Emily Bronte regénye afféle kötelező filmes feladat, az IMDb-n 17 címet találunk 1920-tól, ami két dologról árulkodik: 1, ez egy jó történet, 2, az angoloknál hagyománya van a klasszikusok újra- és újraértelmezésének. Mely által válik a klasszikus mű (amely definíció szerint mindig érvényes, sosem avul el) minden generációnak friss, érvényes kultúrkinccsé, zárójel bezárva.
Most az az Andrea Arnold kapta meg a megtisztelő feladatot, akinek eddig tökéleteshez közelítő filmjeit volt szerencsénk látni (már aki megnézte őket) – a Red Road és az Akvárium láttán kifogás helyett még a legfinnyásabb mohafejű kritikus is a levegőt keresgélte, mivel elállt a lélegzete. De mit tud kezdeni Arnold, a külvárosok és leszakadt prolik krónikása a világirodalom egyik legromantikusabb, legkerekebb, legszerelmesebb bosszútörténetével?
Hát mintha el sem hagynánk Glasgow külvárosát. Heathcliffet úgy viszi haza Earnshow úr, mintha egy kóbor kutyát találna valamelyik kereszteződésben – pedig valahol az örökkön esőáztatta, gyönyörű, de reumásoknak rémálom, fázós skót felföldi vidékeken járunk a 19. század második felében. Earnshow-ék tanyája szegényes, de a házigazda jó ember, igaz, kemény, mint az élet. Gyermekei közül Katherine elfogadja a jöttment, Maugli-szerű, és most Andrea által színesbőrűre vett Heathcliffet (aki most nem az a tipikus vadember-Heathcliff). Sokkal inkább az Hinley, a legidősebb fiú, aki maga a külvárosi rasszista suttyó – csak azért nem jár focimeccsre, mert ekkor még nem találták fel a futballt. Heathcliff egyre közelebb kerül Katherine-hez, ám helyzete alapvetően változik meg, amikor Earnshow úr meghal, és Hindley veszi át a tanya fölött az uralmat.
Arnoldot kevéssé érdekli a bosszú motívuma, sokkal inkább beszél a kirekesztettségről – csodálatos képei (Robbie Ryan operatőrnek köszönjük), filmjének ritmusa, a vágások tökéletesen átélhetővé teszik egy perifériára szorított emberi lény világának beszűkülését, annak a kevés kötődésének az erejét. A megalázott és számkivetett Heathcliff alakjában nem a szenvedő, megalázott ember érdekli – Solomon Glave arca rendszerint kisimult, alig és csak pillanatokra ül ki rá az érzelem – hanem az ily módon élő ember által érzékelt világ.
Mindez remekül működik, így az eltűnő, felnövő és visszatérő Heathcliff már egyfelől mi vagyunk, másfelől egy kiismerhetetlen figura. Aki által pontosan megélhetjük, milyen az, ha valaki elveszíti a legfontosabbat az életben. Nem nehéz ebben a kiszorított léthelyzetben a társadalom peremén élők élthelyzetét felismerni. És ki tudja, az Üvöltő szelek után már máshogy nézünk egy törő-zúzó huligánra.
A film egyfelől gyönyörű, másfelől kemény – az állat-, kutyabarátoknak lesz pár kellemetlen percük. De egy percig nincs szó szükségtelen provokációról. Ez a történet így kerek. Az biztos, hogy a következő megfilmesítőnek nem lesz könnyű dolga, ha felül akarja múlni Arnold verzióját.
Kinek ajánljuk: akik a szerelem erejét nem csak a szirupromantikus filmek modorában képesek átérezni
Kinek nem: akik szeretnek távolságot tartani az általuk megfigyelt dolgoktól.
