Nincs Isten, de ha mégis van, az a Metallica frontembere

Zobin 30 éves. Iránban született, ahonnan politikai okokból el kellett menekülniük; Svédországban nőtt fel, de egy ideje úton van: egyedül (a gitárjával) járja a világot. Hogy holnap hol alszik, nem tudja (tényleg nem), de az valószínű, hogy Magyarországon metálzenekart alapít itt élő irániakkal, akiket egyetlen napja ismer. Hétfőn egy hostelben kötött ki, ott találkoztunk vele. Interjú.

Fotók: Neményi Márton

Miért pont Magyarország?

Útba esett. Berlinben töltöttem öt hónapot, utcán és bárokban léptem fel, de az a város nem az én gitárközpontú zenémnek való. Rájöttem, hogy olyan helyre kell továbbállnom, ahol jobban szeretik a rockot és a bluest. Az igazság az, hogy Boszniába és Szerbiába szerettem volna eljutni. Kerestem koncertlehetőségeket. Elindultam, közben felléptem Csehországban, és lesz egy bulim júliusban Zágrábban, úgyhogy át kellett utaznom Magyarországon. Csakhogy másfél nap alatt sok minden történt.

Mi minden?

Lehet, hogy hosszabb ideig maradok. Három koncertet már az interneten lekötöttem mielőtt ideértem; aztán tegnap egy Gina nevű magyar lány jóvoltából még legalább 2-3 budapesti bulit sikerült fixálni, és rajta keresztül egy csomó zenei kapcsolatra, elérhetőségre is szert tettem. Ezért vagyok itt, ez az egyik legfőbb célom mostanában – hogy ismeretségeket kössek.

És erre alkalmasnak tűnik a város?

Elég, ha annyit mondok, hogy a másfél nap alatt már túl vagyok egy hatórás közös zenélésen egy itt élő iráni sráccal. Találkoztunk, kiderült, hogy van egy közös kedvenc amerikai zenekarunk, és azonnal elkezdtünk együtt alkotni. Máris írtunk egy közös dalt, és ma ismét próbálunk. Úgy néz ki, hogy vele és egy harmadik iránival metálzenekart alapítunk Magyarországon. Igazából ezért jöttem Kelet-Európába.

Ismertél itt bárkit?

Online megismerkedtem egy-két arccal. De ha senkit nem ismernék, akkor is jöttem volna.

Csak ránéztél a térképre, hogy mi esik útba Zágráb felé, és ennyi?

Ennyi.

Tudtál bármit az országról?

Történelem szakon végeztem az egyetemen, tudom, hogy vannak közös pontok a múltunkban. Semmi több. Egyszerűen csak volt egy jó érzésem, amikor a neten beszélgettem magyar srácokkal, például mert nagyon segítőkészek voltak. Tudod, vannak megérzéseid, és ilyenkor néha ki kell próbálnod, hogy hagyatkozhatsz-e rájuk. Most épp úgy érzem, érdemes volt.

Nemrég egy magyar kutatásból kiderült, hogy a hazai zenészek nagy része alig tud megélni a koncert- és egyéb bevételekből, és éppen Svédország volt a pozitív példa, afféle zenészparadicsom. Miért léptél le mégis?

Van ott egy lakás, amit kiadok, ebből van havi 200 euróm; az a zene mellett bőven elég. Ha pénzre lenne szükségem, Svédországban maradtam volna. De nem bevételre vágyom, csak zenélni akarok. De ha már itt tartunk, ha minden igaz, itt több pénzt fogok keresni a fellépésekből, mint Berlinben.

Mindig is zenész akartál lenni?

14 évesen meghallottam a Metallicától a Whiskey in the jar című dalt, akkor döntöttem el. Azon nyomban otthagytam a gitártanáromat, akihez 9 éves korom óta jártam. Szülői kérésre kezdtem, de nagyon utáltam azt a heti 20 percet is. Aztán elmentem egyetemre, töri szakon végeztem, és tanultam politológiát. De még mielőtt azt a szakot is befejeztem volna, 2013-ban rájöttem, hogy Svédország nekem nem pálya. Elkezdtem dolgozni egy raktárban, nem is kerestem rosszul, majd egyszer csak váltottam, és azóta csak a zenével foglalkozom. Nem élek meg belőle, de a kiadott lakásból származó pénzzel együtt ez így pont jó. Nem szabad a gázsira gondolni.

Már miért ne szabadna?

Berlinben megszorultam, és egy ideig sokat kellett utcazenélnem. Csak a pénzért csináltam – utáltam. Néhány napig bírtam csak. Egyszerűen a tudat, hogy most a bevétel miatt csinálom, tönkretette az egészet. Ha van miből enni, ha tudok hol aludni, és a saját számaimat játszhatom, akkor minden oké.

Nemcsak saját számaid vannak, hanem saját gitárjáték-technikád is.

Igen, egy slaptar-technika. 2013-ban 5 hónapot töltöttem Spanyolországban. A zenésztársak nélkül jöttem el Svédországból, így szólóműsort kellett csinálnom. Először csak ritmusgitározásban gondolkodtam, valamelyest tudtam szólózni is, de nem igazán volt alkalmam tökéletesíteni a tudásom. Úton Spanyolország felé megálltam Lengyelországban, és egy januári estén egy hostelben szóba elegyedtem egy kanadai lánnyal…

…eléggé internacionális a sztori…

Nos, igen. Imádok megismerkedni emberekkel: lehet, hogy amit mondanak, annak a 90 százaléka baromság, viszont a 10 százalékban akadhat olyasmi, ami megváltoztatja az életed. Minél több idegennel találkozol, annál nagyobb erre az esély. Na, a lány mutatott egy klipet, amin valaki egy 12 húros gitáron játszik, méghozzá az ütőhangszeres és a gitárjátékot kombinálva. Ez marhára megtetszett nekem. És megcsináltam a saját verziómat, ami abban különbözik, hogy én függőlegesen tartom a gitárt. Egy haverom lakásában egyszer kipróbáltam, hogy így hogy tudom megszólaltatni – és bevált.

Svédországban nőttél fel, de Iránban születtél. Vannak onnan emlékeid?

Nem igazán. 1985-ben születtem, de 87-ben el kellett mennünk – politikai okokból. Apám kommunista volt, börtönbe került volna, úgyhogy elhagytuk az országot. Először Dubaiba mentünk, 89-ben pedig Svédországba, a szüleim ma is ott élnek, és a mai napig aktívan politizálnak.

De azért hatott rád a perzsa kultúra?

Igen, a szüleimnél mindig nagy társaság volt, és Svédországban is főleg közel-keletiek voltak a barátaim, ennyiben igen. És állítólag a zenémben is vannak iráni jegyek, bár ezeket nem szándékosan alkalmazom.

És mi a helyzet a vallással?

Mint mondtam, apám kommunista. Tehát nem igazán vagyunk vallásos család. Tudom, hogy itt is volt kommunizmus, de nálunk ez egészen mást jelent. Nekünk el kellett hagynunk miatta az országot. Tegyük hozzá, hogy igazából az iráni vezetésnek sincs sok köze a valláshoz, csak egy diktatórikus, elnyomó kormány és kész. A kérdésedre válaszolva: távol áll tőlem a vallás, Isten nélkül nőttem fel. Illetve hát… valaki mégis van… James Hetfield (a Metallica frontembere – a szerk.). Nekem ő az Isten.

Svédországban vagy az utazásaid során belefutottál rasszista megnyilvánulásokba? Ért valamilyen megkülönböztetés?

A rasszizmus olyan, hogy mindig ott áll a hátad mögött. Ha más a bőrszíned, akkor lehetsz akár doktor vagy kutató, akkor is nehezebb lesz munkát találnod. Ami a svédeket illeti, ők szerencsére nem konfrontatívak. Nem is nagyon keresik a társaságod, így többnyire az sem derül ki számodra, ha utálnak. Ugyanakkor ha valakivel nem szoktál dumálni, az nem jelenti azt, hogy nem kedvel téged. De mondjuk Lengyelországban voltak kellemetlenebb pillanatok: egyszer egy srác odajött, megmutatta nekem Hitler fotóját, és közölte, hogy „ő a nagybátyám”. Mivel nem reagáltam rá, nem lett bunyó a dologból. A rasszizmus a családomban mindig is téma volt, tehát különösebben nem vagyok rá érzékeny. Ha tudom valakiről, hogy fajgyűlölő, akkor nem keresem a társaságát és kész.

Remélem, itt sem fog senki azzal piszkálni, hogy ha már Magyarországra jöttél, ne vedd el a munkáját.

Tudom, hogy ez egy büszke ország, komoly történelmi múlttal. Azt is hallottam, hogy nacionalista párt van hatalmon; de én nem hiszem, hogy itt vagy akár Svédországban sok rasszista élne, annak ellenére, hogy az ottani szélsőjobbos párt 10-12 éve még fél százalékon állt, ma meg a harmadik legnagyobb politikai erő. De szerintem az emberek alapvetően nem rasszisták, csak kevés információ jut el hozzájuk. A szélsőségesektől azt hallod, hogy az idegenek elveszik a munkádat és lopnak. De ezt nem támasztják alá adatokkal, hanem csak állítják. A baloldaliak vagy a liberálisok pedig azt mondják, hogy ők bizony nem állnak le vitatkozni rasszistákkal. Így aztán, amikor szeretnél betagozódni egy társadalomba, nagy bajban vagy, mert az emberekhez csak a veled kapcsolatos negatív és megalapozatlan vélemények jutnak el. Mivel a többség a világon semmit nem tud rólad, így mindenki csak a szélsőjobb által szolgáltatott „információra” tud hagyatkozni.

Ezen tudunk segíteni, legalábbis megpróbálunk objektíven tájékoztatni ezekről a dolgokról. De akkor tiszteld a kultúránkat és a törvényeinket! Csak vicceltem. Mik a nagyon rövid távú terveid? Tegnap itt aludtál a hostelben, de mi lesz ma?

Hát, igen, az alvás kérdése mindig izgalmas. Mára még van szállásom, aztán majd meglátjuk. De amúgy egy próbateremben is meghúzom magam, szóval nem probléma. A távolabbi tervek: télig lehet, hogy Magyarországon maradok, aztán ha minden igaz, megnézem Tennessee-t, Texast és Louisianát.

Letelepedésre nem is gondolsz?

Neeeem. Amíg valahol le vannak kötve koncertjeim, addig biztosan ott maradok, aztán továbbállok.