Az első világháborút lezáró béketárgyalásokra érkezve a magyar delegáció nem kergetett ábrándokat. A határokat már meghúzták, őket csak formai okokból hívták a tárgyalóasztalhoz. Ahogy a magyar küldöttség vezetője, Apponyi Albert gróf fogalmazott: az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék. Valóban úgy tűnt, hogy amit az ázsiai hordáknak évszázadokon keresztül nem sikerült fegyverrel elérniük, azt most a „civilizált” nyugat egyetlen tollvonással véghez viszi.
Fotó: MTI/Simó Endre
Az aláírás napján, 1920. június 4-én Magyarország gyászba borult. Itthon úgy tudták, délelőtt 10 órakor kerül pecsét a dokumentumra, ezért ekkor országszerte megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái. Az élet megállt tíz percre. Bezártak az iskolák és az üzletek, leállt a közlekedés. Az újságok gyászkerettel jelentek meg, százezrek vonultak az utcákra. Az emberek az utcán összeölelkeztek, bátorították egymást.
A dokumentumot valójában 16 óra 30 perckor írta alá a Versilles-i Nagy-Trianon palotában Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ. A történészek egyetértenek abban, hogy Trianon példátlanul és indokolatlanul szigorúan bánt a magyarokkal. A pillanatnyi nagyhatalmi érdek találkozott a szomszéd országok gátlástalan törekvéseivel egy számunkra meglehetősen szerencsétlen pillanatban.
Magyarország Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométeres területe 93 ezerre zsugorodott, lakossága 18 millió főről alig nyolcmillióra apadt. Több mint hárommillió magyar került a szomszédos országok fennhatósága alá, pedig többségük az új határok mentén, vagy távolabb, de egy tömbben élt.
