, a néző meg valami bizarr önigazolással drukkol nekik, megerősödve önnön jóemberségébe vetett hitében, ugyanakkor bólogatva, hogy lám, a rossz embereknek áll a világ. Így volt ez már a még relatíve szelíd Született feleségekben is, a pár évvel később kezdődő Dexterben már egészen konkrétan egy tömeggyilkos volt a közönségkedvenc, a Kártyavár főhőse, Frances Underwood is olyan lazasággal tör derékba életeket, mintha csak egy csikket pöccintene odébb. A hétvégén a második évadához érkezett Empire is ezt a képletet variálja: itt véres maffiaharcok, manipulációra használt szex és némi szimpla emberi gyarlóság árnyalja a popipar csillogása mögötti képet. Viszont van hozzá szexi, minőségi muzsika, ez pedig, kombinálva az alakításokkal és a briliáns dramaturgiával friss és dögös minőségi szórakoztatássá emeli a szériát.
A sztori színpadát a szolidan csak Empire (azaz Birodalom) névre hallgató, hip-hopra, r’n’b-re és általában az amerikai fekete közösség körében népszerű (és zömmel általuk készített) zenei műfajokra szakosodott zenei kiadó alkotja, élén Lucious Lyonnal, aki – ezzel nem lövök le egyetlen spoilert sem – nem csak a kiadó és a Lyon család feje, de az abszolút főrohadék is ebben a rohadékokkal egyébként is gazdagon ellátott világban. Főhősünk pedig, jó főrohadékhoz méltó módon már a startkor bebiztosítja az epikus mennyiségű intrikát: a széria ott indul, hogy Lucious – halálos és gyógyíthatatlan betegség diagnózisával a zsebében – közli három fiával, hogy innentől kezdve tétre megy a játék, és kezdjenek el szélsebesen bizonyítani, ugyanis hamarosan el fogja dönteni, hogy hármójuk közül kire hagyományozza majd az Empire vezetését.
Alapesetben itt kezdődne ugyebár egy jó szaftos testvérháború, ám az Empire azért is olyan remek sorozat, mert megtanulta az alaptörvényt, miszerint nem szabad fullba nyomni a kretént, így aztán itt soha sem egészen fekete-fehérek a viszonyok. A három testvér harca sem direkt egymás ellen fordulást jelent, néha segítik egymást, máskor odaszúrnak, és önnön emberi minőségük is változik a visszataszító féreg és az inspiráló példakép közötti igen széles skálán – az egész dinamika folyamatos mozgásban van, és igen frissítő élmény, hogy bármelyik karakter bármelyik pillanatban behúzhat bármit, amit igazán nem vártál volna tőle.
A káoszt fokozza, hogy épp amikor apu egymásnak ugrasztja a három fiút, akkor a város kevésbé fényűző túloldalán egy szerencsés vádalku folytán pár évvel korábban a tervezettnél, de azért így is húszéves büntetés után szabadul a börtönből a család matrónája, Cookie, és eszében sincs holmi csendes, külvárosi életet kezdeni. Pláne, hogy az Empire létrejöttéhez szükséges tőkét ő teremtette elő, mégpedig drogdílerkedéssel, amiben ugyan Lucious is nyakig benne volt, de a balhét Cookie vitte el, ezzel lehetővé téve, hogy Lucious felépítse birodalmát – amibe most mégsem akaródzik visszavenni az asszonyt, aki viszont nevével ellentétben (bocsánat) cseppet sem piskóta, így az Empire sikeréből részt kívánók száma vele tovább gyarapodik. A cég ráadásul épp készül tőzsdére lépni, így a nagyobb játékosok mellett piti odacsapódókból is akad szép számmal, mindenki akar egy szeletet a sikerből. Az első évad gyakorlatilag e két fő vonal, a tőzsdére jutás és a három fiú közötti versengés köré szerveződik, és mindkét folyamatnak a végére is jár az évad végéig.
A széria hatalmasat futott a nemzetközi piacon, a kritika és a nézők egyaránt rajonganak, három Emmy- és még egy rakás egyéb jelölést kapott, a Teen Choice gálán meg is kapta a legjobb új sorozat díját, a kritikuscéh pedig a Cookie-t alakító Taraji P. Hensonnak adta a legjobb drámai sorozatszínésznőnek járó díját. Rekordgyorsasággal el is készült a folytatás: ahhoz képest, hogy az első évad csak idén januárban indult és márciusban ért véget, alig telt el fél év, és már itt is van a második évad, mely ráadásul a tervek szerint hosszabb, tizennyolc epizódos lesz, szemben a tizenkét részes első évaddal.
Amiért szeretjük ezt a szériát, abban nincs is változás: továbbra is lendületből, kétkezes méretű, arannyal futtatott nagy kanállal kavarja mindenki a szart. A karakterek ezerszínűek, és annak ellenére hihetőek, hogy tulajdonságaik és tetteik egyértelműen dramatizáltak – mint egy feltekert színtelítettségű és kontrasztú képen, mindenkinek zseniális érzéke van a feszültség-fokozáshoz, ebből fakadnak a már említett újabb és újabb váratlan akciók. Persze, túlzott az egész, és egy idő után lehet, hogy kifárad majd a séma, amiben A készül valamire B ellen, és minden jel arra utal, hogy sikerrel jár, de aztán az utolsó utáni másodpercben kiderül, hogy tulajdonképpen valahogy mégis B szívatta meg A-t – de egyelőre baromi szórakoztató.
Az Empire esetében tehát a recept: adott egy folyamatosan ingadozó hatalmi viszonyrendszer, pofozkodás, mindezt átfonja a bármikor bármire – PR-célokra, befektetőszerzésre, bosszúra – felhasználható szex és a még ennél is zavarosabb érzelmek és emberi minőségek: szeretlek, de példát kell statuálnom, nem szeretlek, de hasznos vagy, szeretnélek holtan látni, de jót tesz az eladásoknak, ha együtt látnak minket – zajlanak a dögunalmas hétköznapok. Mindehhez adódik egy komoly adag show: a stúdió-sessionök, random örömzenélések, klipforgatások, koncertek egyfelől hatalmasan szórakoztatóvá teszik a sorozatot és lelket adnak neki, kiemelve a sokadik intrikus tucatsztori közül. Ráadásul, mivel közben fokozódó mennyiségben érkezik a vér és a bűnözés, a show-elemek használata szépen rímel a széria általános üzenetére is: mocskos, undorító és veszélyes világ a szórakoztatóipar, de legalább buli van.
Az Empire új részei már elérhetők az ismert módokon, a sorozat tévében itthon a FOX-on nézhető, a 2. évad november 10-én indul.
