Kísértetiesen jó a sikító lépcső esete

Egy bizonyos kor után (Ajaj, rosszul kezdődik!) az ember elkezdi tudatosan válogatni az olvasnivalóját.

Az egyik a szépirodalom felé húz, a másik inkább a romantikus regényeket kedveli, és van, aki krimiben utazik. Szelektálunk, válogatunk, néha elég egy borító, hogy máris kijelentsük, miért nem fogjuk elolvasni azt a könyvet. De aki így tesz, magával szúr ki. Így ugyanis előfordulhat, hogy olyan nagyszerű történetről csúszunk le, mint Jonathan Stroud kísértethistóriája, A sikító lépcső esete.

Stroud méltatlanul kevés hírverést kap minálunk, pedig korábbi regényfolyama, a pimasz, de találékony dzsinnről szóló Bartimaeus-trilógia alapján igazán megérdemelné a nagyobb népszerűséget. Az angol szerző ezzel a sziporkázó, fantáziadús sorozattal több díjat is elnyert, köztük a 2004-es év legjobb ifjúsági fantasy könyvének járó elismerését. Legújabb ifjúsági regénye ugyancsak reflektorfényre érdemes.

A történet Angliában játszódik, ahol hosszú ideje járványszerű kísértetjárás folyik. Ügynökségek jönnek létre, legfőbb feladatuk a kínos helyzeteket előidéző szellemek forrásának földerítése, és persze a kísértetek elűzése. De ehhez csak a gyerekek értenek igazán, mivel fiatal korukból adódóan fogékonyabbak az árnyak érzékelésére. Lucy Carlyle ügynök egy korábbi baki miatt Londonba kényszerül, ahol az elit ügynökségek felvételijén sorozatosan megbukik, mígnem elérkezik a főváros legkisebb és legpechesebb szellemvadász társulatához, a kéttagú Lockwood és Tsa nevű céghez. A különleges képességű Lucy azonnal felvételt nyer, és hamarosan fejest ugranak a kísértetkergetősdibe. De a nem mindennapi társaság óriási hibát követ el, aminek következménye, hogy ijesztő és egyre szövevényesebb ügybe keverednek.

Stroud fantáziája megindul, mi pedig elkezdjük irigyelni Isabelle-t és Arthurt, az író (valódi, saját) gyerekeit. A történet ugyanis izgalmas, pörgős, fordulatos és mulatságos. Korábbi köteteiben már megismerhettük a szerző fanyar humorát, ami most is pont jókor, jó helyen csattan. Úgy csűri-csavarja a történetét, fonogatja szálait, hogy elképzelni nem tudjuk, hová akar kilyukadni. És mikor már azt gondoljuk, végre mindent értünk – megint csavar rajta egyet. Olyan a történet, mint valami ifjúsági Sherlock Holmes-verzió, az ifjabb olvasók stílusára faragva. Pék Zoltán fordítása jól szolgálja ezt a köztes koncepciót. Mind a londoni helyszín, mind a történet dramaturgiája a briliáns detektív eseteire emlékeztet.

Videók a témában:

A történetet Lucy szemszögéből ismerhetjük meg, és nyugodtan kimondható, jól áll Stroudnak a lányjelmez. A főhősnő vagány, bátor, és főképp: igazi kiskamasz. Időnként zavarba jön saját érzelmeitől, elkövet egy-két meggondolatlanságot, de mindenképpen nagyon szeretnihető és rokonszenves. Stroud a másik két karaktert (mármint Lockwood és Tsa) is nagyon jól rakta össze, tökéletesen passzolnak egymáshoz.

Egyetlen kötekednivalóm akad csak, mégpedig az, hogy a történet célcsoportja kissé megfoghatatlan. Mert bár hivatalosan ugyan ifjúsági regény A sikító lépcső esete, én mégsem adnám a főhős Lucy kortársainak kezébe. Helyenként ugyanis tényleg ijesztő lehet – vagy az én lelkem túl hamvas. Igaz, hogy ez egyértelműen letehetetlenné teszi a könyvet, de azért nagyon meggondolnám, hány éves csemetének adnám olvasni. (Persze az azonos korú gyerekek érettsége nagyon különböző, főleg ebben az életszakaszban…) Talán ezért hagyták le a könyvről a korosztály ajánlót. Valószínűleg éppen ez az oka annak, hogy a szerző regényei kevésbé ismertek, mert nehéz eldönteni, kinek is ajánlhatjuk.

Persze ez a kis bizonytalanság könnyen kiküszöbölhető. Olvassuk el mi, felnőttek a könyvet, mielőtt gyermekünk kezébe adnánk. Ha a gyereket nem találjuk még nem elég érettnek hozzá, eltesszük neki későbbre. (Nekünk meg volt néhány szórakoztató óránk). Mert végül is egyre megy, hogy mi a kategória: krimi, romantikus, fantasy vagy szépirodalom, a lényeg mindig ugyanaz: milyen a történet és hogyan van megírva.

Jonathan Stroud regénye jó történet, lehet szeretni, és púpozottan meg van pakolva fantáziával. A célcsoport pedig így már egyértelmű: tinik, tini agyú felnőttek és felnőtt agyú mindenevők.

Animus Kiadó,2013

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.